Japán teremhangolóművész és lelkes zenészek a Nemzeti Hangversenyteremben

Alacsony, szemüveges japánt képzeltem a Nemzeti Hangversenyterembe: kék autószerelő köpenyben áll az üres széksorok közt, egy vadul lengő mutatókkal felszerelt műszerre meredve hallgatja a zenekart, majd időnként odasiet a terem egyik díszítéséhez, és finom mozdulatokkal lereszel belőle egy darabot, mire kicsit tisztábbá válnak a hegedű hangjai.

A Művészetek Palotájánál azonban nyoma sem volt az épület finomhangolására utaló jeleknek, ellenben úgy tűnt, a környék vizuális rejtélyei, a Nemzeti Színház, a zikkurat és Gobbi Hilda szobra által megzavart idegen lények elfoglalták az ország legdrágább betonkockáját. Tűzoltók és biztonsági őrök hemzsegtek az épület körül, mintha perceken belül kezdődne Demján 31 milliárd forintos beruházásának visszafoglalása.

Az ostromgyűrűn átjutva egy pillanatra úgy tűnt, valóban ufók vették birtokukba a hányattatott sorsú épületet, de aztán kiderült, csak a baloldal Larry Flyntjét, Bolgár Györgyöt látom, amint kísérete élén megtekinti a szombaton nyíló koncerttermet.

Gyöngyház gombos farmering

A felfokozott hangulatra végül Albert Mária sajtófőnök adott magyarázatot: nem csak a koncertterem, hanem az egész épület próbaüzeme zajlik, tudtam meg. A termeket időnként elözönlő egyenruhások fölé tekintve ez nem is volt alaptalan, eltűntek ugyanis a csupasz oszlopok és betonfalak, és a hektikus külső képpel ellentétben a belső terek már befejezettnek tűntek. Megállapíthattam, hogy míg az épület tervezője Magyarország legnagyobb kulturális intézményéről - a Nemzeti Hangversenyteremnek, a Ludwig múzeumnak és a Nemzeti táncszínháznak is otthont adó Művészetek Palotájáról - egy komor kockára asszociált, a belsőépítésznek minderről karakteresebb véleménye volt. Neki a hetvenes évek és egy befalazott bálna vidám keveréke jutott eszébe, és ez nem is baj.

A retrohangulat meghatározó eleme a nagyobb falfelületeket és az oszlopokat borító tölgyfa lambéria. A vastag, lila plüssel borított folyosókon járva valószínűleg sok látogatóban vetődik majd fel, hogy az alkalomra zakó helyett inkább a gyöngyház gombos farmeringét kellett volna felvennie. A fülledt hangulatot árasztó, vörös szőnyegekkel borított szegletekben pedig önkéntelenül Abba-számok rémlettek fel előttem.

Dudorászni csak azért nem kezdtem, mert az összhatást mégis a jelenhez kötik a hatalmas üvegfalak, amelyek egyikén ugyan a Nemzeti Színház látszik, hátul viszont a budai panoráma. Az ínyencek talán egy erős mozgásszínházi produkciónál is többre értékelik majd azokat a jól kitalált zugokat, ahol falak hajlanak össze, találkoznak oszlopokkal vagy üvegkorlátos karzatokkal.

Az izgalmas zóna

Belsőépítészeti és Kiskereskedelmi Szakcsoportunk még keresi a magyarázatot, ezek után milyen indíttatásból érezte fontosnak a tervező, hogy a földszinten zöld márvánnyal, piros bútorlappal és aluljárós térosztással tisztelegjen a plázaépítészet előtt. A képet mégis az izgalmas zónában tartja a hatalmas bálnatest, amely barátságos ívvel türemkedik be az átrium terébe.

Mint kiderült, ez a Nemzeti Hangversenyterem, amely valóban külön testként ékelődik a betonkockába. A rezonanciák kiszűrése végett ugyanis harminc centiméteres üreg veszi körül a faborítású buborékot, ami óriási, de a látogató számára láthatatlan gumibakokon áll az épület közepén.

Az első randi

A félhomályos koncertteremben pedig tényleg ott állt a japán szakember, kezében azonban nem volt sem reszelő, sem műszer, autószerelő köpeny helyett pedig szamurájos copf határozza meg küllemét. Tatao Nakajimát a termet tervező, amerikai Artec cég küldte a bús keletre, hogy elvégezze a tér finomhangolását.

"Egyelőre nem csinálok semmit, ismerkedem a hangzás jellegzetességeivel" - válaszolja a műszereket, a hangolás módját és a reszelőt firtató kérdésemre a japán rockgitáros kinézetű srác. Megdöbbenek, hiszen az Artec a világ legnevesebb koncertterem-tervező cégének számít, és a budapestihez hasonló épületeket tervezett már a svájci Lucerne-ben, Sao Paoloban, Birminghamben, és Dallasban is. "Minden tervezés ellenére bizonytalan, hogy milyen hangzása lesz a teremnek?" - kérdezem, elképzelve ahogy a japán teremhangoló zavartan magyarázza Demján Sándornak, hogy az akusztikai dolgok kiszámíthatatlanok, és ez a terem speciel sajnos olyan hangzású lett, mint egy konzervdoboz, de például bálás ruhavásárt lehet majd benne tartani.

Légyfingás

"Minden termünk jól szól, de mindegyiknek megvan a maga személyisége" - válaszolja Tateo, azzal a csillogással a szemében, amivel eddig csak egymillió forintos hangfalakról értekező highend-rajongóknál találkoztam. A terem személyiségének megismerése egyébként egy-másfélévnyi intenzív randevúzást igényel, aminek a végén nem reszelőkkel alakítják át a teret: az oldalfalakban zengőkamrákat alakítottak ki, és azok 2,5-4,5 tonnás ajtóit szabályozva változtatható a terem hangzása. A szakember szerint így akár négy másodperccel is növelhető a zengési idő. A zenekar feletti hangvető ernyő mozgatásával is szabályozható a hangzás, hogy az alkalmas legyen egy kamarazenekarnak ugyanúgy, mint a szimfonikusoknak.

Bali Gábor hegedűs szerint a most próbáló Nemzeti Filharmonikusok néhány zenésze túlcsorduló lelkesedéssel adózott a teremnek, ő azonban visszafogottan csak annyit jegyzett meg, hogy a terem felülmúlja minden várakozását. Bár szereti a Zeneakadémiát is, a Nemzeti Hangversenyteremnek szerinte érettebb, teltebb a hangzása, és a nagyzenekari művek esetében itt nem mosódnak össze a hangok. Kritikai hangot így csak a zenekar sajtósa, Lami Krisztina ütött meg. A Ludwig múzeumhoz hasonlóan ő is úgy véli, az épületben nem alakítottak ki elegendő számú és nagyságú irodát. "Gyerekek, figyeljetek a véghangokra is" - állítja meg a zenészeket közben Kocsis Zoltán, majd pálcáját felemelve megjegyezi: "itt még a légyfingás is hallatszik".