Kockával sújtott medve és más viccek a Műcsarnokban

Magyarországon két kortárs képzőművészet van. Az egyik ismerhető az aukciókról, kereskedelmi galériákból és életmű-kiállításokról. Az ezzel párhuzamos futó másik viszont csak a témával, vagy még inkább magukkal a művészekkel napi kapcsolatban álló bennfentesek számára létezik. Ezeket a műveket ugyanis nem nagyon adják-veszik, nehezen lehet falra akasztani őket, sőt, anyaguk jellemzően nem is vászon és olaj, hanem olyan lehetetlen dolgok, mint a videó, vagy elektromotor, esetleg metrókocsi. Érdekes, külföldön éppen fordított a helyzet, és pont a nálunk láthatatlan munkákért lelkesednek a tömegek.

Ami persze érthető, mert az alkotók a dolog lényegével foglalkoznak, azaz hogy kötetlenül, diszciplínáktól függetlenül gondolkodjanak aktuális ügyekről. Nem pedig azzal, hogy a tradicionális formák közt mutassanak be kézműves bravúrokat.

A Műcsarnok most halált megvető bátorsággal egy egész kiállítást szentelt ennek a lehetetlen csoportnak, és mindezt ráadásul olyan jó érzékkel tette, hogy előfordulhat, sokan rádöbbennek, a kortárs képzőművészetre éppen hogy nem az érthetetlenség a jellemző.

A Műcsarnoknak egyébként volt már egy ilyen próbálkozása. Az underground felől érkező Petrányi Zsolt az igazgatói szék elfoglalása után rögtön szervezett egy jelenléti kiállítást, ami talán a sietség miatt inkább szétesőre sikerült. A termekbe zsúfolt videómunkák, a sokat akarás és a babzsákfotelekkel demonstrált forradalmiság az öncélú művészkedés érzetét kelthette a nézőben.

A mostani kiállításnak azonban inkább csak a címe lehet riasztó. A Na, mi van? címért mi kérünk elnézést, úgy tűnik a szcénában tevékenykedő kurátorok erőltetett lazaságánál csak az kellemetlenebb, amikor az idős nagybácsi a telekszomszéd lányának próbál imponálni olyasmikkel, hogy kafa , krapek meg maszek.

De ebből csak az következik, hogy a marketinget egyelőre meg kell hagyni a marketingeseknek (meg hogy pont azok nem jönnek majd be, akikhez szólni akarnak). A kiállítást magát a Na, mi van? (továbbiakban NMV) nem befolyásolja.

Tévéfüggő nénik

A művek válogatásánál érezhetően egyetlen szempont működött: hogy a munka aktuális, friss és progresszív legyen. Ezt jelzi, hogy szó sincs nemzedéki kiállításról, sok ugyan a fiatal kiállító, de megjelennek olyanok is, mint a másik kortárs képzőművészetünkben is közismert, idősebb alkotó, Bukta Imre.

De tőle sem az amúgy remek olajképeket láthatjuk, hanem vályogból készült parabolaantennákat, amelyek együtt keresztalakot adnak ki, eljátszva a vidéki élet és a mediatizált világ furcsa egymásba mosódásának témájával. Emléket állítva a tévéfüggő vidéki néniknek.

Ezt, és a másik művet, a vályogtéglákba épített LCD-képernyős munkát is kiegészíti az a rövid szöveg, amiből megismerhetjük a vasárnapi mise, a kapálás és a tévé szentháromságában hívő nagymamát.

A művek mellett található szövegek már csak azért is említést érdemelnek, mert nélkülözik a szakzsargont, nincs szó diskurzusról, recepcióról, sőt, sztétmentből is csak egyet találtunk a termekben, pedig arra a kurátorra, aki nem sztétmentezik, úgy néznek a kollégái, mintha nem ismerné Joseph Beuysot.

A magyarázó szövegek közvetlen stílusban vázolják fel a témát, és megvilágítják, hogy miért éppen ezt a módszert, anyagot vagy megközelítést választotta a művész. Úgy tűnik, a szakma is elhitte, hogy a ködös értekezéssel szemben nem a kisiskolás mitakaraművészmondani az egyetlen lehetőség.

Az NMV további meglepetésekkel is szolgál. Kiderül ugyanis, hogy az életerős képzőművészek meglehetős humorral, esetleg iróniával nézik a világot, a létfájdalom pedig nem igazán jellemző rájuk, vagy legalábbis jól titkolják.

A művek jelentős része a mosoly- vagy grimaszfaktorral operál. Ami jó taktika, mert az ember hajlamosabb elgondolkodni a racionalitás és az emóciók viszonyán, ha azt mondjuk egy mackószobor közvetíti, amire rázuhant Malevics kockája. Szörényi Beatrix gyermeteg festményei is így működnek: az óvodás képeket szemlélve észrevétlen csorognak át a valójában filozófikus gondolatok.

Lakner Antal évek óta népszerű témáját, a passzív munkaeszközöket folytató darabjai sem a letargiát erősítik a nézőben. A metrókocsiba szerkesztett szörfölőgép, vagy a mozgólépcsős csúszda a gegen keresztül a bezártságról, a mesterséges valóság terjedéséről, az élményforrások relativitásáról beszél.

Erős volt még ezen a vonalon Horváth Tibor videója, amelyben Csernus Imre médiapszichológussal arról beszélget, hogy tudna leszokni a művészetről. Az ötlet itt egyébként jobb, mint a végeredmény, ami nem nagyon jut túl frappáns, érdekes és lényegtelen kijelentések során, és valami olyasmire fut ki, hogy a művész végül mégsem akar leszokni, Csernus pedig örül ennek.

Terjed a buddhizmus

Ha a magyar képzőművészt nem a humor motiválja, akkor viszont biztosan a meditáció és/vagy a buddhizmus rajongója, szűrtem le, ahogy mélyebbre hatoltam a termekben.

Szíj Kamilla rövid ceruzavonásokból készít nagyméretű képeket, nem is a hullámzó fűre emlékeztető végeredményért, hanem magáért a monoton aktusért. A vele szemben elhelyezett, mintázatokba rendeződő téglalapok rendszerét bemutató printeken pedig a látható dolgokat rendező elv kirajzolásán dolgozott a művész, Türk Péter.

Erdélyi Gábor az észlelés utáni, tudatosodás előtti pillanatokat festi meg a fekete alapon színes kis izékben. Lovas Ilona pedig egy sajátos, köcsögök közt végrehajtott sétáló meditációt mutat be óriás videómunkáin. De láttam buddhista plakátkiállítást is, Jézust ringató Buddha szobrával (Kaszás Tamás Tibor).

A meditatív vonalba sorolhatóak Braun András nagyméretű vásznai, amelyek a repetitív mintás korszaka után mikorszkopikusnak tűnő felületeket ábrázolnak. A felnagyított cseppekről, plazmagömbökről közelről derül ki, hogy órák vagy éppen női mellek. Mindkét megoldásért lelkesedtem.

Ahogy élvezettel kapcsolgattam a Kis Varsó nagyméretű kapcsolótábláján is, ami türelmes munka után azt a feliratot rajzolja ki a szemközti fal égőiből, hogy Little Warsaw is dead. Szintén a filozófia fejezetbe soroltam az Utópia akkumulátort, ami egy kifüggesztett vörös zászlóról bontja le a fonalat, ha elhaladunk a szenzorok előtt. Beszélve némi gúnnyal arról, hogy az ideológiákat az ember közreműködése rongálja, amúgy el lennének a maguk tökéletességében az idők végezetéig.

Az NMV-ről annyit kell tudni, hogy nem újítja meg a kortárs képzőművészet nyelvét. Deklarálja, hogy létezik aktív, nemzetközi szinten is értelmezhető képzőművészet Magyarországon. Ezzel pedig a Műcsarnok pont azt a feladatát látja el, amiért létrehozták.