További Klassz cikkek
Kertész Imre írói műve annak a lehetőségét vizsgálja meg, lehet-e még egyénként élni és gondolkozni egy olyan korszakban, amelyben az emberek egyre teljesebben alávetették magukat a társadalmi hatalomnak. Könyveiben szüntelenül visszatér életének döntő élményéhez, auschwitzi tartózkodásához, ahová mint fiatal fiút a magyarországi náci zsidóüldözések idején vitték el. Auschwitz számára nem kivételes esemény, amely, akár egy idegen test, a nyugat rendes történelmén kívül létezne. Auschwitz a végső igazság az ember lealjasodásáról a modern létben.
Kertész első regénye, a Sorstalanság, a fiatal Kövesröl szől, akit elfognak és koncentrációs táborba visznek, de ő alkalmazkodik, és túléli. A könyv azt az elidegenítő fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben bár a feltételek hálátlanok, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak találná őket - nem ismeri a mi tényeinket. Talán éppen az adja a leírás sokkszerű hitelességét, hogy hiányzik belőle a téma által megkívánt erkölcsi felháborodottság vagy metafizikai tiltakozás. Az olvasó nemcsak az erőszak kegyetlenségével szembesül, hanem ugyanolyan mértékben az elkövetést jellemző megfontolatlanság méreteivel. Mind a hóhérok, mind az áldozatok kényszerítő gyakorlati problémakkal voltak elfoglalva, a nagy kérdések nem léteztek. Kertész üzenete az, hogy az élet alkalmazkodás. A fogolynak az a képessége, hogy megtalálja a helyét Auschwitzban: ugyanannak az elvnek a megnyilvánulása, amelyik a mindennapi életben az emberi együttélesben fejeződik ki.
Ezzel a gondolkodásmóddal a szerző ahhoz az eszmei hagyományhoz kapcsolódik, melyben élet és szellem ellentétben áll egymással. Kaddis a meg nem született gyermekért című regényében Kertész átfogóan negatív képet rajzol a gyermekkorról, és ebből az előtörténetből vonatkoztatja a koncentrációs tábor paradoxális otthonosságát. Kíméletlen egzisztenciális elemzését azzal tökéletesítí, hogy a szerelmet úgy ábrázolja, mint az alkalmazkodás legmagasabb stádiumát, a teljes kapitulációt az ember mindenáron való létezésakarása előtt. Az ember szellemi mivolta Kertész szerint az életképtelenségében van. Az egyéni tapasztalat az emberi közösség igényei és érdekei felől nézve azonnal használhatatlannak mutakozik.
A Gályanapló című fragmentumgyűjteményben Kertész intellektuális bősége nyilvánul meg. "Az elméleti indoklások pusztán konstrukciók", írja, miközben mégis fáradhatatlan párbeszédet folytat a nagy kultúrakritikai tradícióval - Pascallal, Goethével, Schopenhauerrel, Nietzschével, Kafkával, Camus-vel, Beckettel, Bernharddal. Lényegében Kertész egyszemélyes kisebbség. A zsidóság fogalmához való tartozását Kertész az ellenségtől rákényszerített meghatározásnak tekinti. Mindamellett következményei által ez az önkényes besorolás avattta be az emberről és a jelenkorról szóló legmélyebb tudásba.
Azok a regényeknek, amelyek a Sorstalanságot követték, azaz A kudarc és a Kaddis a meg nem született guermekért, jellegük szerint kommentálják és kiegészítik az első és mérvadó könyvet. A kudarcnak ez a témaja. Egy öregedő író - miközben egy Auschwitzról szóló valódi regénye biztos elutasítására vár - azzal tölti napjait, hogy Kafka-stílusban jelenkori regényt ír, klausztrofóbiás leírást a szocialista Kelet-Európáról. Végül megkapja az értesítést, hogy az előbbi könyvet mégis kiadják, de akkor már csak ürességet érez. Személye az irodalmi vásáron kiállított tárggyá válik, titkai banalizálódnak.
Kertész álláspontjának hajthatatlansága világosan felismerhető stílusában, amely olyan mint a szép növésű galagonyasövény, tömör és tüskés a könnyelmű látogató előtt. Ezzel azonban feloldja az olvasót a kötelező érzelmek terhe alól, és különleges gondolatszabadságra csábít.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
