Rátgéber a menekültségéről vall

Szerdán mutatták be azokat a rövidfilmeket, amelyeket menekültekről az ő aktív részvételükkel forgatott egy civil szervezet. A Menedék egyesület szervezte korábban azt az általunk bemutatott projektet is, amelyben képzőművészek és egy borsodi cigánytelep lakói készítettek közös alkotásokat, hogy ha szavakban nem sikerül kapcsolatot teremteniük a többségi társadalommal, akkor megpróbálják a képek segítségével.

Hasonló céllal és metódusban készültek kisfilmek Magyarországon élő menekültekkel. A videók közül nem a libériai asszony fájdalmas álmai, vagy a koszovói menekült fiú frusztrált monológja a legmeglepőbb. Hiszen azt tudjuk, hogy a menekültek nyomasztó helyekről jönnek, hogy aztán nyomasztó magyar menekülttáborokban éljenek tovább. Az viszont szokatlan, hogy a menekültek megtalálhatóak a rácsokon kívül is. Sőt, lehetnek híresek, elismertek, és mégis bennük van az otthonuktól elszakadtak magánya és melankóliája.

A menekültek elfogadásához talán éppen ez, és nem az átlagemberek által amúgy nehezen elképzelhető és átélhető tömegmészárlások, üldöztetés és elnyomás hangsúlyozása vezethet.

Így lett a program egyik legerősebb filmje Rátgéber László szomorkás levele, amiben hiába szerepel kosárpálya, és hiába tudható, hogy a főszereplő sikeres kosárlabdaedző, mégis a távolság és melankólia érzése a meghatározó. A történetet csak hitelesíti, hogy az edző azóta elhagyta a filmben otthonként emlegetett Pécset, és Moszkvába költözött.

Sokatmondó egyébként, hogy a hatásos filmhez jól kommunikáló, művészetekben is jártas alany kellett. Miközben a menekültek jellemző problémája, hogy a kulturális különbségekből adódóan képtelenek egy másik közeg számára is érthető módon kifejezni gondjaikat és céljaikat. A legtöbb esetben tehát nem marad más választásuk az elszigetelődésnél.

Ebből a szemszögből érthető, hogy a sorozat másik erős filmjének főszerepelője is egy rapper sebességével beszélő koszovói kisfiú, akinek monológjából érthetővé válik a menekültek frusztrációja. Nem mehet vissza Koszovóba, sem Szerbiába, nem engedik be Németországba, és Magyarországon is egy menekülttábor az egyetlen hely, ahol megállhat egy időre. "Itt nem jó, ahogy élned kell. De muszáj" - mondja megrázó bölcsességgel a tizenéves, koraérett fiú.

A kontrasztokra épít a libériai asszony filmje, amiben egyszerre halljuk a családjától távolra sodródott nő emlékezését egy álmára a gyerekeiről, és látjuk a polgárháború pusztító képeit.

A legtöbb film azonban mégis azok szimpátiáját képes felkelteni, akik amúgy sem ingyenélőnek, a nemzet megrontójának vagy bűnözőnek tartják a menekülteket. Ahogy a metróban kifüggesztett cigányos óriáslakátok, ezek a filmek is azt a kérdést feszegetik leginkább: hogyan veheti fel a kapcsolatot az egymástól elszigetelten élő többségi társadalom és a kisebbségek. Még provokatívabban: létrejöhet-e párbeszéd köztük, vagy szükségszerű a bizalmatlanság és a kölcsönös elutasítás?

Az Önarckép projektben készült képek megtekinthetőek a Millenárison (Budapest, Kis Rókus u. 16-20.) A kiállítást június 18-án 18 órakor Kőszeg Ferenc nyitja meg. Zene: Vázsonyi János és Dj Suhaid