23 éves vagyok, édesanyámból jöttem édesapám által. Németországba jártam óvodába, Helga nénit nagyon kamáztam. Megengedte, hogy műanyagdarabokból cápalevest főzzek. Akkor még nem tudtam, mi az a gasztromómia, de már a cápalevesen törtem a fejemet. Megelőztem a koromat. Már akkor is.
Például hogy sose szerettem az osztálytársaimat. Ha ezt olvassák, azt üzenem neki, hogy már akkor sem szerettem velük egy osztályba járni, de most néztem a fotóikat az Iwiw-en, és huszonévesen, kifejlődött példány korukban annyira rondák, hogy örülök, hogy akkor nem voltak ennyire azok, mert akkor se szerettem velük egy osztályba járni, de ha akkor így néztek volna ki, mint most, akkor még annyira se. Én akkor is majdnem elhánytam magam a 99 százalékuktól, de most annyira rondák, hogy komolyan mondom, letagadnám őket legszívesebben. A Mónika Show-ba nem küldeném be őket.
Dobolok. Is. Először dobolni kezdtem, de aztán harmonikáztam hat évig. Csak rájöttek a zeneiskolában hat év után, hogy nem tudok kottát olvasni. Komolyan! Hallás után játszottam le mindent. A mai napig nem tudok blattolni.
Eleinte rocker voltam, aztán metálos lettem. Széles volt a paletta. Volt egy dél-amerikai black metal zenekar, az Absu, amit nagyon szerettem, a Barathrum Vitriol című albumukkal. Volt egy barátom, akit nagyon kamáztam, együtt kezdtünk el dobolni, csak ő öngyilkos lett sajnos eléggé fiatalon. Ekkor kidobtam az összes ilyen kazettámat, mert varjaztam a csávót. A Deicide-nak a Legion című lemeze is köztük volt, amit tegnap kezdtem újra meghallgatni. Metálos voltam világéletemben.
A Die Toten Hosen után a Bikini az egy visszaesés volt.
Bekerültem egy középiskolába, ahova olyan keveset jártam be, hogy azt hitték, rákos vagyok. Aztán jártam 1-2 zeneművészeti iskolába, többek között a legendás Kőbányaiba is.
Á, egy unalmas zenészgyár. Az ilyen arctalan fúziós magamutogatóknak a helye. Akik úgy játszanak, hogy közben vágják a "de tudok"-fejet, és még a Dire Straitsnél is unalmasabb zenéket szeretnek, a Totót a kemény zenék közé sorolják.
Ami a diszkókban csörgedezik? Igen.
Persze, a tamokat ott tanultam meg jól megütni.
Erre lettem predesztinálva, hogy Som Lajost idézzem.
Már a gimnáziumi éveim alatt. Kis klubokba hoztam el kisebb zenekarokat, akik nagyon sokáig mellőzték néha fürdést, és benzinpénzért eljöttek. Vagy ittak, vagy nem. Volt, hogy nem ittak. Akkoriban még én sem.
19 évesen. Vagy 18. Szerintem. Emlékszem, szerenádoztunk. Bementem a terembe - pedig akkor még konyakos meggyet sem fogadtam el - és olyan részegen jöttem ki, hogy aznap este a kukán ugráltam Újpesten a lakótelepen. Felettébb romantikus volt.
Jókat? Azokat csak 2-3 év után kezdtem el hívni. De ami kurva nagy volt, az a Propagandhi nevű kanadai punkzenekar. Kurvára nehéz visszaemlékezni, már valahol 100-150 zenekar környékén járok. Szeretek én mindenkit. Igazából mindegyik meghatározó élmény volt, még akkor is, ha szar. De a Propagandhi nekem azért volt az, mert ahhoz képest, hogy mennyire kurva nagy zenekar, a legbarátibb viszony velük alakult ki.
Hát ahhoz képest, hogy ilyen fütyi-mütyi punkok hallgatják, a dallamos punkzenénél thrash-esebbek, meg kompaktabb az egész, és ott vannak a csávók minden téren. Iszonyat jól zenélnek, és nem mások lemezborítóiból szopkorásszák össze a mondanivalójukat, hanem megélik ezt az egész politikaipunk-vonalat, és tájékozottak minden téren. Ha ők valami ellen vannak, akkor azt tényleg alá tudják támasztani. Ez a mai punkzenekaroknak a 99 százalékára nem illik rá.
Ha ez ember jól csinálja, akkor annak elmegy a híre, és jönnek az ajánlatok maguktól. Sajnos igaz a koncertszervezők java részére, hogy szarul csinálják. Én is csináltam sok mindent szarul, csak beletanultam az évek alatt.
Az első a kaja. Alapszabály, hogy egy zenekart mindig olyan étellel fogadj, amit te magad is szívesen megennél, ha vega vagy, ha nem. Nagyon sok zenekartag van, aki nem eszik húst. A rántott gomba és a mexikói vegyeszöldséges rizs nem meríti ki a vegetáriánus étkezést.
Például amikor idejött a Creation is Crucifixion nevű hacker death metal együttes Philadelphiából, ott aztán volt rendes menü. Rántásleves pirított zsemlekockával - imádták -, utána jött egy szójapörkölt vegyes körettel, amiben a hagymás törtkrumpli és a szójacsírás, kukoricás, petrezselymes rizs éppúgy helyet kapott, mint a hagymás-vajas tört burgonya. Sűrű volt, volt íze.
Persze, az gyönyörűen ment. Még az amerikai dzsesszzenekar, a Sex Mob is azt mondta, hogy barátom, ez nagyon nagy. Azt mondták: "My friend, this is very big."
Fontos, hogy azt a pár órát, amit aludhatnak egy turnén, azt hadd aludják végig. Aztán még fontos, hogy ne legyen büdös a lakásban, ne dohányozzanak, ne hugyozza össze a macska a cipőjüket, a lakótársad ne jöjjön haza reggel részegen és hányja össze a csapot a legnagyobb zaj közepette... Ahogy kiterül valaki, addig ne kelljen fel, amíg el nem kell hagynia a helyszínt. Szépítkezni lehet a buszban is több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Amúgy is a turnésárm a lényeg, azt kamázzák a csajok.
Amikor koszlott és vakolatos mindened, mikor a Samsonite-ok a szemed alá kiülnek, a hajad zsírosabb, mint a csülök Pékné módra, és olyan a szagod, mint tíz ellett elefántnak, az a turnésárm. Valamiért a csajok ezt kamázzák. Amikor Demjén-fazonban van a fanszőröd, és a segged úgy néz ki az egész napos üléstől, mint amibe két repülőgépet belevezettek, azt varjazzák. Ne kérdezd, miért. Én jobb szerettem magam mindig ápoltan tálalni.
Nincs kedvenc zenekarom. De azt mondták, húsz perc múlva záróra.
Akkor kurvázósat mondok. A Creation is Crucifixion-tagok régen elloptak boltokból GameBoyokat, és a saját maguk által programozott játékokat töltötték rá, amiken gyerekeket tanítottak maszturbálni. Aztán volt egyfajta gameboyos kaland-játék-kockázat, a Super Kid Fighter. Ennek az volt az alapja, hogy a GameBoyban előre meghatározott dolgokat tudsz csinálni, itt viszont saját magad választhattad meg, mit csinálsz. A rendőrt, tanárt, meg mindenkit, aki fegyelmezett, azt megölhetted vagy szétverhetted.
A CIC 2001. október 31-én volt itt Budapesten - ez a legendás Taktika zenekarom első koncertje volt egyébként a Jailhouse-ban -, és el akartak menni kurvázni. Ezzel én 17 éves simatöküként nem nagyon tudtam mit kezdeni. Próbáltam őket olyan vonalon vinni, hogy ne botoljunk olyan egységbe, de aztán mégis belefutottunk a Deákon egy bárba, ahol két rettenet nagy szekrény állt. Nekem kellett kimagyarázni a helyzetet valahogy úgy, hogy velük ellentétben én nem akartam bemenni. Mondtam nekik, hogy adok zsebkendőt, van pornócsatorna, ahol alszanak, oldják meg. Aztán hazamentünk (Balázs Pali-számokat énekelve), és elaludt mindenki. De például vannak jó black metálos sztorijaim levágott vaddisznófejekkel.
A black metál az, amikor kifestett csávók azt hiszik, hogy kemények, pedig egyébként pinák.
Komolyan. Szóval a Satyricon roadja nagyon akart kurvázni, és egy kisebb kriminál helyzetbe kerültünk a Soroksári úton reggel négykor. Egy baszott nagy lehúzást úgy tudtunk túlélni, hogy azt mondtam neki, "I pay for everything, just leave." Nem voltak korrektek a kerítők. Azon kívül, hogy ki akartak zsebelni - a tipikus átölelős/emelgetős trükk, amit úgy sikerült kimagyaráznom, hogy gerincműtétekre hivatkoztam -, azt mondták, a haverom rángatja a nőt, és hogy mindenkit kinyírnak.
A bostoni Cancer Kids. Manapság ez a punk hardcore elment ebbe a Green Day-Tokio Hotel-AFI vonalba, így sokan azt hiszik, hogy ez a punk. Bár ha jobban belegondolunk, a Sex Pistols egy angol Kozsónak volt a szüleménye. Van kétféle punk: az egyik az igazából bármelyik fiúzenekar, meg van az, amit beleromantikáztak, hogy szenvedélyes, meg odabasz, meg minden. Persze sok ilyen zene van, csak nem feltétlenül kell gitárzenéhez kötni, meg frizurához/öltözködéshez. Ha nem a 77-es Sex Pistols-punk a mérvadó, hanem az, amit mostanában alaptalanul belebeszélnek, hogy egy tök őszinte dolog, szétbasz és gyűlöletes, az a Cancer Kids 2007-ben. Szarul szól, pontatlan, és magadra hívod a mentőt, olyan.
Mint fellépő, nekem a Jason Forest nőtt nagyon a szívemhez. Ő az elektronikus zenében traveling, hehe. De egy-két erős kivételtől eltekintve mindenkit kurvára el akartam hozni, akiket elhoztam. Kibaszott jó dolog olyan emberekkel találkozni, akiknek előtte rommá hallgattam a zenéit. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy idejön egy X zenekar, aki tényleg a pászkán is elél, és ezekkel az emberekkel megosztom az én dolgaimat, ők megosztják velem azt, ami meg rám hatással volt előzőleg.
Nem, mert általában akikért odavoltam, azok élőben is jók voltak, átjött az egész, és őszinte volt ugyanúgy, mint lemezen. Soha nem volt az az érzésem, hogy gagyi lett volna élőben, ami lemezen meghatott.
Egy mocskos, szar, szemét, szar zenekar. De szeretjük egymást.
Mocskos szar szemét szart. Olyan, mintha a Motörhead és az Entombed tagjai nagyon részegek lennének.
Shit, trash, shit. Csak vicceltem, még nem tudjuk. Már feldoboltam, folynak az utómunkálatok. Egyvalamit elárulhatok: a kemény részek még keményebbek lettek, a dallamos részek még dallamosabbak.
Pihenőben vagyunk. Nagyon kedves zenekar számomra még mindig és imádom a tagokat... Még a Hippikillert csináljuk néhanapján, de nekem az utóbbi időben sikerült egy más pályára rálépnem, amivel egyre többet foglalkozom, és amiért per pillanat a leglelkesebb vagyok.
Igen. Kurva jó volt, hogy nekikezdtünk olyan módon a muzsikálásnak, hogy meglátjuk, mi lesz, és mindkettőnknek kurvára bejött az, amit csináltunk. Én legalább is így érzem.
Egymás határait toltuk ki. Én korlátozva vagyok fizikai adottságok által, ugyebár nincs hat kezem, ő korlátozva van, mivel soha semmi nem tudja reprodukálni az élő dobolás varázsát, dinamikáját. Képtelenség beprogramozni azt a pontatlanságot amitől X év dobolás után húz az ember játéka. Aki eddig hallotta a közös munkánkat, mindenki odavolt. A berlini Transmedialén közel kétezer ember úgy őrült meg, hogy először játszotta élőben a tracket.
Egy trió Keszei Krisztiánnal meg Prell-lel. Benyomtuk a gitárt és a dobot a fő keverőbe, és visszajött a jel a színpadra, ahol a Prell még tovább gyúrta, és így improvizáltunk negyven percet kábé. Igazából szeretném fejleszteni ezt a dolgot, de elég nehéz.
A próbák. Tudnunk kell, hogy... nagyon-nagyon bebasztam. Ezt most hogy mondjam el?!
Hogy Magyarországon jelenleg két hiteles művész van: Desiré Doubounet meg én. Ennek tudatában élem mindennapjaimat, szépítem-keserítem meg az emberek életét.
Pándi Balázs fellép a közeljövőben: március 17-én DJ Rabbi Williams művésznéven 90-es évek elejei eurodisco-settel a Merlinben (ingyenes); március 25-én az Ultrahang fesztiválon szintén a Merlinben a Pándi/Halmos/Keszei/Prell kvartettel hallhatjuk; március 30-án az egri Ártalom fesztiválon ugyanezzel a kvartettel (ingyenes); május 22-én pedig Chief Rebel Angel koncert lesz a Kultiplexben.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
