Megrontás szenvedély nélkül

A jövő színháztörténeti kutatásai világíthatják majd meg, hogyan történhetett, hogy a közönség és a kritika által dédelgetett Schilling-Tasnádi duó a sikereik után olyan intellektuális pudinggal állítottak be a színpadra, mint a Phaidra.

Még az is előfordulhat, hogy a jövő bulvárújságírói hitelt adnak a feltételezésnek, miszerint a darab rendezőjét és íróját elrabolta egy rivális, ámde sikertelen társulat, majd a nevükben - bosszúból - megrendezték a mitológiai történet aktualizált változatát.

Saját biztonságunk érdekében mi ez utóbbiról csak annyit jegyzünk meg, hogy a Phaidrában valóban szerepel mindaz, amiről a Krétakör színházat eddig ismertük, azaz antikot és jelent egybejátszó történet, vicces kiszólások, kortárs opera és nemi szerv. Csakhogy az egész mégsem annyira elementáris, szórakoztató és meghökkentő, mint amennyire tőlük megszoktuk.

Senkiföldje

A néző szerencsére nincs kínokra ítélve, a darab első fele, az építkezési szakasz ugyanis kifejezetten érdekes. Ekkor áll fel az antik és a jelenkor közti senkiföldjén a történet.

A magányos Phaidra és zavarodott mostohafia, Hippolytos kalandja egyrészről mintha ma játszódna, hiszen a címszereplőnőt alakító Udvaros Dorottya tréningruhás háziasszonyként jelenik meg, Hippolytos internetezik, Theseus pedig kómában fekszik, lélegeztető gépre kötve. Másrészről viszont a háztartásbeli halálbüntetéssel fenyegetőzik, a magához térő atya pedig hősi tetteit emlegeti, mintha mégiscsak az ókorban lennénk.

A színpadi kép is, bár puritán, de - részben a nagy, piros lufinak köszönhetően - izgalmas. Alatta pedig tobzódnak a kortársszínházas effektekek: hallunk szkreccselést, van meztelenkedés, operai betét és plazmatévé. Ez utóbbi a feliratok miatt kell. Magyarul ugyanis csak Phaidra és időnként a pap beszél, amúgy német az előadás nyelve, amit a közönség a kivetítőn követhet.

Mikrofonos erőszak és egyéb jópofaságok

Az ötletek egy idő múlva azonban elvesztik a varázsukat, nem látszik ugyanis, hova fut ki az egész. Hogy azért beszélnek a szereplők németül, mert a produkcióhoz egyébként német színházak, fesztiválok és egy alapítvány adták a pénzt, koprodukciós megállapodások fejében, vagy ezzel mondani is akarnak valamit?

Nem világos az sem, hogy mi volt a görög mítosz aktualizálásának oka. Mintha a címszereplőnőt csak azért dugnák meg egy kotonba burkolt mikrofonnal, és közben azért tartanának kamerát az arcába, később pedig azért beszélnének tömegpusztító fegyverekről meg chatelésről, mert az extravagáns és jópofa. A végeredmény amúgy nem indokolja a durvulást, a történetet hagyhatták volna eredeti formájában, akkor sem maradt volna ki semmi.

Lehet persze, hogy más lenne a véleményünk, ha Udvaros Dorottya nem úgy játszana, mint aki elnézte a naptárját, és véletlenül egy másik darab leszedált háztartásbelijét alakítaná. Játékából ugyanis koncepciózusan hiányzik a szenvedély, ami nélkül viszont nehezen elképzelhető, hogy elcsábítana bárkit is.

Kiábrándultságot mégis csak a befejezés okozott. Az életre kelt Theseus mondott valamit a tenger hullámairól, aztán felkapcsolták a villanyokat, én pedig az ismertető füzetet kezdtem lapozgatni, hogy akkor mégis két felvonásos? De nem. A Phaidra úgy ért véget, mintha Schillingék ajtaján dörömbölt volna az impresszárió, hogy őt nem érdekli semmi, amit eddig leírtak, azt adják elő, a közönség már a helyén ül, el kell kezdeniük.

A bennfentes információkra gerjedőknek elmondjuk, a Phaidra hallomásunk szerint a kultúrák konfliktusáról szól.

Phaidra
Rendező: Schilling Árpád

Phaidra - Udvaros Dorottya
Hippolütosz - Christoph Gawenda
Theseus - Rácz István
Minitaurosz - Bánki Gergely
Szaurosz - Ferdinand Dörfler
Pap - Tilo Werner
Asszonyok kara - Suse Lichtenberger, Kristin Muthwill, Verena Specht-Ronique

Zene: Márkos Albert
Koreográfus: Frenák Pál
Dramaturg: Merényi Anna
Fény: Bányai Tamás
Jelmez: Benedek Mari
Díszlet: Ágh Márton
Hang: Belényesi Zoltán
Maszk: Nagy Fruzsina
Asszisztens: Tüű Zsófia
Produkciós vezető: Gáspár Máté