Elnyomott rómaiak Budapesten

Számbavéve Budapest római kori műemlékeit, hiányérzetünk támadhat: van két feltárt amfiteátrumunk, egy nagy romkertünk és több kisebb szórványemlékünk Aquincumból, ami állítólag Európa harmadik legnagyobb összefüggő római kori romterülete, de mindez gyakorlatilag érzékelhetetlen. Budapest római múltjának épített öröksége ki van kapcsolva a város vérkeringéséből, nincs eleven városalakító tényezőként jelen. Alább helyszíni szemle alapján igyekszünk helyzetjelentést adni a budapesti romvadászoknak.

A megtekinthető romok nagy része a város periférikus területein helyezkedik el, amiről persze sem a rómaiak, sem Budapest nem tehet. Lényegesebbnek tűnik, hogy a romok sem esztétikailag, sem fizikailag nem kapcsolódnak a köréjük épült várossal. Római műemlékeink körül és által nem történik semmi, nem szervezik a teret, nem hatnak a város életére.

Sörözés rómaiakkal

Contra-Aquincum Március 15-e téren látható bástyái mintha valamely bűnükért vezekelnének eldugva, semmitmondóan bemutatva a betonfalú gödörben (lásd süllyesztő). Tény, hogy az a néhány faldarab önmagában nem sokat nyújt, legfeljebb ürügyként szolgálhatna egy kis közpark vagy sörözőpavilon stb. kialakításához. Itt néhány pad és bokor utal a hamvába holt parkalakítási kísérletre. Maguk a romok ebben a formában gyakorlatilag értékelhetetlenek, a déli támfal egyik tolóajtós portálja pedig, ahol eredetileg kiállítást rendeztek be, jelenleg lakásként funkcionál. Kövezzenek meg, de nekünk úgy tűnik, hogy nyári estéken kulturáltan lehetne itt például sörözni, egyben némi pluszbevételhez juttatva a műemlékvédelmet is.

A Flórián téri katonai tábor maradványainak jó részét megpróbálták integrálni a közterekbe. Hiába nincsenek azonban elkerítve az oszlopsorok és kapuépítmények, teljesen érzékelhetetlen marad az összefüggésrendszer, amibe tartoznak, szétzilálja őket a terjengős infrastruktúra. Önmagukban ezek sem annyira látványos objektumok, hogy ne vesszenek el a préri szélén, a járdák, utak, aluljárók zűrzavarában.

A felüljárók alatti Fürdőmúzeumot nagy meglepetésünkre nyitva találtuk, a biztonsági őr szerint még az év végi ünnepek alatt is naponta van látogatójuk. Az itt látható romok egyébként szintén nem állnak össze szerves és értelmezhető egésszé, megmaradnak szó szerint romhalmaznak. Fentről, az apokaliptikus hangulatért felelős útpályákról láthatólag folyamatos utánpótlás érkezik, most éppen üres borítékok hevernek mindenfelé, görbe rendszámtábla, ilyesmi. A nagy vörös aluljáróból nyitott kirakat teljesen értelmetlennek tűnik, rajta keresztül végképp semmit nem látni az együttesből.

A pangó Táborvárosi Múzeumba bele lehet látni azt a zugot, ahová szívesen tér be az ember mélázni, de a tágabb környezettel szemben a szocreál lakóházak közötti kis kert barátságos és karakteres világa húzza a rövidebbet.

Panelzóna

Kontextus és különösebb mutatnivaló híján a közeli cella trichora romja egy útkereszteződésbe ágyazva vegetál, a nyomokból ítélve Szilveszterkor tűzijátékplatformnak használják. Pedig a szocreál lakótelep lényegesen jobb léptékű és szerkezetű, ezáltal kedvezőbb környezet egy ilyen maradvány számára, mint a panelzóna. Kerítés itt nincs, de a műemlék számára kialakított, szűkre szabott sziget teljesen magára van utalva. Megkockáztatjuk, hogy nem csak a laikusoknak hiányzik az épület teste, az építészek sem tudnak mit kezdeni a háromkaréjos térdfallal.

Nem messze a Herkules-villa kertje, amely szintén kívül reked a környezet amúgy szegényes összefüggésrendszerén, hiába alacsony a kerítés. A különös hangulatú, hatvanas évekbeli strandépítészetet idéző együttes ilyenkor, talán érthető módon, zárva van. Nem mintha nyáron annyira kézenfekvő lenne felkerekedni és elzarándokolni a lakótelep ezen rejtett szegletébe a mozaikok kedvéért. (Itt persze nem csak a térhasználatot, hanem a műemlékek bemutatásának koncepcióját és marketingjét illető problémákról is szó van).

A védőépületek önbizalomtól duzzadó héjszerkezetei nem húzódnak háttérbe és az általuk dédelgetett romokkal sem folytatnak építészeti párbeszédet, de ez már részletkérdés.

A gyilkos hidegben zárva találjuk a zászlóshajót, az Aquincumi Múzeum romkertjét. Nyitvatartási időben sem lehet sokkal nyitottabb: köröskörül kerítés, azon túl pedig vasúti töltés és a Szentendrei út szigetelik el alaposan, a gyér forgalmú Sujtás utca felé a kőtár hátsó fala zárja le. A főút közepén álldogáló vízvezeték-maradványok aligha képesek bárkiben is a történelmi távlatok okozta megrendülés érzését kelteni. Nagyon kell nézni őket, hogy lássuk bennük az ezerhétszáz évnyi múltat.

Túránk csúcspontja a polgárvárosi amfiteátrum, ami lenyűgöző képet mutat: az épületmaradványt körülölelő töltésen a fák csupasz ágai lidérces víziókat keltő módon karmolásszák az eget. A hely madárvilága szinte egzotikus. A töltéskaréj mögött spontán lakótelepet találunk, látogatásunkkor egy lepsényi romturista is felbukkant. Ez a varázslatos világ sem kapcsolódik semmihez, de legalább szabadon bejárható (úgy tűnik, ezt a környékbeliek ki is használják).

Van remény

A szemle után azt mondhatjuk, Budapest római műemlékei nem élnek titkos életet, ami rejtve marad a felületes szemlélő előtt. Közelről is csak méltatlan élettelenségüket konstatálhatjuk, állapotuk része a gyengélkedő város tünetegyüttesének. A XIX. század és a második világháború utáni évtizedek nagy baklövéseit már lehetetlen jóvátenni (a polgárvárost négyfelé vágó HÉV-et és az északi vasutat, a Flórián téri csomópontot stb. nehéz lenne áthelyezni).

Viszont a jelenlegi állapoton valószínűleg sokat lehetne javítani helyi (város)építészeti beavatkozásokkal, a romok környezetének rendezésével, a bemutatás újratervezésével - mindezt egy markáns koncepció jegyében.

Az Aquincum polgárvárosi romkert mögötti gázgyári lakótelep sportpályája még bolygatatlan terület, ahol jelentős régészeti-műemléki leletanyagra lehet számítani. A Hajógyári szigeten található, visszatemetett helytartói palota is bemutatásra vár. Két lehetőség arra, hogy jól csináljuk, amit elődeinknek nem sikerült, és hogy erőre kapva a római kori műemlékek elfoglalják méltó helyüket a város életében.