A világ építészete a csirkepörköltes táncpartik felé halad

Felzárkóztunk a világ élvonalához, állapítottam meg a Velencei Építészeti Biennále nyitónapján, már másodszor. Ezúttal azonban nem a magyar pavilon külföldi szakembereket is meggyőző (vagy felháborító) kiállításáról volt szó, hanem a gyűjtögetésről. Legutóbb ugyanis a BNV-n láttam olyat, hogy jólöltözött polgárok ölre mennek ingyen osztogatott reklámtárgyakért.

A szemem előtt viszont éppen ez zajlott. Igaz nem a Kerepesi úti vásárterületen, hanem a világ egyik legmenőbb építészeti kiállításán, Velencében, és nem reklámtollért, hanem kamionponyvából készült válltáskáért ment a közelharc. Mint valami pszichohorrorban, kezek nyúltak minden felől a holland pavilon táskát osztogató munkatársa felé, míg a lány le nem guggolt, azt kiabálva, hogy no, no, no.

Való Világ villa

Ami a hollandoknál meglepő volt, arra a francia pavilon egyenesen épített. A franciák kiállításán tervrajzoknak, maketteknek nyomát sem lehetett látni. Vasrudakból épített szerkezeten konyha működött, ahol sajtot, sonkát, italokat osztogattak a folyamatosan áramló közönségnek.

Könnyű-e jól érezni magunkat?

Azok, akik túl voltak már néhány sonka-sajt-bagette körön, felfigyelhettek arra is, hogy a konyhán túl más egységeket is felépítettek a francia kiállítók. Szemközt hosszú asztal állt, körben székekkel. A falra fotókat ragasztottak, olyan módon, ahogy egyetemisták szokták a közös lakás nappaliját dekorálni. A szomszédos teremben számítógépek működtek, volt wifi és egy dj-pult. Amikor az emeletes szerkezeten megpillantottam az alvófülkéket, már meg sem lepődtem.

A francia pavilon nem a szűken vett építészettel, hanem annak értelmével foglalkozott. Azaz, hogy mi kell az élhető, kellemes tér kialakításához. A felvetés eredeti, főleg egy ilyen komolynak mondott seregszemlén. A megoldásról azonban már megoszlottak a vélemények.

Mert természetesen jó lesz a hangulat az olyan programokon, amikor meghívják a magyar kiállítókat és baráti társaságukat estére, közösen paprikás csirkét főznek, boroznak, majd vad táncolásba kezdenek.

Az érdekes kérdésre ez azonban közhelyes válasz, érveltem egy adag nokedlivel tunkolva a szaftot.

Ingyen étel és ital mellett, jó zenével és okosan kialakított környezettel, pláne egy olyan különleges helyszínen, mint Velence, nyilván jó lesz a hangulat. A francia pavilonban túl sok változó már rögzített: ismert, hogy a látogatók 20-40 közöttiek, kvalifikáltak (hiszen építészeti biennáléról van szó) és nyitottak (eljöttek egy másik országba, hogy megnézzék mások munkáit).

A válasz olyan esetben nehéz, amikor sok különböző embernek kell megteremteni az élhető teret, mondtam, miközben egy spanyol sráctól elkértem a tejfölös uborkasalátát.

László, aki néhány pohár bor után nem tudta, hogy a puha építészet nevű dolgot védi, azzal érvelt: igenis frappáns a franciák ötlete, gondoljak csak bele azokba a szórakozóhelyekbe, amelyek minden igyekezet ellenére is panganak. Ilyen hangulathoz igenis komoly tervezés kell, amit pedig látunk magunk körül, az az elmélet fényes sikere.

A siker említése egyébként nem volt túlzás, a közös vacsora időközben ugyanis átment vad, balkáni buliba. Igen, egy humoros kulturális félreértés miatt valóban balkáni fordulatot vett az este. A francia dj azt gondolta, a puszták népe a Bregovic-féle rézfúvós, kiabálós, lábbal dobogós zenére mulat. A puszták népe pedig, részben illedelmességből, részben valódi lelkesedésből valóban tombolni kezdett. Úgyhogy csak órákkal később keveredtünk ki ebből a kulturális labirintusból a dub, a reggae és az elektro közös terepére.

Város az asztalon

Hogy miért voltak azok a legsikeresebb nemzeti pavilonok, ahol az építészetet a gesztusok, a képzőművészet, a szociológia, esetleg bulikultúra felől közelítették meg? Egyfelől persze azért, mert nincs unalmasabb néznivaló a maketteknél és alaprajzoknál, akkor sem, ha azokat olyan szenzációs minőségben prezentálják, mint mondjuk a britek, akik például selyemre fotózott és lelógatott makettel próbáltak meggyőzni arról, hogy létezhet élet egy fél kilométeres szalagház környékén. Másfelől meg azért, mert az idei biennálé témája a városépítészet - a cím az invenciózus "Városok. Építészet és társadalom". Márpedig egy város vagy akár egy negyed átalakítását ekkora léptékekben lehetetlen felfogni. Ezt a legjobban a két szupersztárépítész, Renzo "Pompidou-központ" Piano és Norman "Londoni Pénisztoronyház" Foster tárlata bizonytotta be, pedig izmoztak az öregek rendesen.

Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb sikert az orosz pavilon aratta, ahol Alexander Brodsky gyönyörű vízióit mutatták be a bezártságról és a lakótelepi létről. A hatalmas akváriumszerűség, az alján egy kis lakóteleppel, az oldalán egy kintornaszerű forgatókarral még a francia bulikban kiégett közönséget is kurblizásra késztette. A tekerés hatására a rideg, szögletes teret olyan hóvihar borította el, hogy már nem is látszott a mikro Havanna-telep túlvége. A minden oldalról tükrökkel körbezárt kockaház se volt pácolt hering: minden ablakban kis videó pergett a mögötte lévő szobában történő dolgokról - veszekedéstől az orgiáig - az egész pedig megsokszorozódott a végtelenbe. A buliépítészettől véres szemű műértők kedvence azonban a kis szobamakett volt ággyal-asztallal-székkel és egy ablakkal, ami a pavilon oldalába vágott igazi lyuk volt, így a rémisztő babaszobából a velencei lagúnákra lehetett kilátni.

A biennálé másik fő helyszínén, az Arsenale nevű egykori kikötőben rendezték be Richard Burdett vezérkurátor fő kiállítását, ami 16 nagyvárost - Barcelonától Mexico Cityn, Sao Paulón, Tokyón és Caracason át Londonig - mutat be egy 300 méter hosszú raktárépületben, egészen lenyűgöző technikai apparátussal, rengeteg mozgóképpel, hangeffektusokkal, óriás légifotókkal és tömör, de értelmes szövegekkel. Tudta-e Ön, hogy Sao Paulo a világ harmadik legnagyobb olasz városa? És hogy Bogotában vagy az egyik legkomolyabb bicikliút-hálózat? Az egész azt járja körbe, hogyan próbálják meg élhetővé tenni a 4-32 milliós gigavárosokat.

Hasonlóan ügyesen felépített kiállítást még sohasem láttunk, így a 300 méteres maraton után nyugodt lelkiismerettel vetettük bele magunkat a bizonyítottan élhető velencei terekbe.