Persze. De sok mindenért hálás lehetek, és örülök, hogy ott voltam. Az egyik az, hogy a műveimet próbára tehettem. És kiderült, hogy önmagukban nem túl sokat érnek, az erejük a történelemben vagy a történetben van.
Nem. Sőt azért is mentem, hogy megtudjam, függenek-e vagy sem. Mindig az volt a vágyam, hogy az én művészetem univerzális legyen.
Lehet ezt mondani.
Elsősorban azért jöttem haza, hogy a lányomhoz közel legyek. Másodsorban pedig kalandért. A régi környezetet botorság lett volna keresni, de mégis megdöbbentett, mennyire nincs.
Igen, megtaláltam, mert a lányomat kerestem. Másrészt nem találtam meg, mert például az a legelső projekt a Jövő Házával nem jött össze. De nagyon sok mindenben magam sem tudom, mit keresek. Inkább azt mondanám, kíváncsian figyelek. Nincsenek kitűzött céljaim, mint régen, amikor úgy éreztem, hogy el kell érnem valamit.
Persze, nagyon sok. Meg kell tanulnom, hogy amit csinálok, már nem lehet olyan fontos, mint régen. Volt egy időszak, amikor a személyiségem, vagy az, amiben hittem, amit létrehoztam - a festményeim, a rajzaim, a zeném - fontos volt, és nemcsak nekem. De ez elmúlt. Ezt meg kell értenem, és el kell helyeznem magamat.
Én olyasmit szeretek csinálni, ami senkinek nem kell. Ez, ha úgy vesszük, egyfajta alkalmatlanság. De volt egy kor, amelyik ezt díjazta, és az ilyenfajta embereket művészeknek nevezték, felnéztek rájuk, mint akik valami különlegeset, újat, mást alkottak. Most erre már nincs szükség, de én meg ilyen vagyok. Próbáltam megváltozni, de nem sikerült. És még mindig próbálok, hiszen túl kell élnem az életem.
Nagyon megváltozott. Akkoriban azt hittem, mivel én vagyok az, aki mindenen túl lenyúl önmagába, és önmagán keresztül a nagy közöst keresi, ezért bármi, ami feljön, még ha én magam nem is értem, fontos lehet. Valóban nem értettem, miért rajzolok ilyeneket, de azt láttam, az emberek tolonganak a rajzaim előtt. Hát elhittem, hogy ez nagyon fontos nekik. Most már látom, azért volt nekik fontos, mert egy érthetetlen dolgot láttak, amibe beleképzelhették saját hiányzó vágyképeiket.
Erről mindről. És nemcsak az én művészetemről. A képzőművészet, a festészet már nem az emberiség nagy kalandja. Már nem fontos, ki mit festett. Nyolcvan évvel ezelőtt, ha valaki festett egy újfajta képet, az világhír volt. Benne volt az újságokban, az emberek megbotránkoztak rajta, beszéltek róla, gondolkoztak rajta. Picasso nevét mindenki ismeri, pedig csak egy festő volt. Ma már nincs olyan festő, akinek a nevét mindenki ismerné. Már nem is tudsz igazából festőkirályokról, festősztárokról. Mert a sztárok már a kultúra más területén vannak.
És ezt is Amerikában vettem észre, ahol tisztán állhattam hozzá az egészhez, csak a munkáimon keresztül. Ugyanakkor megismerhettem azt a művészeti életet. Azt már előtte tudtam, hogy a huszadik század művészetében Amerika nagyon nagy szerepet játszott, és nemcsak művészetével, hanem műkereskedelmével is. Amerikának köszönhetjük azt, hogy ma egy festékkel összemaszatolt vászon százezreket érhet. Azelőtt ez nem volt így, ez Amerikában történt meg először. És aztán Amerikában történt meg az is, hogy mindez összeomlott.
Amerikában lenni nagy tapasztalat. Azt lehet mondani, az ember közvetlenül ott van, ahol teremtődik a jövő. Lehet, hogy ennek vége lesz, de ennek a kultúrának, amelyben mi élünk, Amerika a kutatólaboratóriuma. És ezért izgalmas ott lenni művészetileg is, meg egyébként is. Azért is izgalmas volt, mert például ott lehettem a web születésénél. Rajtunk próbálták ki az első szoftvereket, és éreztem, ami ötletem van, az lehet, hogy három hét múlva megszületik.
A 3D nagyon érdekes műfaj. És nemcsak azért, mert három dimenzióban jelenhet meg valami konstrukció, hanem mert meg lehet mozdítani, hangot, zenét lehet hozzá adni. Film lesz belőle, "majdnem-valóság", animáció. Ezekben az években jutott el oda, hogy már az olyan olyan zabolátlan művész is tudja használni, mint amilyen én vagyok. Engem érdekelt, hogyan lehet ezt az én művészetemben használni, hogy hogyan tudom ebbe átültetni az én formáimat. Most ha rajzolok valamit és megtetszik, azonnal megcsinálom három dimenzióban.
A komputeres gondolkodás eleve olyan, hogy minden csak a következő szoftverig érvényes. Az új világ egyik nagyon fontos attribútuma, hogy a tapasztalat egyre kevesebbet ér. Az, hogy én 15 éve komputerezem, nem jelenti azt, hogy jobban tudok dolgozni rajta, mint az, aki másfél éve. Régen megkaptad nagyapád fűrészét, megtanultál fűrészelni, és egész életedben azzal a fűrésszel dolgoztál - ha negyven évig dolgoztál, nyilván jobban fűrészeltél, mint az, aki egy éve kezdte. Most nincs ilyen eszköz, és a szofver sem tart semeddig.
Szeretem. De megnyugtatásul néha visszatérek az ecsethez is. És a ceruzához. Az asztal is úgy van megcsinálva, hogy itt van a rajzolás, itt a komputer, és egyszerre megy a kettő.
Hát, mit mutassak...? Ez itt egy újévi jelenet, ez meg egy forma... itt van még egy, ami hasonlít az én rajzaimra. Ez például egy kis animáció terve, ezek itt hotelek, autóval jönnek fiúk, lányok, és itt egy lány, aki jót kefélt, éppen elszáll, mint egy ufó. Ezek megint olyan dolgok, amik semmire sem jók, és igazából senkinek sem kellenek, de én ezért szeretem őket.
Szórakozás. De szívesen gondolkodom azon, mire lehet ezt használni. Volt már egy kiállítás ezekből Szentendrén, és talán nemsokára lesz is egy másik, ahol néhány példát szeretnék belőlük mutatni.
Így néz ki, amikor ki van printelve. De ez nem festmény, ez csak egy kép. A festmény másról szól, a festmény elsősorban nem egy kép. Ha egy tájképet látunk, akkor sem a tájképet élvezi az, aki beleérez, hanem valami mást. A vásznon a festéket felvivő energia is ott marad, és ez az energia az, ami igazából megfoghat bennünket, ha szeretjük a művészetet. Ha nem, akkor valóban csak azt nézzük, megvan-e a két füle, és rendesen mosolyog-e. Ezen a printen nem látjuk ezt az energiát, ez ugyanolyan kép, mintha monitoron néznénk.
Nem csatlakoztam, de egyik nap ott voltam a mission statement megfogalmazásán. Nem csatlakozom addig, amíg nem értem, hogy miről van szó. Most csak annyit tudok róla, hogy összehívtak úgynevezett közéleti személyiségeket, hogy az ország helyzetét jobbítsák. Ehhez tudok csatlakozni, de nem látom át, mi fog történni és hogyan.
Hogyan látom Magyarországot? Sosem érdekelt a nyelvtan, a költészet, az irodalom se nagyon. De Amerikában elkezdett érdekelni. Arany Jánost, József Attilát olvastam, könnyek szöktek a szemembe, ha magyar verset hallottam. És amikor belenéztem az interneten a magyar oldalakba, például az Indexbe, hirtelen nagyon fájón érintett, ahogy a nyelvet használják.
Egyrészt borzasztó trehányan, másrészt nem a cél érdekében. Sokszor a szerző mintha nem tudná eldönteni, humorista vagy újságíró akar-e lenni. Egy vicc érdekében eladja a lelkét is.
Ha az ember külföldön él, úgy látszik, sokkal élesebben kezdi el látni önmagát és kultúráját, hiszen távolról nézi. Én negyvenéves koromban elmentem Amerikába azzal, hogy nem jövök vissza, mert itt mindenki hazudik, de aztán mást sem tettem, csak összehasonlítottam. És utazásaim során voltak olyan tapasztalataim, amelyek miatt úgy érzem, nem igaz, hogy az emberek és népek történetét a történelem határozza meg. Inkább úgy éreztem, hogy magyarnak lenni egy tulajdonsághalmaz, amit nem lehet csak úgy megváltoztatni. Ugyanúgy, ahogy én magam sem változom túlságosan. Amikor megszületek, egy sorssal születek, és ez a sors aztán az enyém egész életemben, ez a kijelölt feladatom.
Én döntöm el, mielőtt megszületek. El tudom képzelni ezt a mesét. Ez tűnik nekem a legelfogadhatóbbnak a több ezer meséből, amit hallottam: a szellem, mielőtt a földre tér, megválasztja sorsát.
Igen. És a tárgyakra is. Egy autónak ugyanolyan sorsa van, mint egy embernek vagy egy kődarabnak. A sors nem más, mint az univerzumban való feladat. Úgy nem hiszek a lélekvándorlásban, hogy én vagyok most a Wahorn, holnap meg a kutya, aztán pedig a pohár. Nem hiszek abban sem, hogy tetteinknek van jutalma, vagyis ha most jól viselkedem, akkor majd legközelebb gazdagabb leszek vagy három faszom lesz. Hanem egyszerűen az az energiacsomag, ami én voltam, egy újabb kijelölt feladatot lát majd el. Azt is el tudom képzelni, hogy ezek az energiacsomagok keverednek.
Úgy érzem, minden népnek meg kellene értenie, kik ők, mi a sorsuk, ami ellen nem tehetnek, és így meg kellene találniuk a boldogságot, vagy másképpen azt mondhatnám, a feladatukat a világban.
Nem is a megtalálásával van a baj, hanem az elfogadásával. Én még mindig elég sokat szenvedek saját magamtól. És ezt próbálom megérteni és elfogadni.
Nehéz ezt így elmondani. Nagyon mérges vagyok magamra. Ha ott maradok, és úgy teszek mindent, ahogy kell, akkor már talán lehetne egy házam is. De nem tudtam az elveimmel ellentétesen cselekedni.
Mert unom már az elveimet. És az életemet is unom bizonyos fokig.
Bármennyire is sok nyaklevest kaptam a világtól, azért szeretek lemenni és megpróbálkozni vele. Beleszagolok, hogy mi van. Nagyon sokszor megtévesztő az a szeretet is, amit kapok az emberektől, akiknek a múltjába én valamilyen jelentést hoztam. De ez nyilván teljesen független tőlem. Néha persze elfog az illúzió, hogy - még mindig a múltból táplálkozva - jobbító következményei lehetnek annak, amit teszek. És szeretem is ezt az érzést, de előbb-utóbb a tudatom beszól.
Nem oldottam meg. Nem is tudom, mióta tart. De nem érzem egyedül magam ebben a permanens válságszituációban. Az egész világ abban van. És ha érzények vagyunk, akkor ezt éreznünk kell. Nincs mihez csatlakoznunk, és minden, ami eddig volt, használhatatlan. Új korba lépett a világ, és a dolgok, melyek eddig többé-kevésbé működtek, teljesen használhatatlanná váltak.
Ha most visszagondolok, amikor benne éltem, nem éreztem magam boldognak, de nyilván a bizottságos idők voltak életem legszebb évei. Milyen érdekes, és milyen szomorú, hogy azok az emberek, akik azóta csak okosabbak, erősebbek, ügyesebbek lettek, sokkal kevésbé érdekesek már! Nálam a nagy különbség az, hogy akkor azt hittem, tudom a megoldást, és ettől az megoldássá is vált. Ma már nem merem semmire azt mondani, hogy ez a megoldás, hogy ez a legjobb a világon. Akkor minden rajzomon addig dolgoztam, amíg azt nem gondoltam, ez most a legjobb a világon. És hittem abban, hogy ha kirakják, akkor mindenki azt mondja majd, hogy a Wahorn a világ legnagyobb művésze.
Persze. Arra gondoltam, gyorsan rájönnek.
Amikor kimentem, azt láttam, hogy ott nincs ilyen művészet, mint az enyém. Valami egész mást láttam, és úgy éreztem, hogy valami silányat látok. Nem az enyémhez, hanem az európai művészethez képest silányat. És persze egy ideig hittem ilyen sztereotipiákban, hogy ez egy fiatal társadalom, nem érzik az európai mélységet és így tovább. De tény, hogy most Magyarországon és Európában már ilyen művészet van. Ami nekem silánynak, vékonynak tűnt, az van már itt is.
Változik a művészet. Változik az, hogy az emberek mit akarnak látni a szemük előtt a falon.
Sok kiállításom volt, és észrevettem, hogy Amerikában nem úgy van, mint nálunk, hogy az emberek bemennek a galériába, és elkezdik nézegetni a képeket. Hanem bemennek a galériába, és egyáltalán nem a képeket nézik, hanem a brossúrákat, hogy mit írnak bennük a képekről. És ha ott állok, odajönnek hozzám, és megkérdezik, miért csinálom, de akkor sem néznek a képre.
Tehát nagyon fontos a verbális útmutatás. Ekkor rájöttem, hogy addig belőlem nem lesz híres művész Amerikában, amíg ezt a kommunikációt meg nem tanulom. Ezzel aztán eltöltöttem pár évet. De mire megtanultam, rájöttem, nekem nincs kedvem így kommunikálni. Ez a kommunikáció arról szól, hogy verbális hidat építesz a képedhez, amelynek során az embereknek megtetszik és megveszik. És ezt muszáj, mert önmagában a kép, ahogy az amerikai mondja, csak ott lóg a falon, és nem csinál semmit.
Valószínűleg. De ezt nemcsak a kiállításokon tapasztaltam. A házamban is mindig voltak képek a falon. Tíz év alatt egyszer sem fordult elő, hogy egy amerikai, amíg beszélgettünk, felállt és odament volna egy képhez, hogy megnézze. Inkább az volt, hogy "hello!", "hogy vagy?", "mivel foglalkozol?". Mondom, hogy festőművész vagyok. "Igen, és milyen képeket festesz?" Itt csak az én képeim vannak a falon. "Igen, és milyen stílusban dolgozol?" És közben néz a szemembe.
Sokat gondolkodtam, miért van ez. Talán arra felé lehetne tapogatózni, hogy az amerikaiak nem akarnak belemenni a másik ember személyiségébe, mert ez kényelmetlen, és meg is nehezíti az együttműködést. Beszélgetés közben sem térnek rá személyes kérdésekre, inkább csak szórakoztatják egymást. Az én képeim viszont nagyon személyesek. Az életem van rajtuk, napi fájdalmaim, a problémáim, mert ha jól érzem magam, akkor nem festek, hanem jól érzem magam. És ezt valahogy szerintem megérzik, és senki nem akar ebbe belemenni. De nálunk is ez a világ van már, és ezért nem kellenek itthon sem a képeim. Mert ki akarja a Wahorn problémáit kiakasztani a falra? És meg is értem őket. Én sem akarom senki máséit felakasztani a falra. Itt is csak az én képeim vannak.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
