Hetven százalék erőszak

Ha a kedves olvasó hisz a fejlődésben, hogy a dolgok, ha lassan is, de javulnak, akkor a World Press Photo nem az ön kiállítása. Megtekintése után az embernek ugyanis szilárd meggyőződése lesz, hogy a világon semmi nem változik, minden olyan, mint tavaly volt, vagy 500 éve.

Mészárlás és nanorobot

Georges Gobet fotója

Ráadásul erről a Néprajzi Múzeumban egészen egzakt képet is kapunk. A sajtófotókból következtethetően a világ eseményeinek mintegy 70 százalékában felfegyverzett emberek mészárolnak nagyobb létszámú, viszont védtelen csoportokat. 18 százaléknyi képen szomorú alakok bottal növényi darabokat piszkálnak elő a földből, vagy egy későbbi stádiumban ülnek a porban és éheznek. Öt százalékban politikusok állnak valami lépcső tetején. Ezen túl pedig három-három százalék nanorobotos részecskegyorsítás és magasugrás, továbbá egy százalék színes életkép/drogozás/idilli táj szerepel a fotókon.

Aki mégsem szeretne szembenézni a zsenánt helyzettel, hallgasson éteri pánsípmuzsikát Zamfir előadásában. Vagy mondja, hogy ez a média sugározta kép, amin túl viszont ott vannak a csendes tömegek, a párától harmatos füvet legelő őzek, meg a szeretet, azt ráadásul le sem lehet fényképezni. Annyira figyeljünk, hogy ezt a dolgot ne emlegessük a Bölcsészkar 50 méteres körzetén túl.

Vér

Carolin Cole fotója

A képek tehát zömmel véresek, ez azonban érzelmi töltet és mondanivaló tekintetében is jót tesz nekik. A legunalmasabb kompozíciót is élővé tudja varázsolni egy állati félelmet tükröző arc vagy élénken lincselő tömeg. Úgy tűnt, hasonló véleményen volt a zsűri is. A tömegmészárlást, vagy személyes jellegű homicidiumot ábrázoló képek díjazottsági mutatóit egyedül talán a narancsos súrlófényben készült felvételek közelítették meg.

Mindazonáltal a világ sajtófotóiának legjavából válogatott fotók nem csak témájuk miatt érdemelnek figyelmet. Az anyag legnagyobb része ugyanis fotóként is jó, ami persze nem meglepő, hiszen profik csinálták. Kérdést így tulajdonképpen ez az egy dolog vet fel.

Világpolitikai képeskönyv

A sajtófotó lényege, hogy egy adott témát egyetlen képben szemléletessen. A fotózás drága dolog, már a felszerelés kisautónyi összegbe kerül, majd el kell jutni a helyszínre, lefizetni a dzsungelharcosokat, állni a vodka/hasis/kokain cehhet is. Sem a szabadúszó, sem a szerződéses fotós nem engedheti meg, hogy ezek után bársonyos fényű életképekkel térjen haza. A túlságosan beszédes felvételek pedig a sajtó - legalább névleges - pártatlansága miatt nem elfogadottak.

Gárdi Balázs fotója

Ebből következik, hogy a véres felvételeket leszámítva az a kép, amelyik újsághír nélkül is érzelmeket kelt, tartalommal bír, legtöbbször rossz sajtófotó. Gárdi Balázs zseniális, és díjnyertes tornász vb-képe, a sokatmondó tornászlány lábfejjel aligha kerülhetne egy cikk mellé, illusztrációként. Ugyanígy fogja többre értékelni a képszerkesztő a születés templomából leselkedő palesztinok lírai kompozíciója helyett az elcsépelt, kalasnyikovos beállítást. A rovatvezető pulzusát fokozó, szuperközeli gólpassz egy kiállításon viszont legfeljebb a látogatók lépteit gyorsítja fel.

Az ellentmondásos helyzetet a World Press Photo szervezői a klasszikus sajtófotó irányába oldották fel. A képek mellett jól megírt szövegek rántják be a látogatót a kontextusba. Aminek következtében a kiállítás remek világpolitikai képeskönyv lesz. Átnézve világosan látszik: történelmünk 70 százaléka erőszak, 18 százaléka őskor, 5 százaléka politika, a többi pedig nanorobot, magasugrás, meg őzek a harmatos fűben.