Isten nyelvi ostora

„– Egyáltalán, jelent-e Schmitt Pál javaslata bármit is?

– Ezt tőle kellene megkérdeznie. Fölteszem, hogy a köztársasági elnök ki tudná fejteni, mire gondolt, amikor »a magyar köznyelvet nemzeti összetartozásunk elsődleges kifejezőeszközének« nevezte, de én nem gondolom, hogy azok közé tartozom, akik megértették e tömör megfogalmazás szándékolt üzenetét. Mindenesetre tudni való, hogy amikor a magyar nyelvről tesznek politikusok kijelentéseket, akkor nagy valószínűséggel tudhatjuk, hogy nem a nyelvre gondolnak, hanem valami másra. […]

– Hogyan lehet »a tájnyelvi változatokat fejleszteni«?

– Talán úgy, hogy a standard köznyelv glorifikálását csökkenteni kellene, s a tájnyelvek és más nem-standard változatok szapulását szintén redukálni kéne. Sajnos a magyar közgondolkozás és a közoktatás régóta az ellenkező hatást erősíti: a nem-standard változatokat beszélő magyarokat más magyarok és az iskola általában megszégyeníti, mintha egy nyelvváltozat használata erkölcsi kérdés lenne, s nem véletlen szükségszerűség. Itt van ez az első mondata Schmitt Pálnak (»A magyar köznyelv nemzeti összetartozásunk elsődleges kifejezője.«), ha ezt komolyan vennénk, mondhatnánk azt, hogy a magyar köznyelvet (is) beszélő magyarok beszédükkel nemzeti összetartozásunkat is kifejezik. Csak hát az a kérdés, hogy a Kárpát-medencében ma élő 13 millió magyar közül hányan beszélik ezt „a magyar köznyelvet«. Magyarországi reprezentatív kutatásomból és a határon túli magyarokra vonatkozó kutatásainkból tudjuk, hogy sok millióan vannak, akik ezt »a magyar köznyelvet« (akárhogy is határozná meg ezt egy nyelvész) képtelenek beszélni. Ettől persze még jó magyarok, s jól is beszélnek magyarul.”

(Kontra Miklós a délmagyar.hu-n)

Hát, igen. Megint egy szép, jót akaró hiábavalóság. Pedig hallgatni kellene a szociolingvisztika professzorának, a nyelvpolitika, a nyelvi kölcsönhatások, a nyelvi emberi jogok kutatójának szavára. Nem csak államelnöki szinten. De a Schmitt Pál környezetéből érkező irományokból jól látszik, hogy a tanár úr hiába beszél. Pedig nyilvánvaló, hogy az első ökörséghalmaz után az aktuális államelnöki alkotmányozásba belebeszélésben az a három kurta nyelvügyi mondat szakember közreműködésével fogalmazódott. Nyelvműveléspárti szakemberével, sajnos.

Rágjuk meg Schmitt Pál három mondatát:

„A magyar köznyelv nemzeti összetartozásunk elsődleges kifejezőeszköze. Csak az a nemzet képes mások értékeit tisztelni, amely tudatában van saját értékeinek, és azokhoz méltóképpen viszonyul.

Tájékozódva a mai magyar nyelv állapotáról, és szembesülve európai uniós kulturális bizottsági munkám során a nemzeti nyelveket veszélyeztető irányzatokkal, javaslom, hogy fontolják meg annak rögzítését a készülő alaptörvényben, hogy a magyar köznyelv és a tájnyelvi változatok óvása, ápolása, fejlesztése alapvető és elsődleges nemzeti érdek.”

A minap megírtam már itt – Schmitt Pál előző leiratának ürügyén, ugye –, hogy egy nyelvet nem lehet (per def. és ab ovo nem lehet) ápolni és fejleszteni. De jó, vegyünk vissza, hunyorítsunk, tegyünk úgy, mintha nem volna a nyelv szó ezekben a dumákban metafora, és vegyük komolyan az államelnöki buzgalmat! Tehát a köznyelvet és a tájnyelveket óvni, ápolni és fejleszteni kell. Fasza. Tessék mondani, a többi nyelvváltozatot nem? A szaknyelvek jól vannak úgy, ahogy vannak?

Ha el találnám fogadni, hogy lehet nyelvváltozatokat apolni és ápolni, becs szó, a jogi szaknyelven kezdeném. Elnök úr! Az rendben van, hogy ember nincs, aki jogi diploma nélkül felfogna egy jogszabályt? (Mi több, állítom, a jogi diplomával bírók többsége se.) Az orvosok, mérnökök, gazdászok nyelve burjánozhat nyesetlen? Ők pofázhatnak összevissza? Ne má!

És mi van a mindenféle rétegnyelvekkel? Azok le vannak szarva? Ha az interneten „írva beszélt” nyelvet vagy az úgynevezett ifjúsági nyelvet (bahh, minő ásatag, pártállami fogalom) nem kell „óvni, ápolni, fejleszteni”, akkor – tessen mondani – miért kell minden nyelvápoló műsorban, publikációban annyit foglalkozni velük? Most akkor okés, vagy nem okés? Mi a fészkes fenéről tetszik agyalni, elnök úr?

De jó, maradjunk a köznyelvnél. Ami „nemzeti összetartozásunk elsődleges kifejezőeszköze”. (Egy túrót az, de most se a nemzetit, se az összetartozást, se a kifejezőeszközt nincs kedvünk és terünk szájba rágni. Sapienti sat.) Nyilvánvaló, az államelnök azt hiszi, vagy úgy tesz, mintha azt hinné (vagy azt játszatják vele, hogy…), hogy létezik köznyelv, és az értékeket hordoz (leszek hű értékhordozód, nagy király, csak fizess meg). Nos, mi a túró az a köznyelv?

Köznyelv – persze – van. De úgy van ám, hogy nincs. Köznyelv az a valami, ami az úgynevezett nyelvművelő tévé- és rádióműsorokból, könyvekből, cikkekből, a tanítók és tanárok szavából, a Nyelvművelő kézikönyv két és fél ezer oldalából kihámozható. Ennek a nyelvnek a legalapvetőbb tulajdonsága, hogy minden magyarul beszélő ember érti. De beszéli-e valaki?

Kontra tanár úr azt mondja: „[S]ok millióan vannak, akik ezt »a magyar köznyelvet« (akárhogy is határozná meg ezt egy nyelvész) képtelenek beszélni.” Én ennél durvábbat gondolok: a magyar köznyelvet nem beszéli senki. Mindannyian – mi, csoffadt magyarok – többféle szlenget, rétegnyelvet, szaknyelvet, tájnyelvet beszélünk, de a köznyelvet soha. Schmitt Pál se.

Ha Schmitt Pál köznyelven – a Nyelvművelő kézikönyv köznyelvén – beszélne, akkor házelnök korában a pulpitusról leszólván viszonválaszt mondott volna viszontválasz helyett. És nem lenne kurta tizenkét bekezdéses alkotmányszövegezés-ügyi leiratában négy során, mert tudná, hogy derék magyar nem terpeszkedik. (És a helyesírás finomságaival is tisztában volna, és tudná, hogy abban, hogy „akik hisznek Istenben, mint az igazság, jóság és szépség forrásában”, nincs a mint előtt vessző… (Istenem, ezzel a mondattal is lehetne kezdeni ezt-azt, de nem kezdünk.)) További nyelvoltalmi aggályainkat az államelnöki szövegben – azonban-tól valamint-ig – nem sorolom, Kálmán C. György megtette már.

Beszéljünk magyarul! (A köz nyelvén.) A köznyelv a hatalom évszázados megvalósíthatatlan álma: nincs, és nem lévén, nem is hordoz semmit. Ezt a semmit persze bátran lehet érzelemrokonító forrasztéknak nevezni, szép szavak mindig adódnak, akár a szarra is. Ami van, az a hatalom pofátlan, cinikus kommunikációs technikája. Mondhatod, ember, bármilyen, sokak által értett magyar nyelvváltozaton az igazat, véres fejjel lepattanva a nemzeti együttműködés faláról már világos – leesett, kispöcs? –: amit a nemzeti ügyek kormánya – ó, bocsánat: a Nemzeti Ügyek (Álmos vagy, kisfiam?) Kormánya – a pofádba konfabulál meg kognitív keretez, az a való.

Az a nyelv, ja. Isten kardja meg Csaba királyfi csillagösvenyen.

– Flagellum dei? – kérded?
– Közöd?

Kommentárok: Korrektorblog

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]