Édenkert a sarkon túl

- Vargas Llosa úr nem először jár Magyarországon. Ez a harmadik vagy a negyedik alkalom, ha nem tévedek.

- Valóban, többször megfordultam Magyarországon, de sajnos valamennyi látogatásom rendkívül rövidre sikerült. Mindenesetre csupa jó emléket őrzök magamban.

- Ezúttal hány napot tölt itt?

- Csupán kettőt, holnapután már repülök is tovább.

- Lehetőséget nyújtanak-e az ilyen rövid látogatások arra, hogy némi betekintést nyerjen a magyar kultúrába?

Mario Vargas Llosa

- Azt kell mondanom, nagyon felületesen. A várost mindenesetre már ismerem, és gyönyörűnek találom. Egyik legkellemesebb élményem a legutóbbi, három évvel ezelőtti látogatásomhoz kötődik, amikor a Budapesti Kamaraszínház meghívott egy előadásra, amely a Rossz nő című színdarabomból készült. Ezenkívül természetesen megismerkedtem a kiadóimmal, ami szintén nagy örömömre szolgált.

- Mennyire ismeri a magyar irodalmat, amely - nagy örömünkre - egyre több nyelven hozzáférhető a világban?

- Ismerek ugyan néhány magyar írót, de nem mernék átfogó módon nyilatkozni a magyar irodalomról, hiszen csak meglehetősen felületes elképzeléseim vannak róla.

- Jelen látogatásának apropója legújabb regénye, az Édenkert a sarkon túl.

- Óriási meglepetésemre a magyar fordítás szinte egyidőben jelent meg a spanyol kiadással. Magyarországon kívül ez egyedül Franciaországról mondható el, ahol szintén ezen a héten adták ki a könyvet.

- Mire utal a mű címe?

- A cím az utópiára utal; ez a regény központi kérdése. Az utópia, azaz egy tökéletes társadalom, a "földi Paradicsom" keresése. Ez az álom mindig ott lebeg körülöttünk, de sosem valósíthatjuk meg; egyet jelent a lehetetlennel, a tökéletes boldogsággal. Két valós, tizenkilencedik századi személy sorsán keresztül követhetjük nyomon az "álmot": egyikük Flora Tristán, aki jelentős szociális agitátor, egy igazi feminista volt, amikor a feminizmus fogalma még nem is létezett. A másik alak a híres poszt-impresszionista festő, Paul Gauguin figurája, aki szintén utópista volt a maga módján; ugyan nem a tökéletes társadalom, hanem a tökéletes szépség, a tökéletes gyönyör után áhítozott, amely nem szociális, hanem individuális indíttatású álom. Különös módon perui vonatkozása is van a dolognak, hiszen Flora Tristán egy perui katonatiszt lánya volt, és Paul Gauguin élete első hat évét Peruban töltötte.

- Hogyan fér bele a modern politikai gondolkodásba az utópia fogalma?

- Az utópia rendkívül fontos kérdés volt a tizenkilencedik században, amikor is még hittek abban, hogy a tökéletes társadalom megtervezhető, s ily módon "átültethető" a gyakorlatba, a történelembe. A huszadik század folyamán azonban sorra katasztrófába torkollottak a különféle utópisztikus elképzelések; gondolok itt a fasizmusra, a nácizmusra, a kommunizmusra vagy a kínai kulturális forradalomra, hiszen az álom lázálommá vált, és apokaliptikus helyzeteket eredményezett. Az utópizmus fogalma ennek következtében egyfajta kemény elutasításba, szkepticizmusba ütközött, és az utópista "recepteket" kidobták a szemétbe. A politikusok és a különféle társadalmak mind a mai napig elképzelhetetlennek tartják, hogy a "tökéletes társadalom" valaha is létezhet. Az utópia, mint tökély azonban továbbra is dédelgetett álom sokak számára, csak éppen nem politikai vonatkozásban. Az irodalomban és a képzőművészetben számos alkotó kerget ilyesféle illúziókat, individuális, kissé talán önző módon, ám úgy, hogy ezzel senkinek se ártson. A politikában pedig egyre inkább tért hódítottak a realisztikusabb, pragmatikusabb gondolatok.

- Vargas Llosa úr, nem ez az első olyan műve, melynek képzőművészeti vonatkozásai vannak. Ez valamiféle személyes indíttatáshoz köthető?

- Nagyon szeretem a festészetet, és valóban több regényemben fel-feltünedeznek egyes híres képzőművészek, illetve számos képzőművészeti utalás található bennük. Így van ez a Szeretem a mostohámat vagy a Don Rigoberto feljegyzései című művemben, mely utóbbi központi alakja a híres osztrák festőművész, Egon Schiele alakja. Az Édenkert a sarkon túl című regény fő mozgatórugója a képzelet, melynek segítségével megpróbálom újraértelmezni azt az alkotófolyamatot, melynek során Paul Gauguin a tökéletes plasztikus ábrázolásmódra törekedett.

- Az Ön véleménye szerint melyek a legfontosabb különbségek az író és a festőművész alkotói folyamata során?

- A legfontosabb különbség természetesen az eszközökben rejlik. A képzőművészetben a színeké és a formáké, az írás során pedig a szavaké a főszerep. A végeredmény ugyanakkor meglepően hasonló: a művész célja mindkét esetben valamiféle "alternatív valóság" megteremtése, különféle formák illetve gondolatok, fogalmak segítségével.

- Az Ön legtöbb műve számos fordításban megjelent. Milyen jelentőséget tulajdonít a fordításnak?

- Én egyetlen művemet sem olvastam még fordításban, sőt, utólag spanyolul sem szeretem elolvasni őket. A műfordításnak ugyanakkor óriási fontosságot tulajdonítok, hiszen fordítások híján én magam sem olvashattam volna legkedvesebb íróimat, Dosztojevszkijt, Csehovot vagy Kafkát. A fordítás óriási szerepet játszik a kulturális kommunikáció kialakítása, sőt, a kultúra termékenyebbé tétele során. Ha egy író túlságosan elszigetelődik, előbb-utóbb elsorvad.

- Mint oly sok műve, az Édenkert a sarkon túl is Peruban gyökerezik. Mit jelentenek az Ön számára ezek a gyökerek?

- Ez nagyon érdekes kérdés. Ami Flora Tristánt illeti, ő harmincéves volt, amikor Franciaországból Peruba utazott, hogy felkutassa a gyökereit. Bizonyos értelemben csalódott, hiszen nem azt találta, amit keresett, más tekintetben azonban gazdagabbá vált: megismerte a küzdelem, a harc jelentőségét, és itt vált politikai értelemben elkötelezett asszonnyá, aki erősen hitt a férfiak és nők közötti egyenlőségben. A perui "gyökerek" ilyen értelemben meghatározóak voltak számára. Ami Gauguint illeti, ő azért utazott Haitira, hogy az ősi, primitív civilizáció nyomait felkutassa. Ám ő sem találta, amit keresett, hiszen nem akadt rá semmiféle szoborra, idolra, sztélére. A képeinek ellenben egyre több köze volt az ősi, prekolombián kultúrákhoz; azokhoz a tárgyakhoz, amelyek gyermekkorában a rokonai házában körülvették.

- Ha jól tudom, a regénnyel egyidejűleg jelent meg az a könyv, az Ön lánya fotóival, amelyeket a "kutatómunka" során készített.

- Igen; a lányom, mint általában, most sem kérte ki a véleményemet. Elhatározta, hogy elkísér, és nyomon követi azt az alkotófolyamatot, melynek során én magam is egy másik ember alkotófolyamatát próbálom rekonstruálni. Eleinte féltem a dologtól, hiszen eddig ilyenkor mindig magamban voltam. Szerencsére azonban nagyon kellemesen sikerült a közös munka, és igen eredményesen. A képeken megfigyelhetjük az egyes szakaszokat, melyek során újabb és újabb meglepetésekben volt részünk, és temérdek érdekességre bukkantunk. Remélem, mindebből az olvasó is kiveszi majd a részét...