Ami jobb biznisz, mint a melegpornó

A melegpornónál és a kereskedelmi televíziózásnál is virágzóbb üzletnek tűnik az "X leggazdagabb magyar"-jellegű kiadványok megjelentetése. A Magyar Hírlap és a Manager Magazin százas listái után izgatottabban vettük kézbe a Népszabadság vadiúj versenyzőjét, akinek az a neve, hogy a 150 leggazdagabb Magyarországon.

Egy a háromban

Gyermeki lelkesedésünket csak az felhőzte, hogy a három lista - igazán magyaros módon - valójában egy. Az első ilyen kiadványt ugyanis a Magyar Hírlap adta ki, aztán a szerkesztő kilépett, és - hogy is mondjuk? - igen hasonló füzetet jelentetett meg a Manager Magazin szárnyai alatt. A Hírlap tulajdonosa, a svájci Ringier pert indított, aztán megvette a Népszabadságot, aztán eladta a Hírlapot, így nem is véletlen, hogy a friss népszabis áru olyan kísértetiesen emlékeztet a két másikra. De félre az okoskodással, és lapozzunk bele!

A borító adekvát arany, és mint mondtuk, pont olyan, mind minden más ilyen, Magyarországon terjesztett fedlap. A meghökkentő az, hogy belül sem mozdultak el - de komolyan, egytized millimétert sem - az eddigi vonaltól. Rövid, általában se hús, se hal szócikkek, kevés fotó, sűrű nyomdahibák, aztán helló. Meghökkentő, hogy a magyar gazdaglisták készítői minden ziccer előtt képesek csukott szemmel elmenni. Például nincs egy nyamvadt interjú egyetlen milliárdossal sem. Sem a leggazdagabb magyarral, aki orosz - erre mindjárt visszatérünk -, sem az olimpiai pontszerzőkkel, sem a hosszú listán fel-feltűnő tényleg érdekes figurákkal.

Ziccerek a parlagon

Pedig bőven lenne kiből válogatni. Itt van Baldauf László (72.) , aki a Blaha Lujza téri híres éjjel-nappali közért boltvezetőjéből lett négymilliárdos becsült magánvagyonú vállalkozó, és aki a CBA-val lenyomta az élelmiszerkereskedő multikat is. Vagy a 85. Balogh Levente, aki a semmiből előtörve szinte néhány hónap alatt futtatta be a Szentkirályi ásványvizet, szívatta meg a nagy üdítőmultikat, és szerzett 3,5 milliárdosra becsült vagyont. Róla még képet sem közölnek. Vagy itt van Disznós Zoltán (82.), aki egyszer csak felépítette a Max City bútorplázát, pedig előtte semmit sem lehetett hallani róla. Somody Imre (85., 3,5 milliárddal), a Plussz tablettákat kitaláló egykor agyonsztárolt üzletember, aki tíz év alatt a cégéért kapott 6-7,5 milliárd forintot nemhogy gyarapította volna, de a szócikk szerint elvesztette kábé a felét.

Vagy Szilvássy Csilla (holtversenyes 82.), aki Fenyő János jobbkezéből (a szerző egy kiadós adag sült liba mögül nézte egyszer, amint e kőkemény jobb kéz tekintetétől a legpimaszabb újságírók is megjuhászodnak) vegyipari mogul lett. Nem beszélve 2,5-2,5 milliárddal holtversenyben a 119. helyre sorolt fiatal Pesti Est-alapító Lang Andrásról és Melis Andrásról. Langot legutóbb konfekciónak tűnő bermudában láttam a kisoroszi iszapban heverni, ami talán nem jellegzetes milliárdostempó, Melisről meg Uj főszerkesztő állítja, hogy ő szokta fizetni a taxiját, szóval lett volna itt téma bőven.

Liberális vizek

De nemhogy nem interjúvolták meg az érdekes embereket, egy rakásról még abban a nyamvadt szócikkben is elhallgatják az igazán érdekes tényeket. Raskó György agrárvállalkozóról (137. hely, 1,7 milliárd forint) csak azt nem tudjuk meg, hogy az Antall-kormány magas beosztású tisztviselője volt, utána meg a mérsékelt jobboldal egyik szervezője, hogy a magángazdaságba való elmerülésével párhuzamosan egyre piaci kapitalistább hangon szólaljon meg gyakori publicisztikáiban, nem egyszer liberális vizekre evezve.

A politikai vonal szinte teljesen kimarad a szövegből, ami egyfelől elfogadható koncepció, másfelől sötétben hagy az olvasó előtt egy rakás érdekes összefüggést.

Dezodor és baktérium

Vannak persze informatív és érdekes darabok, nem is kevés. Némelyiküket nyugodtan ereszthették volna bővebb lére. Benkő László egykori MLSZ-elnökről és Caola-tulajdonosról, aki ma olajfaló baktériumokat gyárt, bőven elábrándoztam volna fél kolumnán át is.

A műfaj hazai merevségéhez képest viszont szinte forradalmi lépés, hogy külföldieket is szerepeltetnek a listában. Rögtön az első helyezett orosz: Rahimkulov. Azt ugyan nem tudjuk meg róla, hogy tulajdonosa is az ÁÉB Banknak, más fontos tényeket viszont igen. Ha valakivel, vele feltétlenül érdekes lett volna egy interjú. Az még a beköszöntőből sem derül ki, hogy a külföldieket milyen szempontok alapján válogatták be.

Kevés a lista

A szerkesztők mintha nem lapozgatták volna a műfajban etalonnak számító Forbes kiadványait, vagy bármely nyugati sajtóterméket, ezért igen mostohán bánnak az olvasókkal. Hiába említi a szerkesztői beköszöntőben Kertész György, hogy ez a toplista már "negyedik a sorban", a táblázatban semmi utalás a korábbi helyezésekre vagy az új szereplőkre. Így persze nem kaphatunk meg olyan érdekességeket, mint a legnagyobb győztesek és legnagyobb szopók listája. Nem kapunk szakosított listákat sem, mondjuk, a leggazdagabb sportolókról, médiasztárokról, nőkről vagy balkezesekről.

A kötelező függelékben egészen érdekesek a cikkek, mert ezek nyugati listák recenziói, így a külföldiekről megkapunk egy rakás olyan, az előző bekezdésben hiányolt szórakoztató információt, amit a magyar stáb helyett valaki egyszer már összegyűjtött.

A 150 leggazdagabb Magyarországon ezzel együtt majdnem megéri a 990 forintos árát, mert akár két komplett gyökérkezelésre vagy egy háromórás hajvágás-festésre elegendő lapozgatnivaló van benne. Mondjuk elég béna, merev a belső tördelés, de legalább lehet nézegetni azt a kevés képet benne, és figyelni, milyenek is a magyar milliárdosok. Szerencsére elég csúnya, megtört fiatal vagy középkorú férfiak, jellemzően a progmatos-tyúkmellű vagy a lebernyeges-nagyfejű típusból. És ez legalább némi kis elégtétel nekünk, akik dögösek vagyunk, de pár fokkal szegényebbek.