Megtanítom, hogy milyen az igazi fájdalom

Dale Dye százados három Bíborszívet is kapott a vietnami háborúban tanusított bátorságáért, de ez sem készíthette fel arra, ami Hollywoodban várt rá a katonai szolgálat után. A ma 66 éves színész-rendező-katonai tanácsadó ma az egyik legkeresettebb szakértői cég vezetője, de az idáig vezető út rögös volt. Los Angelesben beszélgettünk vele.

Hogy kerül egy többszörösen kitüntetett, veterán tengerészgyalogos a filmiparba?

Úgy, hogy nincs ki mind a négy kereke. Amikor leszereltem, halvány gőzöm sem volt, mihez kezdjek, így azt tettem, amit a többi veterán: vettem egy láda sört. Leültem vedelni, és közben egy füzetlapra elkezdtem felírni, mihez értek. Aztán a háború és az emberek gyilkolása után már csak annyit tudtam hozátenni, hogy ennek oktatása.

Ennyire lebecsülte magát?

Frászt, ennyire realista voltam. A tévében közben ment egy háborús film, én meg részegen nagyon felhúztam magam a marhaságokon, amiket láttam benne. Az ilyen dolgok mindig is halálra idegesítettek, mert három turnust húztam le Vietnamban, és szinte egyetlen olyan film sem készült arról a konfliktusról, ami azt mutatta volna be, ami ott történt. De ez igaz az összes, 1984 előtt készült háborús filmre.

Kubrick Full Metal Jacketje azért nem rossz.

Ja, az egy félig jó film. Az első fele, a kiképzés, az teljesen hiteles, azzal semmi bajom. A második felét meg hagyjuk, nem akarok tiszteletlen lenni. Az ilyen politikai, emberbaráti maszlag eleve mi a frászt keres egy háborús filmben? De mindegy. A filmek tehát felidegesítettek, és tudtam, hogy ezt sokkal jobban is meg lehetne csinálni. Nem azokról az emberekről szólt, akiket megismertem, nem olyan csatákról és helyekről, amiket megtapasztaltam. Feltettem magamnak a kérdést: kik ezek az idióták, akik ilyen fos filmeket forgatnak, és mi az istenért nem csinálják meg azokat jól? Vettem egy repülőjegyet, és eljöttem Los Angelesbe.

Keresett valami melót a filmiparban?

Jó lett volna, csak a hozzáállásommal volt egy kis probléma. Inkább belógtam a stúdiókba, és ha megláttam valami öltönyös, aktatáskás faszfejet, akkor leállítottam, és elmagyaráztam neki, mit csesznek el a filmekben. Sejtheti, mekkora sikerem volt, a biztonsági őrök (akik szerencsére leszerelt katonák voltak) egy hét után név szerint ismertek. A tervem tehát első körben nem vált be, de nem adtam fel.

Ez volt a nagy álma? Az önmegvalósítás netovábbja?

Lófaszt. Úgy gondoltam, és gondolom még ma is, hogy a katonák élete fegyvernemtől függetlenül iszonyú érdekes és lenyűgöző dolog, amit illik normálisan prezentálni, mert egyrészt ezzel hitelesek lesznek a filmek, másrészt valahol ezzel is tisztelgünk azok előtt, akik életüket adták a hazájukért. Biztos voltam abban, hogy akad majd valaki ebben a koszfészekben, mármint Hollywoodban, aki végre meghallgat, és akit rá tudok venni arra, hogy hozzám hasonlóan lássa a dolgokat.

Ha jól tudom, ő volt Oliver Stone.

Igen, Ollie volt az első hollywoodi seggfej, aki meghallgatott, de hozzá sem egyenes út vezetett. Nem úgy van az, hogy az ember csak úgy felhívja ezeket, normális esetben át kell vergődni egy rakás ügynökön meg menedzseren, asszisztensen és így tovább. Nekem mázlim volt, mert egy barátomtól megszereztem a címét és az otthoni telefonszámát, és egyszerűen csak felhívtam.

És miért pont őt?

Ekkorra már egyetlen stúdió százméteres körzetébe sem jutottam el anélkül, hogy ujjal ne mutogattak volna rám, így inkább a szaklapokat olvastam, mint a Daily Variety, és vadásztam azokra, akik háborús filmeket akartak forgatni. Ollie először itt jelentette be, hogy saját vietnami élményeiből filmet forgat A szakasz címmel, és ha jól emlékszem, azt is beleírták a pr-cikkbe, hogy ez lesz a legőszintébb film a háborúról. Nekem se kellett több, felhívtam a már említett telefonszámot, és ezt mondtam neki: „Magának fogalma sincs, hogy én ki vagyok, de higgye el, rám van szüksége akkor, ha tényleg hiteles filmet akar forgatni Vietnamról. Ebédeljen velem, ha nem tudom meggyőzni az igazamról, én állom számlát.” Belement.

Mivel győzte meg Stone-t?

Azt mondtam neki, hogy ha ideadja a szereplőket három hétre, akkor olyan filmet tud forgatni, amire örökké emlékezni fognak. Tetszett neki a stílusom, és látta rajtam, hogy tényleg hiszek abban, amit prédikálok, így belement. Johnny Depp, Forest Whitaker, Willam Defoe, Tom Berenger, Charlie Sheen és a többiek eljöttek velem a Fülöp-szigetekre, ahol bezavartam őket a dzsungelbe, és katonákként éltek 21 napon át. A külvilággal nem volt kapcsolatuk, azt csinálták, amit én mondtam nekik. Amikor lejöttünk a hegyekből, Oliver rájuk sem ismert, és megdöbbent, mennyire úgy viselkednek ilyen rövid idő elteltével is, mint ő vagy én – szinte igazi tengerészgyalogosok lettek. A Szakasz aztán négy Oscar-díjat nyert, és Oliver nagyon kedves volt, amikor a köszönőbeszédében külön név szerint is megemlített. Egy hét sem telt el, és azok az öltönyösök, akik eddig kihajítottak a forgatásról, már direkt engem kerestek meg, hogy menjek tanácsokat adni nekik. Na, így kerültem a filmvilágba. Most már ott tartunk, hogy a tanácsadó cégem szinte minden jelentős hollywoodi háborús- vagy akciófilmen dolgozik, én magam szerepeltem vagy 42 filmben, az Alexanderben rendezőasszisztensként is, mert Oliver rám bízta pár csatajelenet rendezését.

Már ehhez is ért?

Amikor beindult a bolt, első dolgom az volt, hogy elvégeztem a filmművészetit. Tudni akartam, mik azok a dolgok, amiket reálisan meg lehet valósítani, és melyek azok, amiket ha a fejem tetejére állok, akkor sem fognak engedélyezni.

Mikor került kapcsolatba Tom Hanksszel és Spielberggel?

A Ryan közlegény megmentése előtt (1998) kerestek meg, és kértek fel arra, hogy képezzem ki a színészeket. Már akkor említették, hogy ez csak az első lépcső lesz, a következő vállalkozásuk az Elit alakulat lenne, amiben egy szerepet is szántak nekem. Nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, kölcsönösen tiszteljük egymást, és az is előfordult, hogy Tom adott tanácsot nekem arra vonatkozóan, hogyan kellene egy-egy nehezebb esettel megbirkózni.

Sok ilyen akadt? Primadonnák?

Hát persze, de neveket ne kérjen, mert nem mondok úgysem. Ezek a fickók, mármint a színészek, ahhoz voltak hozzászokva, hogy egy forgatáson ők szarják a spanyolviaszt, és ha beszakad a körmük, akkor hat asszisztens rohan oda tutujgatni őket. Dale százados vidámparkjában ilyesmi nincs, azt sejtheti, mert leszarom, hány Oscar-díja van valakinek, amikor az én kezem alatt van, akkor ő XY közlegény, és kész.

James Badge Dale, a Pacific – A hős alakulat egyik szereplője mondta...

Egy szavát sem kell elhinni.

...hogy valahol lenyűgöző az, ahogy tíz nap alatt ön teljesen leépítette az énképüket, és igazi katonákat faragott belőlük.

Minden az intenzitáson múlik. Annak idején három hetet pöcsöltünk a Szakasz szereplőivel, mert a módszerem nem volt kiforrott. Most már tíz nap alatt is elérem ugyanazt, főleg azzal, hogy belülről kifelé haladunk. Ez így elég nagy marhaságnak hangzik, elmagyarázom. Három nap alatt bárkit, még magát is, pedig igazán nem akcióhős alkat, meg tudom tanítani arra, hogyan kezelje a fegyvert, hogyan kell hordani az egyenruhát, hogyan veszi fel magára a felszerelést szabályosan, és azzal hogyan mozog. Ez nem nagy kunszt, bárki meg tudja csinálni, meg is teszik rendszeresen. Én a szívre, a fejre megyek. Bele akarok látni a veséjébe, a fejébe, tudni akarom, mi mozgatja, mitől működik, mit gondol egy adott helyzetben. Ha ezen a szinten egy hullámhosszra kerülünk, akkor valóban meg tudom tanítani a delikvenst arra, hogy milyen katonának lenni. Az első dolgom például az, hogy mindenkiben tudatosítsam: ez a film nem róluk szól, nem ők a legfontosabb alkatrészei, csak egy nagy egész apró összetevői. Ha ezt megértik, akkor mehetünk tovább. A hadsereg pont így működik, leszarja, hogy az egyes katona mit akar, hogy hogy áll a haja, ez senkit nem érdekel.

Ezt hogyan lehet megtanítani?

Meg kell mutatni nekik, úgy. Ha csak magyarázok, az nem elég, hülyére unják magukat. Az embereimmel ott vagyunk a színészekkel a nap 24 órájában, azt csináljuk, amit ők. Semmi olyat nem kérünk tőlük, amit mi magunk nem teszünk meg. Ahhoz, hogy a sztárallűröket leépítsem, a legjobb módszer a fizikális hadviselés: egyszerűen kimerítem őket. Addig csináljuk a gyakorlatokat, addig menetelünk, addig ismételjük ugyanazt a tíz mozdulatot, míg fel nem adják – de lélekben, és ez a fontos.

A monotónia a testet később, a lelket és az agyat sokkal hamarabb megtöri. Higgye el nekem, 72 óra után már csak arra gondol mindenki, hogyan élje túl a következő öt percet, és hogyan kerülje el azt az ősz hajú szemétládát, mármint engem. Ekkor jön el az én időm, mert innentől kezdve akármit kérek, a színész megteszi, habozás nélkül. Mert nem akarja, hogy további fájdalmat okozzak neki, mondjuk egy öt kilométeres erőltetett menettel negyven fokban.

Innentől kezdve minden, de még egy olyan természetes mozdulatsor, mint a bakancs felhúzása, lecke. Iszonyú intenzív az egész, minden percben tanulnak valamit, mindent együtt. Együtt mennek enni, együtt futnak reggel a dzsungelben, közben együtt énekelnek. Ebben is megvan a tanulság: ahogy a lábaik ütemesen csapódnak a földre, hallják a ritmikus puffanásokat, érzik az erejét – megtanulják, hogy egy egység sokkal erősebb, mint az egyén. Ez egyszerűnek hangzik, de ezt is el kell magyarázni, meg kell mutatni.

Szoktak sírni a színészek a Dale Dye-vidámparkban?

Természetesen, mint ahogy én is elbőgtem magam a kiképzésemen annak idején, és ahogy maga is bőgne, mint egy kisgyerek. De könny és könny között is van különbség. Van, amit elviselek, van, amit viszont nem, mert a hisztiből fakad. Ha valaki amiatt rinyál, hogy nem bírja a megterhelést, és ő eleve egy hollywoodi nagymenő, azt agyonvágom, és megtanítom neki, hogy milyen az igazi fájdalom. Ha viszont valaki azért sír, mert mentális falnak ütközött, egyszerűen nem tud továbbmenni, mert lélekben, fejben valami elpattant, akkor ott vagyok mellette, és addig dolgozunk, amíg át nem jut az akadályon. Ez óriási eredmény, amire mindenki nagyon büszke utólag. Olyan dolgokat tudnak meg saját magukról, amit addig nem is sejtettek. Ezek ilyenkor az öröm könnyei, és azt tolerálom.

Mi a legnehezebb a kiképzésben?

A megfelelő reakciók ösztönössé tétele. Játsszunk egy kicsit: tegyük fel, hogy nyílt terepen  halad egy bajtársával, amikor egyszer csak bumm, a másikat lelövik. Összeesik, meghal. Mit érez?

Mit tudom én, félelmet. Valószínűleg üvöltve rohannék az ellenkező irányba.

Lófaszt. Megkönnyebbülést, hogy nem magát lőtték le. Ez az első, zsigeri reakció, nekem elhiheti. A második pedig a bűntudat, közvetlenül ezt követően. Az én munkám akkor teljes, ha valaki megnézi a filmet, amin dolgoztam, és a katonák reakciójáról nem mondja meg, hogy az színészi játék, hanem ösztönösnek tartja azokat. Akkor jó munkát végeztem.