Gyerekekkel mindent el lehet adni

Gyerekkel, kutyával és női mellekkel mindent el lehet adni, tartja egy örökbecsű hollywoodi mondás. Például azt is, hogy egy műsorban egy nyolcgyermekes anyát mutatnak, ahogy szépen lassan leépül az állandó üvöltözésben, vagy azt, ahogy egy Marilyn Monroe-nak öltözött nyolcéves kislány kacér pillantásokat vet egy kopaszodó zsűritagra. Ez persze csak az egyik véglet, akadnak olyan műsorok is, amik nem a gyerekek kihasználására építenek, és nem fordulnak át totális giccsbe az első epizód után, de ezek azok a kivételek, amik erősítik a szabályt.

Apró szépségek műmellekkel

A legtöbb kritika azokat a gyerekműsorokat éri, amikben a szereplők nem koruknak megfelelően viselkednek – és nem azért, mert ők ezt akarják. A Toddlers and Tiaras (itthon Apró szépségek címen vetíti a TLC) egy 2009 óta műsoron levő reality, amiben gyerekszépségversenyek résztvevőit követjük nyomon, vagyis inkább a szüleiket, mert a szerencsétlen gyerekek nemigen szólhatnak bele abba, hogy  utcalánynak fazonírozzák őket.

A sorozatban bemutatott szülőket folyamatos támadások érik, 2012 augusztusában egy bírósági perben kirendelt pszichológus szakvéleménye szerint a gyerekek nem tudják elkülöníteni valós énjüket attól, amit megjeleníttetnek velük, márpedig ez egy nyolc év körüli, Dolly Partonnak beöltöztetett kislány esetében azért komoly problémákat is felvet.

Az anyuka ugyanis nem elégedett meg egy szőke parókával, az óriási melleiről (is) ismert countryénekesnőnek beöltöztetett gyerek blúzát kitömette, hogy még jobban hasonlítson bálványára. Ez a fajta szórakoztatás, már ha egyáltalán lehet annak nevezni, nem újkeletű. Az első hivatalos gyerekszépségversenyt 1921-ben rendezték Atlantic City-ben, és ettől várták a turizmus fellendülését. Az első Little Miss America versengést 1960-ban rendezték – ezt már a tévé is közvetítette –, utána pedig nem volt megállás.

Gyerekmunka

A tévében nemcsak szép ruhákba felöltöztetett és a pedofilok álmait megtestesítő mininőknek öltöztetett kislányoknak jut reality, hanem tulajdonképpen mindenkinek. A dokureality műfajban készülő, többgyermekes családok életét bemutató sorozatokkal olyan probléma nincsen, mint a szépségversenyekkel, ezeknél (pl. Octomom nyolcas ikrei vagy a Gosselin házaspár hatos ikrei és még pár ikerpárja) legfőképpen amiatt háborognak a nézők, hogy a gyerekeket kihasználják, és érdekeiket háttérbe szorítva anyagi haszonszerzés céljából szerepeltetik őket. Márpedig a gyerekmunkát az Egyesült Államokban szigorú törvények szabályozzák, de ami a legnagyobb baj, hogy ezek a szabályok szó szerint államonként változnak.

A gyerekszereplők a legtöbb esetben nem számítanak színésznek, csak versenyzőnek vagy a műsor résztvevőjének, ezzel a producerek simán kivédik a gyerekmunka vádját. Amennyiben előadókról van szó, Kaliforniában napi 250 dolláros minimális juttatás jár nekik, mellé egészségbiztosítás és a törvényben előírt biztonságos munkakörnyezet. A fizetést ráadásul nem a szüleik kezelik, hanem nagykorúságuk eléréséig letétbe helyezik – mindez abban az esetben, ha a műsor a nagy hollywoodi szakszervezetekkel (az íróknak, a rendezőknek és a színészeknek is van) kötött szerződések keretein belül készülnek.

Pennsylvania államban ennél rosszabb a helyzet, ott például csak akkor kell fizetni a kiskorúaknak, ha a munkavégzés helyszíne a stúdió, márpedig egy családi otthonban forgó reality esetében nehéz bebizonyítani, hogy az (átmeneti) stúdió, és nem egy egyszerű lakás. Még ha sikerül is, az állam törvényei akkor sem kötelezik a szülőket arra, hogy a gyerekek fizetését valóban nekik átadják, szóval ha valaki egy Philadelphiában  forgó gyerekszépségversenyes reality műsorba viszi a lányát, elég szépen kereshet a tévézéssel.

Leki és szellemi fejlődés

Nem kell gyermekpszichológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk: az ilyen műsorok, különösen a versenyhelyzetet mesterségesen megteremtő tehetségkutatók a kiskorú gyermekek lelki és szellemi fejlődésre nézve meglehetősen negatív hatással lehetnek. Egy nyolc-tíz éves gyereket kudarcnak, közröhejnek kitenni igen veszélyes, egy lehúzós kritika, a tévében bemutatott, rosszul sikerült meghallgatás beláthatatlan következményekkel lehet a személyiségfejlődésükre.

A Csillag születik brit verziójában nagy port vert fel egy Hollie Steel nevű kislány 2009-es meghallgatása. Az akkor tízéves Steel annyira izgult a tévéfelvétel alatt, hogy elrontotta az előadást, és sírva fakadt. A nézők és a zsűritagok előtt síró kislányt a YouTube-on 13 milliónyian nézték meg a műsor után, és ugyan kapott egy újabb lehetőséget az éneklésre (és akkor nagyszerűen teljesített), a könnyes arcú gyerek képe annyira felháborította a nézőket, hogy a brit médiahatósághoz fordultak valamiféle szabályozás bevezetéséért. Erre csak 2012-ben került sor, azt követően, hogy egy kilencéves kisfiú is sírva hagyta el a színpadot – nem árt megjegyezni, hogy az anyja szerint a trauma később kifizetődött, mert a fiából sztár lett, és lemezszerződést is ajánlottak neki.

Az amerikai kábeltévéken látható gyermekrealityk között volt pár nagyon meredek, olyan, amiknél egyszerűen érthetetlen, miért engedték el abba a szülők a gyerekeiket. A VH1 2008-ban egy évadnyit vetített le egy olyan műsorból, amiben a szokásos éneklés-táncikálás mellett a szülőknek egy komplett brandet kellett felépíteni a gyerekekre, mintha olyan termékek lennének, mint egy zsák krumpli. A TLC-n a mai napig látható a 19 gyerek és még hol a vége (19 Kids and Counting) című műsor egy extrém nagy családról, amiben az anya szinte megállás nélkül szüli a gyerekeket, a Lifetime 2011-ben Dance Moms címmel indított el egy olyan sorozatot amiben táncosnak készülő kislányokat és gyermekeiket szinte minden szinten prostituáló szülőkről van szó.

A legyek ura

Amíg az ilyen műsorok csak a kábeltévéken láthatók, az amerikai közvélemény csak hümmög, de amikor az országosan szabadon fogható csatornákra is beszivárognak a gyerekrealityk, akkor már nagyobb a felháborodás. A CBS 2007-ben indította el Kid Nation című műsorát, amiben 40, különböző korú gyereket egy Új-Mexikói western-skanzenbe zártak, ahol egy saját társadalmat kellet felépíteniük. A műsor jól indult, a Legyek ura-koncepció izgalmasnak tűnt, de ahogy telt az idő, a gyerekek egyre inkább kezdtek úgy viselkedni, mint William Golding regényében, és a második évadot már be sem rendelték a realityből, amiről később az is kiderült, hogy az amerikai munkajogi törvényeket kijátszva készült.

Nem kutatja, gondozza

A Tv2-n látható Ének iskolája azok közé a műsorok közé tartozik, amiket nem tehetségkutatónak, hanem tehetséggondozónak szokás nevezni. A formátumot egy izraeli cég fejlesztette ki Masterclass címmel, a lényege pedig az, hogy a gyerekek zenei fejlődésén van a hangsúly, és nem a kritikán. A műsorban incs kiesés, nincs kudarcélmény, a tizenhat 8-13 év közötti szereplő csak pozitív kritikát kap a tanároktól, és ugyan az évad végére lesz egy nyertes, de a többi 15 kislány és kisfú sem marad ajándék nélkül. A heti adások legjobbja például a felkészítő tanárával énekelhet duettet – van egy olyan érzésünk, hogy minden héten más és más gyereknek jut majd ez a megtiszteltetés, nehogy valaki kimaradjon.

Van még gyerekénekes-tehetségkutató ezen kívül is, korábban a School of Rock volt ilyen, amiben klasszikus zenén nevelkedett tehetségeket tanítottak könnyűzenére, de már látható Hollandiában, Németországban és Dél-Koreában a The Voice Kids, ami viszont kieséses rendszerű, hagyományos énekverseny. Az amerikai NBC annak ellenére gondolkodik a formátum bevezetésén, hogy az USA-ban már több ilyen műsor megbukott - a nézők azt ugyanis nem nagyon szeretik, ha sírós arcú kisgyerekeket látnak a képernyőn.

És sokszor a lényeg persze a botrány, meg az ezzel járó nézettség. Az USA-ban most készítenek elő egy reality-t, amiben olyan gyerekek szerepelnek majd, akik úgy gondolják, reinkarnálódtak, és emlékeznek előző életeikre is. Mert már más sem hiányzik a tévéből, csak egy magát Báthory Erzsébetnek képzelő óvodás.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!