Klaudia
0 °C
12 °C

D. Tóth Kriszta: Gyűlt a pohárban az epe

2013.06.08. 13:40
D. Tóth Kriszta az egyetlen olyan műsorvezető, aki a 2010-es kormányváltást követően átalakult közmédiában kétszer is beadta a felmondását. A Híradó és a DTK Show műsorvezetője először az Indexnek nyilatkozott arról, hogy miért tartotta vállalhatatlannak azt, ami az MTVA-ban történik. D. Tóth Kriszta nem vágyik vissza a képernyőre, helyette Jöttem, hadd lássalak címmel megírta első felnőtteknek szóló regényét.

Mi vezetett odáig, hogy 2011 márciusában beadd a felmondásodat a Híradóban?

Nagyon egyszerű a magyarázat. Azt a Híradót, amihez 2011-ben az arcomat és a nevemet kellett adnom, már nem tudtam tovább felvállalni. A híradós anyagokhoz mindig magam írtam a felkonfjaimat, ügyeltem, hogy legalább a felvezetés legyen kiegyensúlyozott. Akkor pattant el bennem először valami, amikor egy alkalommal tíz perc telt el a newsroomból való távozásom és aközött, hogy beértem a stúdióba az élő adásba, és már át volt írva a szövegem a súgógépen. Aztán ez többször is előfordult, például, hogy a szövegemből ki volt húzva az ellenzék.

Hogy kezelted ezt a helyzetet?

Volt, hogy elmondtam fejből azt, amit én írtam, és volt olyan is, hogy annyira meglepett, ami a súgógépen volt, hogy felolvastam, és közben magamban dúltam-fúltam.

Ebből a nézők nem sokat láttak.

Mert ez nem rájuk tartozik. Nem álltam fel, és nem kezdtem el cifrán káromkodni, önuralommal tűrtem, de ez csak a Híradó végéig tartott, utána álltam neki vitatkozni. De a végén az is előfordult, hogy belefáradtam a vitákba, és a Híradó után egyenesen hazamentem, és vittem magammal a problémáimat. Ez nem egy egészséges helyzet, főleg, ha az embernek kisgyereke van. És akkor egyszer eljött az a pont, amikor úgy éreztem, hogy én ezt nem vállalom tovább, mert tönkre megyek bele.

Mi volt az a pont?

Két évvel ezelőtt történt, nem emlékszem már, hogy mi volt az. Csak azt tudom, hogy gyűlt-gyűlt a pohárban az epe. Egyre sűrűbben beszélgettünk otthon arról, hogy ez nem megy már nekem. A férjem angol, tehát el kellett neki magyaráznom pontról pontra, hogy mi történik. Eltartott egy ideig mire megértette, hogy ilyen Magyarországon megtörténhet egy Híradóban. Emlékszem, volt egy este, amikor látta rajtam, hogy ez nem hiszti, hogy tényleg nagyon kivagyok, és akkor abban maradtunk, hogy nem szabad ezt folytatni. Másnapra kész volt a felmondó levelem.

Mik voltak az első jelek, amiből rájöttél, hogy baj van?

Nem kell álszenteskedni, a rendszerváltás óta úgy volt kitalálva a köztelevízió, hogy ott befolyást lehessen gyakorolni. Pusztán a politikai vezetők önuralmától és a hírműsorok vezetőségében dolgozók szakmai és emberi tartásától függ, hogy előbbiek mennyire akarják befolyásolni, és utóbbiak mennyire hagyják befolyásolni, azt ami a képernyőre kerül. Én 8 és fél évig vezettem a Híradót, közben pedig két évig brüsszeli tudósító voltam, így volt alkalmam jó néhány vérre menő harcot végignézni. Sokféle modellt láttam a 13-14 különböző hírigazgató alatt, sokféle megoldást arra, hogy ezeket a hatalmi próbálkozásokat hogyan lehet elhárítani vagy éppen elébe menni.

A kormányváltás után fokozatosan alakult át a helyzet a szerkesztőségben. Amikor egyszer csak azt láttuk, hogy egy szerkesztőségi ülésre úgy érkezik meg a hírigazgató, hogy napi üzenet van és ahhoz kéne hírt gyártani, nem pedig az a kérdés hogy mik a napi hírek, és azt hogyan fogjuk feldolgozni, akkor kezdtük el észre venni, hogy nagy baj van.

Élő Gábor hírigazgatóval milyen volt a viszonyod?

Nem akarok személyeskedni, most már túl vagyok rajta. Sokunknak voltak vitáink vele a szerkesztőségben. Volt olyan kollégám, aki ordítozott vele a newsroomban, én nem, mert nem vagyok egy ordítozós típus. De sokféleképpen próbálkoztunk. Volt, aki kiabált, volt, aki beszélgetni akart, volt, aki írásban próbálta megértetni magát, volt, aki az értekezleten, volt, aki négyszemközt - mindenki vérmérséklete szerint. Feszült volt a hangulat. Nem akarok politizálni, nem arról van szó, hogy egy köztévében balliberális vezetőség van-e vagy jobboldali, ez nem politikai, hanem szakmai kérdés. Ha valaki ennyire másképp fogja fel ezt a szakmát, mint én, vagy az akkori szerkesztőség tagjai, akkor ott komoly gondok vannak. Én ezzel a hozzáállással nem tudok mit kezdeni, nem tudok ebben gondolkodni, márpedig ha ez van, és ezt nem lehet megváltoztatni, akkor el kell jönni. Én nem tudok megalkudni, de ezzel nem teszem magamnak könnyűvé az életet.

Ezt az utolsó általad vezetett Híradóban már mindenki láthatta az arcodon. A Daniel Cohn-Bendit-riport utáni jelenetre gondolok. Az volt a pletyka, hogy direkt estél ki a szerepedből, hogy így üzenj a nézőknek.

Ez volt a pletyka? Pedig nem volt ez tudatos, nem volt előre megbeszélve, egyszerűen csak az a sokórás küzdelem látszott az arcomon, amit aznap vívtunk. Az csak egy sokkos arckifejezés volt, mert én is csak akkor láttam meg, hogy végül melyik variáció kerül adásba. Azzal a riporttal kapcsolatban nagyon sok vitánk volt a szerkesztőségben aznap, többször átíratták, és a riport készítője nem akarta, hogy ez az átírt anyag az ő hangjával menjen adásba. Akkor én azt mondtam, hogy nekem úgyis ez az utolsó napom, majd én elviszem a balhét. Az, ami adásba került végül, kismiska ahhoz képest, ami a harcok nélkül lehetett volna.

Mások viszont úgy értékelték, hogy ez a fáradt, elcsigázott, Híradóhoz egyáltalán nem illő arckifejezésed egy kikacsintás volt a nézők felé.

Igen, ezt értem. De szerintem nekem csak olyan arckifejezésem lehetett, mint a nézőknek otthon, akik látták ezt a bejátszást. Tegyük hozzá, hogy ma már sem a riport készítője, a külpolitikai szerkesztő, sem az aznapi felelős szerkesztő, sem én, a műsorvezető, sem pedig a hírigazgató nem dolgozunk a Híradóban.

Aztán elköszöntél a nézőktől, felálltál, hazamentél, fél évig nem voltál képernyőn, majd legközelebb egy szórakoztató talkshow műsorvezetőjeként tűntél fel. Miért gondoltad úgy, hogy ebben a közmédiában érdemes még csinálni valamit?

Amikor felmondtam a Híradóban, marasztaltak, hogy ne menjek el a tévétől. Az volt a feltételem, hogy rendben, de ne kelljen politikával, közélettel foglalkoznom. Azt gondoltam, ha csinálunk egy szórakoztató műsort, akkor van esély arra, hogy normálisan dolgozhassunk. De egy idő után kiderült, hogy nem feltétlenül van ez így. Lehet, hogy naiv voltam, de hittem abban, hogy azzal a csapattal, amellyel dolgoztam, jót tudunk csinálni. Tény és való, hogy együtt tanultuk meg ezt a műfajt, nem ment ez jól az elején, én ezt pontosan tudom, de később teljesen belejöttünk. Aztán, amikor kirugdosták a kollégáimat, és elfogyott mögülem a csapat, rájöttem, hogy nincs miért, kiért tovább küzdeni. De ezt a kollégáimnak írt, és rendkívül szerencsétlen módon kiszivárgott levelemben már mindenki olvashatta.

Az a hír járta, hogy a közmédia vezetése még azt is megakarta mondani, hogy ki lehet vendég a DTK-ban, és ki nem. Igaz ez?

Voltak vitáink vendégekről. Igen, voltak, akiket nem lehet behívni.

Akkor tényleg létezett az MTVA-ban egy olyan tiltólista, amin különböző művészek, közéleti szereplők, közgondolkodók neve szerepelt?

Én leírva nem láttam ilyen tiltólistát. De nekünk is szóltak, hogy X-et ne hívjuk be. Tudom, most meg fogod kérdezni, hogy kit nem lehetett behívni, én is megkérdezném, de nem akarok neveket mondani, kellemetlen lenne ez így utólag. De nemcsak személyekről voltak vitáink, hanem más, szakmai kérdésekről is. Volt olyan, hogy mire beültem a stúdióba, kimerült és feszült voltam, és azon gondolkodtam, hogy ilyen harcok után hogyan legyek laza és természetes.

De az a DTK Show, ami képernyőre került, vállalható volt számodra?

Persze, vállalom minden percét. Az más kérdés, hogy lehetett volna sokkal jobban csinálni, és nem akarok mindent a külső körülményekre fogni. Sok bénázás volt, főleg az elején. Meg kellett tanulnom nekem is ezt a műfajt, a Híradóból egy nagy díszletes showműsorba átülni, az nagyon nagy váltás. Mi mindent műsorkészítés közben, a nézők szeme láttára tanultunk meg, nem volt hosszú tesztidőszak, rendes tréning, pilotok sorozata, mert erre nem volt lehetőség.

A nyilvánosságra került levelednek és az arra adott közmédiás közleménynek hála, megint hangosan távoztál a közmédiától. Nem is akartak meggyőzni arról, hogy maradj?

De. Arról akartak meggyőzni, hogy töltsük fel a stábot az én kirúgott embereim helyett másokkal, és folytassuk tovább. De én nem akartam másokkal dolgozni, mi egy alkotó közösség voltunk, akik fél szavakból megértették egymást. És őszintén szólva, amikor megláttam azt a közleményt, hogy a DTK Show nélkülem is megy tovább, mert azt ők fejlesztették, én meg csak egy munkavállaló vagyok, akkor nem igazán tudtam elképzelni, hogy ezek után milyen együttműködés lehetne még köztünk.

Volt kereskedelmi médiás megkeresés arra, hogy máshol folytassátok a műsort?

Volt, de én most egyelőre nem érzem magamban azt a lelkesedést. Nekem félgőzzel nem megy, csak ha kihozhatom magamból a 150 százalékot. Csak azért, hogy pénzt keressek és a képernyőn szerepeljek, az nem elég. Szerencsére vagyok olyan helyzetben, hogy nemet mondhassak. Én most tartok egy kis szünetet, már fél éve, és most nagyon jól érzem magam.

Volt harc közted és Fábry között? Ugyanabban a műfajban hetenként váltották egymást a képernyőn.

Kívülről lehet, hogy ez így nézett ki, de mi Sándorral kollegiális viszonyban vagyunk, még csak versengés sem volt közöttünk. Rendszeresen egyeztettünk például, hogy sose hívjuk be ugyanazokat a vendégeket. A távozásom után még a műsorába is hívott beszélgetni. Nem mentem, de a gesztus jól esett.

Pedig elég egyenlőtlenek voltak a viszonyok. Az egyik egy külső gyártásban, adásonként 29 millió forintért készülő show, a másik egy belső gyártásban, ennek a töredékéért készülő műsor volt. Ráadásul a DTK néhány hónap után nézettségben utolérte a Fábryt.

Én ezt sikerként könyveltem el. Jól esett, hogy minden körülmény ellenére pariba tudtunk kerülni egy Fábry Sanyival, aki tizenéve csinálja ezt, akinek ez fekszik, aki egy született humorista, én pedig egy híradós vagyok, aki betévedt ebbe a díszletbe, és egy maroknyi kis csapattal mégis utolérjük nézettségben.

Nem hiányzik ez a siker, a reflektorfény?

Jaj, nem. Pont annyi reflektorfény esik most rám a könyv miatt és az unicefes gyerekjogi munkám miatt, amennyi pont elég. Az önkéntes munka közben újra és újra felfeldezem, hogy lehet hasznos munkát végezni anélkül is, hogy különösebben előtérben lennék. Boldog vagyok, hogy nem kell tévében szerepelnem, megtaláltam magamban az egyensúlyt.

Visszatérsz valamikor a képernyőre?

Biztos, igen, de nem most. De persze holnap jöhet egy olyan felkérés, amire nem lehet nemet mondani. Ki tudja?

A regényírás, meg az, hogy anyukád bőrébe bújtál, és a történetét egyes szám első személyben írtad meg, egyfajta menekülés volt számodra a közmédiás élmények után?

Nem hiszem, hogy ez menekülés lett volna. Egyszerűen csak így esett jól. Anyukám 15 éve halt meg, és én ezt a regényt, ami róla szól, már 10 éve meg akartam írni. Most jött el az ideje. Sokat gondolkodtam azon, hogy szólaljon meg, és hidd el, nem ez volt a könnyebb út. De aztán egyszer csak megálmodtam, igen, ilyen hülye romantikus módon jöttem rá, hogy ezt így kell, ez így lesz jó. Persze ez egy kicsit skizofrén állapot: egyrészt az, hogy az ő haldoklását az én haldoklásomként írom le, másrészt pedig az, hogy a lányáról, aki én vagyok, egyes szám harmadik személyben írok, igen, ez néha furcsa volt, de menekülésnek nem nevezném. Ez a regény stílusa érdekében meghozott döntés volt.

Volt konfliktusod magaddal azzal kapcsolatban, hogy megírod a család életét?

Egyrészt az íróemberek rendszeresen táplálkoznak magukból, a családjukból, a barátaikból – így születnek a leghitelesebb történetek. Másrészt én nagyon régóta szerettem volna megírni anyámat. Tizenéve ezzel „fárasztom” a rokonaimat, sokat beszélgettem velük erről, anyagokat gyűjtöttem. A Jöttem, hadd lássalak egy regény, amelyet egy valóságos nő ihletett, de nagyrészt fikció.

Gondoltál arra, mit szólna anyukád, ha elolvasná ezt a könyvet?

Persze. Valószínűleg annak nagyon örülne, hogy ő a főszereplő, vagy legalábbis valaki, aki nagyon hasonlít rá. Ő egy nagyon exhibicionista ember volt. De arra nincs jogom válaszolni, hogy tetszene-e neki ez a könyv vagy sem. Nagyon önelégült dolog lenne, ha azt mondanám, hogy tetszene. Az biztos, hogy most, hogy megírtam ezt a regényt, valószínűleg jobban ismerem őt, mint bárki életében.

Apukád olvasta már?

Most olvassa, ő megvárta papíron, ahogy az öcsém is. A férfiak a családunkban ilyen régimódiak, nem szeretnek képernyőn olvasni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni. De nagy meglepetés nem lesz számára, mert végig beszélgettem vele is az alkotás folyamatát.

Volt olyan esemény az életetekben, amire azt mondta, hogy inkább ne írd meg?

Egy-két dolgot kért, de érdekes, hogy pont azokat nem is akartam beleírni.

És a család többi tagja? A műsorvezető öcséd, vagy a színésznő nagynénéd, Kútvölgyi Erzsébet? Kellett kötnöd olyan kompromisszumokat a rokonok miatt, amiért fáj a szíved?

Nem, szerencsére nem. A mi családunk egy nagyon természetes és jól funkcionáló közösség. Sokat beszélgettünk a könyvről, szerintem megkönnyebbültek, hogy megírtam végre, és témát válthatunk.

Ahogy nagy váltás volt a híradózás után beleugrani a talkshow-ba, úgy most nagy váltás gyerekmesék után felnőtt regényt írni. Méghozzá olyat, ami nehezen definiálható műfajban készült. Hiába írta egy ismert ember, nem celebregény. Ugyanakkor nem szépirodalom, de nem is lektűr, nem dokumentumregény, de nem is teljesen fikció. Egy nagyon vékony és érzékeny határmezsgyén mozog, amit könnyű lehet félreérteni. Fel vagy készülve a kritikákra?

Mondjuk azt, hogy igen. Kíváncsi vagyok. Van néhány ember, akinek nagyon számít a véleménye, és vannak sokan, akiknek kevésbé. A kiadó környezetében lévő irodalmi szakértők részéről jók voltak a visszajelzések.

Miközben anyukád a regényben folyton vágyik egy meg nem élt élet után, egy angol gróf nyújtotta élet után, amire nemet mondott, párhuzamosan szépen lassan kiderül, hogy ez az angol férfi tömegesen csábított el nőket azért, hogy elszedje a vagyonukat. Nagyon szép korrajz ez a szocializmusról, amikor azt gondoltuk, hogy minden, ami nyugat, csak csodálatos lehet, és hatalmas kastélyokban zajlik, miközben mi poros kisvárosokban éltünk és kétféle konzerv közül választhattunk a közértben. Csak a rendszerváltás után derült ki, hogy ez egyáltalán nincs így. A te könyvedben viszont mindez egymás mellett szerepel, nem kronologikus rendszerben. Tudatosan építetted fel így a szerkezetet?

Igen, a szerkezet már hamarabb megvolt, mint maga a szöveg. Sokan tanácsolták, hogy rajzoljam fel egy táblára, hogy mikor, hol melyik történet hogy ér véget, és hol folytatódik, de erre nem volt szükségem. Annyira készen állt már a fejemben, hogy nem kellett sorvezető.

Guiy egy létező személy, a könyvben dőlt betűvel jelzett szövegek pedig valódi angol újságcikkek fordításai. Találkoztál vele személyesen?

Nem. Sokat gondolkoztam rajta, hogy megkeressem-e, de aztán arra jutottam, hogy maradjon ő a családban egy távoli karakter, egy Huffnágel Pisti. Viszont az ő történetét eredeti újságcikkek felhasználásával ismeri meg az olvasó, részben azért, mert így működött jól a sztori, részben azért, hogy ilyen szempontból támadhatatlan legyen a regény.

Azt nyilatkoztad a könyvesblognak, hogy szerencse, hogy anyukád nem tudta meg az igazat Guiy-ről. Miért gondolod így?

Nagy csalódástól kímélte meg ezzel a sors. Az álomkép megmaradt álomnak, elérhetetlen álomnak. Ahogy én ismerem őt, nem akarta volna tudni, hogy ennek az álomnak semmi alapja nem volt.

Érdekes párhuzam, hogy miközben arról írtál regényt, hogy anyukád csillogó életre vágyott egy angol úr oldalán, de soha nem adatott meg neki ez, te a reflektorfényben élsz és egy angol férfihez mentél feleségül. Mintha anyukád álmait teljesítetted volna be.

Hiszek abban, hogy mindenkinek saját álmai vannak. De értem a párhuzamot, és nagyon jó kérdés, viszont még sosem gondoltam ebbe bele. Erről vele lenne jó beszélgetni, de sajnos ezt már nem tehetem meg.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!