James Gandolfinivel közel kerültünk egymáshoz

Azok kedvéért, akik még nem látták ezt a Lilyhammer című norvég sorozatot, elmondaná, miről szól pontosan?

A Lilyhammer egy eredetileg a norvég tévének gyártott sorozat egy New York-i gengszterről, akit én alakítok. Eddig még semmi különös, igaz? Na ez a Frank megunja a bérgyilkoskodást, és bevonul a tanúvédelmi programba, ahol kiválaszthatja, hogy hol szeretne élni, ő meg Lillehammert mondja, mert a téli olimpia miatt úgy emlékszik, jó hely.

Miért Lilyhammernek írják?

Azért így, mert a karakternek volt egy kutyája, Lily, akit kinyírnak az első részben, másrészt meg ahonnan én jövök, így ejtik. Most fejezzük be a harmadik évadot, ha maguknál még nem látták a tévénézők, hozzák fel magukat, mert vicces cucc.

Megy vissza forgatni Norvégiába?

Igen, innen indulok majd, és holnapután reggel hatkor már melóznom kell. Nem elég, hogy én vagyok a főszereplő, de rendezek is pár részt, például az évadzárót, ezért kell ott lennem ilyen istenverte korán a forgatáson. Fura, de a tévében az író nagyobb isten, mint a rendező, míg a filmvilágban pont fordítva van. Az írók meg egy idő után rendezni akarnak, így kerültem én is a székbe, mert ugye a sorozat forgatókönyveit én írtam. Ezért nem is volt olyan furcsa rendezni, hiszen íróként és producerként állandóan ott vagyok a forgatáson és én hozom a fontos döntéseket is két producertársammal.

Fotó: Tony Barson / Europress / Getty

Nem változott meg a viszonya a szereplőkkel emiatt?

Mivel eleve én írom a sztorit, így nem abból az alapállásból indultunk, hogy én is olyan színész vagyok, mint a többiek. Ez nem azt jelenti, hogy pöcs vagyok velük, vagy másképp viselkedem, egyszerűen csak sokkal mélyebben érintett vagyok a produkcióban, mint egy színész, akinek az a dolga, hogy ő legyen mittudomén, a taxisofőr. Ami nagyon furcsa volt az egészben, az az amerikai és norvég tévés kultúra közti különbségből fakad. Amikor pár éve először jártam a forgatáson, azt tapasztaltam, hogy arrafelé a film oldaláról közelítik meg a dolgokat, azaz a rendező a főnök. Ez, mint mondtam, az amerikai tévében elképzelhetetlen, ott az író szava szent. Na, itt nem az.

Ez az eső konfliktusforrás, és nem színészek között, ugye. Ami őket illeti, az északi filmesek sokat rögtönöznek, és a forgatókönyv inkább csak egyfajta sorvezető, hogy legyen meg a fő csapás, aztán majd kitaláljuk, miről szól pontosan a jelenet. Szóval megérkeztem a forgatásra, kísérnek be, hogy van Steven, jól utazott, satöbbi, és hallom, hogy vita van.

Namármost nekem semmi bajom az improvizálással, de a norvég nyelvvel annál több, szóval sejtheti milyen ideges voltam, hiszen nekem erre reagálnom kell színészként, de én csak a forgatókönyvet ismerem – azt nem értem, amit mondanak. Mindig jeleztessek egy asszisztenssel, amikor meg kell szólalnom?

Mondjuk ez így elmondva tök vicces lehetett. Hogy oldották meg?

Ja, én is röhögtem rajta egy ideig, de aztán lefárasztott a dolog, és leültünk a többi íróval, a rendezőkkel és a színészekkel, és kidolgoztunk egy hibrid módszert, aminek az a lényege, hogy az alkotói folyamat nem áll le a forgatáson sem. Azaz ha van valakinek hozzátenni valója, valamivel elégedetlen vagy nem világos, akkor szépen elmondja, és megbeszéljük, persze nem a kamerák előtt, hanem a produkciós meetingeken. És tudja mit? Megszerettem ezt a fajta munkát, mert sokkal kevésbé kötött, mint az amerikai módszer. Ott minden olyan, mint egy gyárban, gépies a folyamat, nem hagy helyet az egyénieskedésre, amit persze megértek: szinte egy teljes Lilyhammer-évadot leforgattuk egy Maffiózók-epizód költségéből.

Amikor a Maffiózókat forgatták, volt lehetőség az improvizálásra?

Egy árva szót sem lehetett. Ha netán a ház helyett az a ház csúszott ki a számon, máris ott termett mellettem egy csaj, akinek az volt a dolga, hogy erre odafigyeljen, megmutatta a forgatókönyvben a sort, és szigorúan rám nézett. Én meg úgy éreztem magam, mint egy kiskölyök az óvodában. És én csak ezt a fajta sorozatkészítést ismertem, érti, tíz éven át ebben éltem, dolgoztam, erre a norvég rendező már az első nap szarik a forgatókönyvre. Ezért is volt óriási sokk a meló eleje.

Miért vállalta el a szerepet? A Maffiózókon kívül nem forgatott mást, inkább zenészként ismerik. Ráunt a gitárra?

Frászt, imádok zenélni, csak nincs hol, meg kinek. Én nem fogok beférni a mainstreambe soha, nem változtatom meg a stílusom, mert egyrészt kurva hülyén néznék ki, másrészt meg nem veszi be a gyomrom. Itt van a fejemben több mint hatvan évnyi zenei tudás, és nem tudok vele mit kezdeni. Sokat gondoltam arra, hogy jó lenne filmzenét írni, alapítottam egy saját kiadót, segítek feltörekvő, jó zenészeknek, szóval elfoglalom magam a zenében is, de a Lilyhammer egyrészt egy menekülőút volt, másrészt én vagyok a zenei rendezője a sorozatnak, amit sokkal jobban szeretek csinálni, mint például a rendezést.

Nem sok ez egy kicsit?

Dehogynem, egy-egy évadon tíz hónapot biztos dolgozok. Idén már vágok is, és a zenei vágó is én vagyok, ami azt jelenti, hogy minden részben az össze megszólaló zenét én pakolom be a kép alá. Egy-egy ilyen megszólaláson, ha úgy tetszik, 30-35 percet elmolyolok, márpedig részenként ebből van 30-35 legalább. Érti a problémámat, ugye? És akkor a hangszerelésről, a dolog kreatív részéről még nem is beszéltünk, az is nagyon sok időt elvisz. Aztán nekem kell foglalkoznom a licensszeléssel is, a megszólaló zenék beszerzésével, és ez egyre keményebb dió, hiszen a lemezpiac bedőlt, mindenki megfog minden fillért, és egyre drágábban adja csak át a szerzeményeit kereskedelmi felhasználásra. Én meg itt állok a kis sorozatommal, amire van mondjuk 100-150 000 dolláros büdzsém epizódonként, viszont 30 000 dollár alatt nem kapok meg egy dalt sem.

Fotó: Francois Durand

Nem veszik figyelembe, hogy nem egy blockbustert forgat, hanem egy kis sorozatot?

A lemezcégek tesznek rá, szóval egyre nehezebb megtalálni a megfelelő nótákat.

Miért nem írja meg őket?

Tudja mit, sokkal könnyebb dolgom lenne, komolyan, de ez nem mindig járható út, kellenek azok a melódiák, amiket ismer a néző, és tud velük azonosulni. Sok-sok szívességet kellett behajtanom ahhoz, hogy megszerezzek pár olyan nótát, amit egyébként soha nem tudtunk volna.

Peter Gabriellel is jóban vagyok, tőle az In Your Eyes-t kaptam meg olcsóbban, de adott így dalt Billy Joel vagy a Ramones is. Persze ez sem mehet a végtelenségig, nem akarok oda eljutni, hogy jaj, már megint Steve az, biztos valamelyik számom kell neki, tagadj le légy szíves.

Színészként sokat változott az utóbbi években?

Nézze, 15 éve csinálom csak, és úgy csöppentem bele, hogy fogalmam nem volt a színészetről. Szó szerint semmit nem tudtam róla, zenész voltam egész életemben. És kitől tanultam meg mindent? Jimmy Gandolfinitől. Nála jobb mesterem nem is lehetett volna. Amit tudok erről a szakmáról azt ő mutatta meg, és sokszor elmondtam már de a mai napig igaznak vallom: minden közös jelenetünk után jobb színész lettem. Ezen kívül semmi mást nem csináltam, csak figyeltem a rendezőket, ahogy instruálják a színészeket és azt ahogy megvalósítják az elképzeléseket. Befogtam a számat, és nagyon odafigyeltem. Nem biztos, hogy ortodox módszer de nekem bejött.

Fotó: Fotonoticias / Europress / Getty

Milyen érzés volt olyan színészek között ülni, mint a Junior bácsit alakító Dominic Chianese vagy Gandolfini? Nem volt lámpalázas?

Ó, dehogynem. Chianese szerepelt a Keresztapában, az ő képeivel voltak tele a pékségek meg az éttermek falai a környéken, ahol felnőttem. Ez nem vicc, abban a közösségben bárki, aki az első két Keresztapa-filmben szerepelt, élő istennek számított. Én meg ott ülök vele egy asztalnál, úgy, hogy fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Egy zabszem nem fért be a seggembe.

Biztos sokan kérdezték már, de mi a legviccesebb emléke Gandolfiniről?

A Maffiózók előtt az egyik legjobb karakterszínész volt, akit ismertem. Aztán rásóztak egy teljes sorozatot, tessék Jimmy, ez az egész rajtad múlik.

Aztán leültünk kajálni vagy piálni, és rábeszéltem, hogy jöjjön vissza, csak még egy napra, ne hozzon ilyen hirtelen döntést, ha holnap is szar lesz, akkor majd felmond, és kész. Jimmy filmes fazon volt, kis szerepei voltak, és eleve, a filmeknél forgatsz naponta két oldalnyit a forgatókönyvből? Abból volt neki két sora mondjuk. A tévében meg napi hetet veszel fel, amiből neki meg öt oldalnyi szerep jutott. Meg lehet szokni, csak idő kell hozzá. Jimmynek több idő kellett, mint másnak. 

Bizonyos szempontból egyformák voltunk, nem szerettük a rivaldafényt - én a zenében is inkább szeretek a zenekar tagja lenni, nem szólózom, nem ugrálok elöl, az nem az én műfajom. Meg lehet tanulni, hogyan kezeld azt, hogy téged tolnak előre, de Hollywoodban ezt kurva gyorsan el kell sajátítani, mert ha nem téged mutat a kamera, azonnal elfelejtenek. A saját káromon tanultam meg, azért mondom, az tuti, ha nem én írta volna a Lilyhammert, nem kaptam volna benne főszerepet.

Jimmy sem akart soha májerkedni, ezért hamar közel kerültünk egymáshoz. Emlékszem, az első nagy bulira, amit valami nyilvános helyen, egy New York-i klubban rendeztek, és Jimmy az istennek nem akart beülni a VIP-részlegbe, mert egyszerű családból származott, nem érdekelte az ilyesmi. Mondtam neki, hogy Jimmy, nem véletlenül van elkerítve az a rész, ülj oda, vagy hajnalig szorongathatod a rajongók kezét. Hagyjál már, felelte, és bementünk a klubba. Egy óra múlva múlva a VIP-ben volt, mert már begörcsölt a keze a sok autogramtól. Mondom, neki idő kellett ahhoz, hogy ezt megtanulja kezelni. Nagyon hiányzik a pali.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!