Friderika
13 °C
29 °C

A legjobb filmes tesók a Coenek óta

2015.01.22. 19:21

Tanulság fiatal feltörekvő filmrendezőknek: soha, még viccből se találjanak ki egy fantázianevet a saját és a haverjaik egymáséhoz eléggé hasonló filmjeikre. Ez történt ugyanis 2005-ben, amikor a South by Southwest fesztiválon elterjedt a tréfából használt mumblecore név, amit azóta aztán minden egyes érintettnek le kellett tagadnia, mert annyira kellemetlen volt kimondani, leírni és rákérdezni is. Az akkori sajtó szerint a mumblecore lényege az volt, hogy rettenetesen olcsó filmek készültek, egymás között cserélgetett technikai eszközök segítségével, amatőr színészekkel, improvizált dialógussal, és általában piszlicsáré emberi vagy párkapcsolati problémákról. A mumble angolul azt jelenti, hogy motyogni, azt hiszem ezzel mindent elmondtam, hogy ezek a filmek mennyi pénzt költöttek hangkeverésre.

A mumblecore olyan volt, mintha valaki fénymásolta volna a dán Dogma '95-szabályait, csak a gépből nem jöttek volna ki olvashatóan a szavak, nem volt mögöttük sem ideológia, sem művészi szándék, egyszerűen ezek a filmek azért lettek ilyenek, mert ennyire voltak képesek a készítőik. És ahogy a Dogma-filmekkel akkoriban, ezekből is kapott nagyon rövid idő alatt egy rahedlit az amerikai közönség. A sajtó egy része ünnepelte, hogy végre valami friss érkezett a független film területéről, a másik része pedig könyörgött, hogy ha már valaki filmet készít, akkor legalább konyítson hozzá valamit. A mumblecore megosztott mindenkit - Roger Ebert kritikus egyszer azt írta, hogy a mumblecore-mozgalom nem egy olyan földrengés, mint a francia új hullám, hanem inkább egy zizegés a bokorban -, bár azt lehetetlen volt tagadni, hogy kitermelt magából tehetségeket is, akikre a körülmények szerencsés együttállásával akár sikeres filmrendezők is lehettek. 

Ilyen volt Andrew Bujalski, aki felfedezte a filmvilágnak Greta Gerwig színésznőt, 2013-ban pedig állítólag az egyik legjobb amerikai filmet készítette el a Computer Chess című drámával. Bujalskit nem térítette el semmi a mumblecore pályájáról, és egy 2008-as Variety-cikkben hiába említik, hogy megkörnyékezte őt Scott Rudin, a Sony egyik fejese, hogy egy regényadaptációt készítsen, abból nem lett semmi.

Ugyanilyen tehetségnek számított Joe Swanberg is, aki a saját drámái (Kissing On The Mouth, Hannah Takes The Stares) után elkezdett műfaji filmekkel kísérletezni (az epizódja a V/H/S-című gyűjteményben, 24 Exposures), sőt, szerepelni is (You're Next, Proxy, The Sacrament) – igaz, ezek nem olyan horrorfilmek voltak, mint a Michael Bay-producerelte remake-ek, hanem inkább a függetlenfilmes végéről fogták meg inkább a dolgokat. Swanberg 2005 óta sokkal népszerűbb, legutóbbi két filmjében (Ivócimborák, Happy Christmas) már olyan hírességek szerepelnek, mint Anna Kendrick és Olivia Wilde.

Ez a cikk viszont nem róluk szól, hanem a Jay és Mark Duplassról, akik pár rövidfilm után 2005-ben mutatkoztak be a Sundance-filmfesztiválon a The Puffy Chair (A párnás fotel) című játékfilmjükkel, amiket becslések szerint 15 000 dollárból, azaz nagyjából négymillió forintból hoztak össze. Ez még magyar szinten is nevetségesen kevés, a néhol mumblecore-hoz hasonlított Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan majdnem kétszer ennyibe került.

A The Puffy Chair története egyszerű, mint a faék: Josh (Mark Duplass) talál az Ebay-en egy olyan fotelt, amilyen az apjának volt évtizedekkel ezelőtt, úgyhogy megrendeli, és úgy dönt, hogy személyesen szállítja le neki pár állammal arrébb.

Vele tart a barátnője (Kate Aselton, a valóságban ma Mark felesége) és öccse Rhett is, és együtt gyűrik le a kilométereket egy kisbuszban, miközben az úton mindenféle érdekes és kevésbé érdekes dolog történik velük. A komolyabb kritika nem volt teljesen oda a filmért, de az újságírók látták benne az erősséget, a szimpatikus karaktereket, a kicsit szerencsétlen hangulatot, és azt a fésületlen energiát, amiktől sokkal természetesebb én valósághűbb volt, mint az akkoriban független filmként marketingelt Kerülőutak vagy A család kicsi kincse. 

És tagadhatatlan volt, hogy a főszerepet játszó, bátyjánál három évvel fiatalabb Mark karizmatikus jelenség, aki emlékeztet egy csomó ismerősünkre, de azoknál sokkal természetesebben játszik a vásznon. A visszahúzódó, nem sokat mutatkozó Jay-hez képest ő lesz később a Duplass-testvérek arca, aki ráadásul a tesója nélkül is képes egy külön karriert befutni színészként.

Mark Duplass nem egész tíz évvel később már maga mögött tudhat egy sikeres tévésorozatot (A liga, The Mindy Project) és játékfilmet is (Kockázatos túra, Zero Dark Thirty), miközben a függetleneket sem hagyta maga mögött (A legmelegebb nap, The One I Love). Tavaly Melissa McCarthy mellett játszott a megbukott Tammy című vígjátékban, idén pedig Olivia Wilde-ot fogja feltámasztani a The Lazarus Effect című horrorban.

A The Puffy Chair egy kisebb jelenség lett az amerikai filmekben, Mark később egy interjúban azt mondja, hogy az egyik legszürreálisabb pillanat volt az életében, amikor erről a végülis amatőrfilmről kritikát olvasott a New York Times-ban. De a Duplass-testvérek a következő filmükkel majdnem kirúgták a sámlit maguk alól. A 2008-as Baghead arról szólt, hogy négy filmes kiutazik a semmi közepére, hogy megírják az új filmjük forgatókönyvét, ami arról szól, hogy négy filmes kiutazik a semmi közepére és egy olyan ember kezdi el őket ijesztgetni, akinek egy barna papírzacskó van a fején. Mit ad isten, nemsokára megjelenik az ablakaik alatt egy olyan ember, akinek egy barna papírzacskó van a fején. A kritika utálta a Bagheadet, Roger Ebert nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy ennél több ezer jobb film létezik, amit az ember megnézhetne. Nehéz vele vitába szállni.

Ahelyett, hogy a Duplass-testvérek magukba szálltak volna, megtörtént az, amiről a legtöbb független filmes csak álmodik: elkészíthettek egy filmet sztárokkal, magukhoz képest többszörös költségvetésből. A Magyarországon A furcsa srác címet kapó Cyrusban már nem ők és a haverjaik játszották a főszerepeket, hanem Jonah Hill, Marisa Tomei és John C. Reilly és végre dollármilliókból, nem a rokonoktól kölcsönkért pénzből. Duplasséknak már házalniuk sem kellett a forgalmazásért, azt vállalta a Fox.

A furcsa srác megmutatta, hogy igenis képesek tisztességes filmet készíteni. Még megtartották azt a rossz szokásukat, hogy úgy tettek, mintha nem tudnák kezelni rendesen a kamerát – még a legunalmasabb jeleneteknél is állandóan ki-bezoomoltak a szereplők arcáról és igazgatták az élességet -, de a sztárok jelenléte csak erősített a természetes stílusokon. Még a sztori is olyan volt, amit a stúdiók szoktak kitermelni magukból: John C. Reilly játszotta Johnt, a szerencsétlen férfit, aki egy bulin belehabarodik Marisa Tomeibe. Elkezdnének randizni, de közéjük áll a nő fia (Jonah Hill), aki ahogy a magyar címben is írják, elég furcsán viselkedik. Legalábbis mintha a szokásosnál szorosabb viszony fűzné az anyjához.

Ez lehetne egy Adam Sandler-film is, de a Duplass-tesók kezében minden, csak az nem, hanem egy humánus, néha vicces, néha komor, de mindvégig szerethető és érdekes film, amiben nem kivágott kartonemberek játszanak, hanem olyan figurák, akikkel sorbanállás közben is találkozhatunk. Reilly-ról lehet tudni, hogy minden érdekes hülyeségben benne van, de az akkor éppen feltörekvő Jonah Hill olyan arcát mutatta a filmben, amit a Superbad alapján nem gondolhattunk volna.

Ez igaz volt a következő filmjükre is. A 2011-es Jeff, aki otthon lakikban két sorozatsztár a főszereplő, az amerikai Hivatalban és a Másnaposok-szériában játszó Ed Helms és az Így jártam anyátokkalból ismerős Jason Segel, akik mindketten sokkal jobb formát hoznak, mint kevésbé tehetséges rendezők kezeiben. A sztori itt már a szokásos Duplass-anyag: a felnőni képtelen öcs, a boldogtalan párkapcsolatban tengődő báty és a körülöttük keringő megértő és kevésbé megértő nők, élükön az anyát alakító Susan Sarandonnal, akit szintén évek óta nem lehetett ennyire jól megírt és érzékeny szerepben látni. A Jeff-et szerette a kritika, de azért gazdaggá nem tette egyik résztvevőt sem. 

Egyhelyben toporzékolás helyett Duplassék előrángattak egy filmet, amit még a Cyrus előtt forgattak, sztárok nélkül, haverokkal. A huszonöt tusa (angolul a végtelenül szórakoztató The Do-Deca-Pentathlon) 2012 egyik legjobb és valószínűleg egyik legkevésbé nézett filmje volt, pedig viccesebb volt sok fősodorbeli társánál. A sztárok híján, a tesók szülőhelyén, New Orleansban forgatott filmben már megint, két, egymással tusakodó testvér van a főszerepben, akik még gyerekkorukban elkezdték játszani a címbeli vetélkedőt egymás ellen, de nem sikerült egyértelmű győztest hozniuk. Húsz évvel később, mikor az egyikőjük sikeres családapa, a másik pedig egy kicsit lecsúszott agglegény, felelevenítik a tusát, és belekezdenek megint. A család pedig nem nézi túl jó szemmel, hogy a két férfi inkább versenyszerűen pingpongozik, fut, lézerarénázik és próbálja visszatartani a lélegzetét, ahelyett, hogy inkább a szeretteikkel törődnének.

És most, 2015-re a Duplassék eljutottak oda, ahova sok filmes csak vágyik: elkészíthették az önálló sorozatukat az HBO-nak. Az Együttlétet sokan máris az év egyik legjobb új sorozatának tartják, és nem minden ok nélkül. 

Mert az Együttlét üdítően egyszerűen szól bonyolult dolgokról, olyanokról, hogy milyen házasságban élni, amikor már egyik fél sem kívánja a másikat, milyen érzés negyven évesen teljesen új életet kezdeni, miközben rájön az ember, hogy eddig vakvágányra futott, és milyen, amikor négy problémás ember egy háztartásba kerül. Sok sorozat szenved azzal, hogy szimpatikus, szerethető és hiteles karaktereket építsen fel magának, de az Együttlétnek ez nagyjából a harmadik percében sikerül. Az első részről írt kritikánkat itt lehet elolvasni.

Az első részt itt az Indexen is meg lehet nézni, IDE KATTINTVA

De hogy a tévézés lesz-e a független filmezés két amerikai sztárjának a végállomás, vagy csak egy lépés egy nagyobb, ambiciózusabb cél felé, azt még korai megjósolni.