Vilhelmina
10 °C
21 °C

Nagy pofáraesés volt a True Detective második évada

screen shot 2015-06-12 at 22 47 55.png
2015.08.10. 20:59
Amikor 2014-ben az HBO bemutatta a True Detective (magyarul A törvény nevében) című sorozatát, az elvárásokat (tudatosan) már jóelőre olyan magasra korbácsolták, hogy nagyon nehéz lett volna megbukniuk. A sorozat mind a nyolc részét az alkotó Nic Pizzolatto írta, és mindet egy rendezőre, Cary Fukunagára bízták, ezzel is biztosítva, hogy a látvány, a hangulat és a sztori egysége végi megmaradjon, ne legyenek hullámvölgyek, a végtermék meg tulajdonképpen egy két idősíkon párhuzamosan játszódó nagyfilm lett, csak a tévében.

Ahhoz viszont, hogy ebből bármi kijöhessen, az író és a rendező (és persze a zseniális zenei rendező) mellett kellett két színész is, akik ennek az egésznek adtak egyrészt egy olyan súlyt, hogy az is leült megnézni a sorozatot akit egyébként a tévé nem nagyon érdekelt, másrészt meg úgy eljátszották a két, igazság szerint annyira azért nem bonyolult és érdekes főszereplőt, ahogy arra más nem lett volna képes. Rust Cohle és Marty Hart soha nem került volna be végérvényesen és ilyen sebesen a köztudatba és a popkultúrába, ha nem Matthew McConaughey és Woody Harrelson alakítja őket. Ezt a második évad vége után már sokkal bátrabban kijelenthetjük, ahogy azt is, hogy ha McConaughey és Harrelson nem szerepel az első évadban, nem lett volna második sem.

Nagyon kevesek képesek arra, hogy két férfi barátságát illetve munkakapcsolatát, ami valahol nagyon-nagyon mélyen már az elején is barátság volt, vagy jó értelemben vett vonzalom, ilyen hitelesen tudják láttatni, ehhez nem elég a szimpla tehetség, sokkal több, mélyebb kell, ami Harrelson és McConaughey között egyébként megvan, mert országos cimborák. A két szerepbe úgy bújtak bele, mint egy passzentos öltönybe, stimmelt minden, a járásuktól a mozdulataikon át a beszédükig. Utóbbiban főleg McConaughey járt az élen, mert a karaktere hozzá hasonlóan texasi, szóval valahova nagyon mélyre kellett lenyúlnia a Rust Cohle-féle hanghordozáshoz és dialektushoz, de szerintem iszonyatosan élvezte, hogy úgy beszélhetett, ahogy azt az anyjától tanulta annak idején.

Maga az ügy, a nyomozás azon túl, hogy volt benne némi okkult szál, egy kis gyerekrablás, csipetnyi vérfertőzés, pedofília, meg úgy általában annyi depresszió, hogy nem akarjuk jól érezni magunkat tőle, nem volt egy nagy dobás. Komolyan, egy közepes horrorfilmben vagy az USA déli részén játszódó történetek nagy részében ennél vadabb történeteket dolgoznak fel, de végül is az ember ezt a sorozatot tényleg nem a sztori miatt nézte, hanem a karakterekért, a hangulatért és a gyönyörűen fényképezett, lepukkant louisianai vidékért. Ezt vélhetően Pizzolatto is sejtette, mert a megoldást jobban összecsapta, mint David Lynch a Twin Peaks-ben Bob leleplezését, de ez nem osztott, nem szorzott, a True Detective egycsapásra legenda lett. A nézettsége ugyan meg sem közelítette a Trónok harcáét (a legjobbja a finálé 3,52 milliója lett), de az internetes felhajtás, a mémgyár és a különféle díjak (nyertek vagy 25-öt) a kötelező programok közé sorolták, legalábbis azon a szinten, hogy az is tudott róla beszélni, aki csak az előzetest látta.

A sorozatot a dialógusok erőssége miatt nagyon sokan méltatták, pedig ha a szívünkre tesszük a kezünket, és kissé kritikusabb füllel hallgatjuk Rust Cohle szófosását, levéve belőle a McConaughey-faktort, ami pedig automatikusan három szintet emel egy a Tini Nindzsa Teknőcök-szintű monológon is, akkor rájöhetünk, hogy elég sok üres, semmitmondó lózungot pattogtatott ki elénk Pizzolatto, melyeknek túl sok értelme nem nagyon volt - nem csoda, hogy a sorozat végével gombamód szaporodtak a Cohle-mémek a magasröptűnek szánt, de valójában nem sokat mondó, mélynek meg csak Michael Bay szintén tekinthető gondolatok kiparodizálására.

A siker magával vonta a folytatást, még tartott az első évad, amikor az HBO bejelentette, hogy lesz második, és az eredeti elképzeléseknek megfelelően új helyszínen, új történettel, új szereplőkkel, csak a hangulat és a cím marad, legalábbis ezt ígérték. A szereplőválogatás alatt hetente merültek fel újabb nevek, egy ponton Brad Pitt még nagyon komoly esélyes volt az egyik karakterre, gondolom Ray Velcoro nyomozóéra, amit később Colin Farrell kapott meg, de Pitt és a többi beharangozott nagy név,  Elizabeth Moss, Jessica Chastain, Michael Fassbender, Cate Blanchett, Christina Bale, Josh Brolin és Michelle Forbes nem került be a sorozatba, ahogy az előzetesen bejelentett sztoriból sem minden valósult meg. Pizzolatto az amerikai közlekedési hálózat okkult történetét ígérte be a második kanyarra, illetve kemény faszikat és még keményebb nőket - ebből az utóbbi kettő még csak-csak meglett, de az előbbi az valahol útközben lemorzsolódott.

A második évadra a két főszereplő helyére négy érkezett, a már említett Farrell, Taylor Kitsch, Rachel McAdams és Vince Vaughn, azaz minőségi cseréről, és ezt most minden tiszteletem mellett mondom, nem nagyon beszélhetünk. Az már az első pár részből kiderült, hogy Pizzolatto az első évadhoz hasonlóan a másodikban sem tud mit kezdeni a nőkkel, és képtelen jó női karaktert írni. A Vaughn alakította gengszter felesége (Kelly Reilly) képtelen volt két, egymást követő epizódban ugyanazt gondolni és konzekvensen viselkedni, hol önfejű volt, hol idegesítően rátelepedett a férjére, és a néző akaratlanul is annak drukkolt, hogy valaki lője már le, vagy rabolja el, hogy Frank (Vaughn) a magát nagystílű gengszternek tartó piti alakból kitörhessen végre az állat.

A női főszerepet kapó McAdams karaktere, Antigone Bezzerides sem járt jobban, az utolsó részig fogalmunk sincs, mi baja a férfiakkal, teljesen random viselkedik az egyikkel gyökér módon, a másikkal meg tisztelettel, Pizzolatto meg azt is képes volt eljátszani, hogy a fiatal Anit elrabló és megerőszakoló (?) férfiről egy ponton azt hihettük, hogy a szektavezér apa volt, aki a két lányának mitológiai neveket adott, mert csak. A többi nő, aki a történetben feltűnik, mind kurva, vagy ha nem, akkor az arcukat vágta szét valaki egy késsel, esetleg Ray Velcoro nyomozót akarja megfosztani a fia feletti felügyelettől, esetleg államügyész, aki addig sütögeti a saját pecsenyéjét, míg meg nem szívja, de nagyon. Ja, és van egy magyar kurva is, Tascha, ami azért rém idegesítő, mert kb. 2 másodperc alatt lehetnek neki magyar keresztnevet találni, tessék kipróbálni a guglival.

Ez a hanyagság egyébként végig jellemző volt a második évados forgatókönyvekre, amik sokkal jobban széttagoltabbak voltak, mint az elsőben, mintha Pizzolatto nem akart volna megint egy nagyregényt írni, inkább fejezetekben gondolkodott, vagy szakaszokban - mintha az első és a második 4 rész különálló lett volna. Sajnos az írónak egyszerűen halvény fogalma sem volt, mint kezdjen a történettel és a karakterekkel, nem tudta, hogyan meséljen el egy rémesen szerteágazónak tűnő, de a Csillagok háborúja - Baljós árnyak című rettenet alapkonfliktusánál jottányit sem bonyolultabb és nagyjából annyira érdekes ügyet, ami pedig az első három részben még kifejezetten érdekesnek látszott. Van ugye egy gyilkossági ügy, amiben három bűnüldöző szerv nyomozója igyekszik megtalálni egy Vinci nevű város egyik hivatalnokának gyilkosát. És mivel a halott, egy Caspere nevű fickó minden mocskos korrupciós ügyben benne volt, amiben csak lehetett, sejthető, hogy nem lesz annyira egyszerű megtalálni a gyilkosát.

A három nyomozóból a legjobban Ray Velcoro (Farrell) karakterét írta meg Pizzolatto, egy kiábrándult drogos/alkoholista/korrupt nyomozóét, akiből Farrell tehetségéhez képest kihozta, amit tudott, de amikor monoton, színtelen hangon maga elé mormogta a monológjait, legszívesebben a világból kiszaladtam volna, mert láthatóan ő maga sem tudott mit kezdeni ezzel az instrukcióval, és amikor rendesen beszélhetett, sokkal hitelesebb, élőbb volt a karaktere - minden rárakódott sablon ellenére.

A Paul Woodrugh motoros rendőrt alakító Taylor Kitsch járt a legrosszabbul, neki a látens homoszexualitása elől menekülő férfi jutott, aki az anyja miatt (egy ribanc volt, mondani sem kell, ugye) lett egy idegroncs, és most szeretne megházasodni és gyereket nevelni a csajával, akivel csak úgy tud dugni, ha bevesz egy Viagrát. Pedig ő a sorozat lelkiismerete, az ellenpont, aki tulajdonképpen nem sérült, mint a férfigyűlölő Ani vagy a fiáért kilátástalan küzdelmet folytató Ray, csak éppen érdektelen, és egy idő után a semmiből előszedett, majd eldobott meleg szál már a nézőt sem érdekli, nemhogy az íróját.

Pizzolattónak erre az évadra nem volt elég sztorija, az érdektelen korrupciós ügyhöz (jé, tényleg van olyan, hogy egy hulladékfeldolgozással foglalkozó bűnöző a veszélyes hulladékot tök jó termőtalajú telkeken ássa el, hogy az így mesterségesen elértéktelenített földeket olcsón átmutyizhassa magának és amikor az állam hozza a vasútvonalat, aranyárban adhassa el) egy sokkolónak szánt gyilkosságot pakol, amit egy sas- vagy sólyommaszkkal a fején kódorgó gyilkos követ el (mert csak), de ha ezzel sokkolni akarta a tévénézőt 2015-ben, akkor nagyon mellélőtt, mi már a saját lányán máglyán megégető királyok láttán is csak a vállunkat vonogatjuk. Kár, hogy így alakult, mert a mutyis szálban előkerülő Frank Semyon (Vince Vaughn) a legkellemesebb meglepetés a sorozatban, egy rendesen megírt, kerek karakter, rendes motivációkkal és következetesen végigvitt sztorival.

A negyedik rész végi Nagy Lövöldözés az első négy óra történetét lesöpörte az asztalról, és tulajdonképpen kezdhettünk előröl mindent, ki a gyilkos, mi köze a gyémántokhoz, mik azok a gyémántok, miért vannak ezek a karakterek ott, ahol, és így tovább, mintha egy másik sorozat indult volna be, hagytuk a fenébe a megkezdett mellékszálakat, az elén hajigált elterelésekből és félrevezetésekből pedig falat lehetett volna emelni. Pizzolatto annyira illogikus dolgokat is beleírt a második körbe, mint egy olyan orgiát, aminek semmi értelme nem volt mert megdöbbenni senki nem fog rajta, már rég túl vagyunk a gazdag emberek szexuális perverzióin való rácsodálkozáson, akkor meg minek? És eleve, ki hiszi el, hogy egy erdei házba azért mennek el a környék legbefolyásosabb férfiai, hogy egymás ráncos seggét bámulva dugjanak olyan nőket, akiket nem is ők választottak ki a vélhetően borsos belépti díjért? Mindezt úgy, hogy manapság ha akar az ember, az internetről olyan nőt rendel, és annyit, amennyit csak akar és megkíván? Vagy direkt azért mentek oda, hogy egyszerre lehessen videóra venni mindenkit? Egy olyan történetben, amiben a buli egyik résztvevője minden pénzt megadna egy merevlemezért, amin EGY PONT ILYEN SZEXPARTIN KÉSZÜLT, ŐT ÁBRÁZOLÓ FELVÉTELEK LÁTHATÓK??? (És akkor azt meg bőven hagyjuk, hogy miért hagyják szanaszét pont ebben a házban az összes mutyira rávilágító aktahalmot - hát persze hogy azért, hogy hőseink ráleljenek.)

A második évad az ilyen idegesítő logikai bukfencek, a nem túl bonyolult karakterek és a vékonyka, de parasztvakításokkal felfújt történet ellenére is lehetett volna legalább közepes. Ehhez kellett volna volna valaki, aki rendesen megvágja a nyersanyagot, és esetleg tud hatni az író-alkotó Pizzolattóra, hogy önnön szobrának fényezése közben ne felejtkezzen már el a nézőről sem, aki a teljesen öncélú, sehová nem vezető, de rém metaforikusnak szánt üresjáratok, a végtelen autópályák és szürke gyártelepek mutogatása közben legszívesebben eret vágna magán, és csak azért nem mer beletekerni az epizódba, mert abban reménykedik, hogy majd lesz egy olyan pont, amikortól egyszerre minden a helyére kerül. Ez sajnos az utolsó percig nem történt meg, így a második évad egy nagy ígéret maradt csak.

Ha tudni akarja, hogy volt vége az évadnak. kattintson a legördülő spoilerzónára! Vigyázz, extrém rontócveszély!

Így lett vége a második true detective-évadnak

A gyilkos, már ha ez bárkit is érdekel, az egyik gyerek volt, akinek a szüleit a fekete rendőrfőnök és barátai annak idején kinyírták a kék gyémántokért. Ezekkel a gyémántokkal alapozták meg a jövőjüket, vásárolták be magukat a városi tanácsba és a földmutyiba, szóval elég régóta tart az érdekbarátság. Mindezt akkor tudjuk meg, amikor Ray, miután megdugta Anit, és úgy 12 percen át beszélgetnek arról, menyire sérültek mindketten, és kicsit sajnáltatják is magukat, rájön hogy két gyerek volt, az egyik Caspere szeplős titkárnője, a másik meg a stábfotós a forgatásról, HOGY KI???, igen ő, és tessék, Pizzolatto képes volt elsütni ugyanazt itt is, mint az első évadban, és elővette az “egyszer már megmutattam a gyilkost, tessék jobban figyelni” kártyát, mellesleg megbolondítva a titkárnő-szállal, ne már.

De már, ennyi, és ugyan Ray és Ani felveszi a csaj vallomását, és vannak dokumentumaik is, de ez nem elég a vádemeléshez, mit vádelemeléshez, a saját bőrük mentéséhez sem, így Ray elmegy megakadályozni, hogy Eric, a stábfotós megölje a rendőrfőnököt. Sikerül, de az nem, hogy a beszédes rendőrről készült hangfelvételt Ray hazavigye, mert ugyan EZ A EGY DOLGA VOLT, de amikor a randi helyszínén kitör a lövöldözés, akkor elejti, és széttapossák, mert Ray egy béna pöcs, azért. Közben Frank megszervezett magának mindent, a nejét feltette egy Venezuelába tartó gépre, kerített sok fegyvert, és Ray társaságában este kimennek az erdőbe, ahol Osip, az orosz gengszter éppen egy tudományosabb összeget fektetne be abba a földbizniszbe, amiből Franket kigolyózták.

Frank és Ray lelő mindenkit, és indulnak Venezuelába ők is, de megszívják, mert Ray ahelyett, hogy lelépne Anival, inkább elmegy megnézni a fiát, a rendőrség rátapad, bekergetik valaki erdőbe, ahol lesz egy kis lövöldözés, és Ray kicsit meghal. Frank sem jár jobban, az örményektől vett útlevéllel a reptérre tart nagy boldogan, amikor a mexikóiak elkapják, kiviszik a sivatagba kifosztják és oldalba gyakják egy bazinagy késsel. Frank vagy 15 percen át haldoklik és hallucinál, és ezt sajnos nekünk is megmutatják, pedig kurvára nem kéne. Aztán meghal. A zárójelenetben Ani egy venéz (mexikói?) szállodában mond el mindent egy újságírónak, majd átmegy egy másik szobába, ahol Frank neje egy gyerekkel az ölében ül, de a gyerek Ani és Ray szenvedélyes éjszakájának gyümölcse. A két nő most öribari, és mennek bele a latin-amerikai éjszakába. Függöny.