Az érzékenységgel tudok azonosulni, nem a tömegmészárlással

Milyen volt egy olyan intenzív alakot játszani, mint James Delaney? Könnyű volt visszaváltani Tom Hardyvá?

Számomra annyira nem tűnt intenzívnek a pali. Inkább csendesnek. Általában egy szerepre úgy készülök, hogy teljesen elmerülök a karakterben, igyekszem átlényegülni, eggyé válni vele - ehhez nem egyszer olyan, valós embereket kell követnem, együtt lélegezni, élni velük, akik olyanok, mint akit alakítani fogok. Elsajátítom a gesztusaikat, azt, ahogy viselkednek bizonyos élethelyzetekben, hogy a végén már tök természetesen jöjjenek a legapróbb mozdulatok is. James Delaney esetében ilyenre nem volt szükségem. Amikor hazamegyek, nem kalapban vagyok és nem is morgok a szeretteimnek. Pont annyira viszem haza a melót, mint egy könyvelő vagy marketingigazgató. 

A Tabu sokkal személyesebb projekt volt, mint a többi munkája. Mi inspirálta?

Amikor elkezdtem színészkedni, soha, egy percig sem jutott eszembe, hogy ebből én később meg fogok élni. Az meg pláne nem, hogy a saját ötleteimet valósíthatom majd meg. Álmodni persze álmodtam róla, jóhogy, az apám, Chips, író, és nagyon régóta szerettem volna vele együtt dolgozni valamin. Sok forgatókönyvében akartam volna szerepelni, tetszettek a karakterek, akiket írt, de nem voltam elég jó, vagy elég híres ahhoz, hogy valóban bekerüljek azokba a sorozatokba, amiken dolgozott. Az ötlet maga akkor jött, amikor 2007-ben, az Oliver Twist minisorozat verziójában eljátszottam Bill Sikes szerepét, és beugrott egy karakter az agyamba, akit nagyon szívesen játszottam volna. Megkérdeztem az apámat, hogy mit szólna egy Afrikával és kannibalizmussal megspékelt háttértörténetű londoni kalandhoz, amiben a központi karakter egy igazán félelmetes, de okos faszi, mire azt mondta, hogy dolgozzunk rajta.

Hogyan jutott el az ötlet a megvalósításig?

Nagyon szeretem Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényét, ami az Apokalipszis most-ot is ihlette, és a a Misszió című filmet, amiben Robert DeNiro és Jeremy Irons szerepelt. Emellett az hajtott még, hogy elképesztően unalmasnak tartottam a brit kosztümös sorozatokat. Szentimentálisak, a társadalmi életet kiskanállal kimérve mutatják be, semmi mocsok, kín, idegesítően steril mind. Mi, britek a kosztümös sorozatokban a külsőségekkel, a hagyományokkal, a teázó kisasszonyokkal és a bálokkal szeretünk foglalkozni, mindenki szépen beszél és szépen néz ki a kis hetyke kalapokban, de ez nekem nagyon nem jön be. Nincs kapcsolódási pontom hozzá, érti? Jó, a Tabuban is vannak kalapok, de milyenek! És a nyelvezet sem az a polírozott, kifinomult angol, amit megszokhattunk, bár ott van Tom Hollander (Cholmondeley), ő még itt is nagyon fennkölten fogalmaz. 

Chipsszel az ötletből összeraktunk egy pároldalas vázlatot, ebben megvolt a sztori váza, aztán összeírtuk a karaktereket, a jellemzőiket, az egymáshoz való viszonyukat, és ezt bevittük a BBC-hez. Elmondtuk, mint szeretnénk, utaltam a nagy klasszikusokra, és rábólintottak. Ekkor jött a képbe Ridley Scott, akinek nagyon megtetszett a dolog, és a cégén keresztül beszállt az előkészítésbe. Ridley személye azért is volt fontos, mert az ő neve elég ahhoz, hogy befektetőket találjunk - ezt a projektet ugyanis addig az apámmal ketten finanszíroztuk volna. Írónak beszállt Steven Knight is, aki egy óriási alak, nagyon tehetséges, és ért ehhez a fajta sorozatkészítéshez - ő volt a Peaky Blinders (magyar címe: Birmingham bandája) című sorozat alkotója is, amiben én is szerepeltem, így jól ismertük egymást, később pedig a Locke című filmen dolgozott velem.

Knight mennyire írta át az eredeti sztorikat?

Sokat belenyúlt, de joggal. Eleve addig, míg ketten voltunk Chipsszel, mindent közösen csináltunk a Tabun, és nem volt ellenpont, ellenvélemény, valaki, aki másként látta volna a karakterek vagy a sztorit, mint mi, akik viszont túl közel voltunk hozzá. Steven volt a kvázi kontrollcsoport, akivel közösen immáron egy csapatban kellett együtt dolgozni, és apráként átalakult a világ, jöttek új karakterek, kikerültek régiek, történetszálakat szedtünk ki és tettünk el későbbre, vagy hagytunk a fenébe. És persze a folyamatnak itt nincs vége, a végső átalakulás a vágás során jön, amikor összerakjuk a leforgatott anyagot, és látjuk, mi működik és mi nem. Tulajdonképpen az van, hogy ami képernyőre került, azt Steven Knight írta az apám és az én ötletem nyomán. Azt hiszem ez a legszabatosabb megfogalmazás. A karakter viszont pont olyan, amilyennek megálmodtam tíz éve.

Mi a legnagyobb különbség az akkori történet és a végeredmény között?

Körülbelül annyi, mint egy muskéta és egy gépkarabély között. Fegyver mindkettő, de a különbség észvesztő. A muskétát el lehet sütni most is, de a gépkarabély, az upgradelt változat minden tekintetben jobb. Oké, hozhattam volna jobb analógiát is, de ez ugrott be. A legnagyobb változás, hogy eredetileg 1880-ban játszódott volna, és ezt tettük át 1814-be, ami történelmi szempontból sokkal jobb év volt. A viktoriánus kor előtti korszak sokkal felszabadultabb, mocskosabb volt, az etikett nem nagyon érdekelt senkit, az élvhajhászás viszont annál inkább. A munkamódszerünk az volt, hogy ha valakinek van jobb ötlete, mint az, ami a papíron van, nyer.

Ki találta ki a kalapot és azt a kabátot, amit Delaney visel?

Joanna Eatwell volt a jelmeztervezőnk, mindent neki köszönhetünk ebben a tekintetben. Egyébként a legjobb szakemberekkel dolgoztunk, amit megint csak Ridleynek köszönhettünk, mert amikor mondtuk neki, hogy kéne egy jó látványtervező, akkor elővette a noteszát, és elkezdett diktálni, őt hívjátok ha ezt akarjátok, őt, meg akkor, ha amazt, és így tovább. Teleírtunk egy A4-es lapot a számokkal. Delaney figurájánál azt tudtam, hogy kell egy sziluett, egy olyan, ami nagyon erős, hatásos képet ad, és ennyit mondtunk Joannának is. Ő meg hozta a kalapot meg a kabátot, ami kurva jó volt együtt.

Hol érzi magát jobban, sorozatban vagy filmben?

Eljutottam oda, hogy már mindkettő egyformán élvezetes számomra. Negyven éves vagyok, már nem kell bizonyítanom semmit, hiszen huszonakárhány éve vagyok a szakmában, van mögöttem vagy 55 film és sorozat, szóval régi motorosnak számítok. Ma már azt csinálom, amit akarok, legyen az rádió, film, tévé vagy színház. A tévé kényelmesebb abból a szempontból, hogy ha az ember a saját ötletét akarja megvalósítani, könnyebben szerez rá pénzt, mert alacsonyabbak a költségek. Egy stúdió nem vág hozzád 100 millió dollárt csak úgy, mert van egy filmterved. A tévében kisebb nyereség, de a kockázat is alacsonyabb, bátrabbak a fejesek.

Amit jobban szeretek még benne az a tempó. Sokkal gyorsabba a tévé - míg egy nagy filmen egy-egy jelenet forgatása felemészt 2-3 napot is, itt nincs idő szarakodni, naponta leforgatsz öt forgatókönyvoldalt (az kb. öt perc, egy oldal = egy perc a tévés könyvekben). A Sólyom végveszélyben 6,5 hónapig forgott, A visszatérő 9 hónapig, a végeredmény meg mennyi, 120-150 perc? A tévében hat hónap alatt nyolc epizódot fel lehet venni, az nyolc óra.

Hány évadra látnak előre?

Az elsőt úgy írtuk meg, hogy ha nem rendelték volna be a folytatást, akkor is megálljon a lábán. Van lezárása, elégedett lehet vele a néző, Delaney történetének egy szakasza véget ér. Most hét évadnyi sztorink van, addig látunk előre - maratonban gondolkodunk, nem sprintben.

Miért pont két skandináv rendezővel, Anders Engströmmel és Kristoffer Nyholmmal dolgoztak?

Anders nagyon muzikális rendező, ezt nem tudom másképpen kifejezni, az epizódjainak jellegzetes ritmusa van, ráadásul képzett vágó is és mást is meglát az anyagban, amit egy "sima" rendező szokott. Kristoffer is teljesen másképp áll a melóhoz, mint a nem skandináv rendezők, nem tudom, lehet valami a levegőben errefelé. Imádom a skandináv krimiket, és ugye most élik az aranykorukat, ahogy pár éve a francia rendezők, amikor Kassovitz volt az, akivel mindenki melózni akart. Mondjuk a skandinávok egy ideje már nagyon népszerűek, kíváncsi vagyok, meddig tart ez. Úgy pakolják fel a karaktereket a színre, mint senki más. Nagyon izgalmas velük dolgozni.

Azt olvastam, hogy Gavin O'Connor folytatást szeretne forgatni a Warrior című filmjéhez. Benne lenne még egy ketrecharcban?

Úgy fél éve beszélgettünk Gavinnel, és felmerült a folytatás ötlete is. Egy dolgot viszont szem előtt kell tartani: megöregedtem. Már 40 éves vagyok, MMA-harcos ilyen korban nem nagyon van, csak az öregfiúk-bajnokságban, már ha van ilyen. Ahhoz, hogy valaki magas szinten űzze ezt a sportot ebben a korban, nagyon-nagyon különlegesnek kell lennie. Én meg ugye a filmben ki is kaptam az utolsó csörtémben.

Maga a sport érdekli még egyébként?

Úgy-ahogy. Néha elmegyek egy-egy nagyobb gálára. Van pár barátom is köztük, de a Warrior óta mér nem vagyok benne a sportban napi szinten.

A 40 viszont pont jó kor James Bond eljátszásához. Ezzel mi a helyzet?

Bond inkább 36-37 évesen jó, nem? Akkor érdemes elkezdeni. Szerintem ez a hajó már elment. Az egyik legmenőbb karakter a filmvilágban, de hát a Száll a kakukk fészkére főszerepe is ilyen, és amikor az ember azon kezd el merengeni, hogy milyen örökséget hagy maga után színészként, akkor eszébe jut, hogy azért

Félreértés ne essék, ha valaki felkínálja Bondot, elvállalom, hogy a picsába ne vállalnám el, de még nem keresett meg senki. Szerintem valaki olyan kapja, akire senki nem számít, akinek a neve nem is forog a köztudatban, és kurva jó lesz a szerepben.

Eddigi szerepei közül melyik áll a legközelebb valós énjéhez?

Mind. Mindegyikük a személyiségem, a lelkem kivetülései.

A Batman-főgonosz Bane is?

Igen, belőle az érzékenység az, amivel tudok azonosulni, nem a tömegmészárlás. A Norton-féle Bane-ről beszélek, aki ugyan egy szörny, én viszont nem vagyok az, de szomorú én is szoktam lenni, és vannak elveim is, bár Bane-nek erkölcsei nem nagyon vannak, míg nekem azért igen. "Ne ölj! Hacsak..." - ez Bane. Tom nem. 

A sorozatot az HBO péntek esténként vetíti, az első részt március 17-én. Az HBO GO-n minden epizódja elérhető.