Saját világunkra ismerünk a szülőgépek sztorijában

Miközben az új Twin Peaks-évadra és a Trónok harca fináléjára várunk, megérkezett az év eddigi legjobb és legfontosabb sorozata, A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale). Rögtön az első része beszippant, az ember alig várja a folytatást, miközben egyáltalán nem kellemes néznivaló. Meggyötör, de muszáj követni.

A tízrészes sorozat Margaret Atwood 1985-ös regényéből készült. Úgy tűnik, hogy ennek a könyvnek szerencséje van az adaptációkkal. A szolgálólány meséjét ugyanis egyszer már feldolgozták: 1990-ben Natasha Richardson és Faye Dunaway főszereplésével készült belőle film, nem is rossz. (Atwood mellett Harold Pinter Nobel-díjas drámaíró jegyzi a forgatókönyvet.) A Hulu által készített és Közép-Európában az HBO Europe által vetített sorozat méltó a könyvhöz és a filmhez is. Persze az is lehet, annyira izgalmas az alapanyag, hogy nem nagyon lehet elrontani.

A szolgálólány meséje egy disztópia, ami a valaha volt Egyesült Államok területén játszódik, egy Gileád Köztársaság nevű totalitárius államban. Sorozatos katasztrófák miatt az ország területének nagy része lakhatatlan, súlyosan szennyezett. Ide, a gyarmatoknak nevezett területekre küldik azokat, akik az állam ellenségei. Ott aztán addig lapátolják az atomhulladékot, amíg le nem mállik a bőrük. A többiek szigorú kasztrendszereben élnek a tisztán maradt országrészben.

A Gileád Köztársaságban a férfiak uralkodnak, a nőknek nincsenek jogaik, nincs tulajdonuk, nem végezhetnek fizetett munkát. 

De a szennyezés következtében a nők nagy része meddővé vált. A termékeny kisebbség alkotja a szolgálólányok kasztját, akiknek az a feladatuk, hogy gyerekeket szüljenek az állam vezetőinek. Lényegében rabszolgák, akiket bizarr körülmények között (a feleségek felügyeletével) újra és újra megerőszakolnak, majd a szülés után elveszik a gyereküket. A történet főhőse, Offred  is egy ilyen szolgálólány (Elisabeth Moss a Mad Men – Reklámőrültekből).

Az ő életét követjük a köztársaság egyik fontos vezetőjének (Joseph Fiennes) és feleségének (Yvonne Strahovski a Dexterből) házában. A nő nyilván gyűlöli, a férfi, akivel elvileg szigorúan tilos kettesben maradnia, akar tőle valamit, de hogy mit, azt egyelőre nem tudni. Jót biztosan nem, ez nem az a világ.

Másrészt Offred visszaemlékezéseiből megismerjük a múltat. Az ő múltját, amikor még szabad nő, feleség, anya, munkatárs és barát volt a Gileád Köztársaság létrejötte előtt. Aztán azokat az időket, amikor a demokráciát először csak kis lépésekben, majd egyre durvábban felszámolták. Az átnevelőintézetet, ahol a termékeny nőkből szolgálólányokat csináltak, és azoknak a sorsát, akik megpróbáltak fellázadni a rendszer ellen, legyenek férfiak vagy nők. Ahogy rájött, hogy nincs menekvés, mert mindenhol figyelik, és még arra sem adnak módot, hogy öngyilkos legyen. Egy termékeny nő túl értékes ehhez.

A szolgálólány meséjének mindkét szála egyformán hátborzongató. Offred jelenje tele van rémséges (a rendszer ellenségeinek hulláit egy falra akasztják fel, a szolgálólányok pedig a legnagyobb természetességgel üldögélnek alattuk) és teljesen bizarr (a szülés vagy a szex koreográfiája) részekkel. De múltja is legalább ilyen torokszorító, pedig ott csak olyan események történnek, mint hogy férfi főnöke szégyenkezve bejelenti, hogy tíz percet kapott, hogy minden női alkalmazottjának felmondjon. Vagy egy kávézóban lekurvázzák, mert túl kihívó a futószerelése. Vagy a férje közli, hogy ne aggódjon a befagyasztott bankszámlája miatt, ő mindig gondoskodni fog róla.

Bruce Miller (The 100 – A Visszatérők) producer-író elképesztően erős atmoszférát teremtett, egy olyan világot, ami elborzaszt, de amit újra és újra látni akarunk. Offred környezete kínosan tiszta, steril, ahol minden egyes alma kifényesítve, katonás rendben áll a bolt polcain, de ez sem tudja elfedni az áruhiányt (a köztársaság folyamatos háborúban áll a lázadókkal). Ahol minden egyes kaszt egyenruhát visel, minden hajszálnak a helyén kell lennie, és minden cipő fényes.

De ez kevés lenne a hatáshoz, ha nem lenne egy olyan főszereplője, mint Elisabeth Moss. Aki a tekintetével, hanghordozásával, mozdulataival is érzékelteti, hogy a régi Offred (akit persze nem így hívtak korábban) és az átnevelt, új Offred két különböző nő. De akinek még így sem veszett el a humora, és mivel halljuk a gondolatait, néha a legkegyetlenebb helyzetben is megnevetett minket. (Moss egyébként okosabb karaktert kapott, mint amilyen a regénybeli Offred.)

Amikor kizökkenünk a kényelmes, „ez velünk úgysem történhet meg” állapotból. A női princípium, a vak komondor és a lúgos orvos országában nem is olyan idegen, amikor a nők első számú és egyetlen igazi feladatáról papolnak, a hagyományos értékekről meg arról, hogy kinek hol van a helye. A fogamzásgátlást és az abortuszt átkozzák, és mindenért a nőket hibáztatják. Persze azért így is nehéz elhinni, hogy szereteten, bizalmon, cinkosságon alapuló kötelékeinket ilyen könnyű széttépni. A szolgálólány meséjében a hatalmon lévők, ha nem is ugyanúgy, mint az alávetettek, de maguk is szenvednek. A szabályok, amiket meghoztak, a saját boldogságukat is megakadályozzák. Ha más nem, ez azért reményt adhat.

Már csak azért is, mert részről részre erősebb. A pilot is magával ragadó volt, de össze sem mérhető a harmadik rész izgalmaival. Margaret Atwood regénye már több mint harmincéves. Az írónő nemrég úgy nyilatkozott: fontos szempont volt, hogy semmi olyat ne írjon bele, amit történelme folyamán az emberiség ne tett volna már meg. Azért jó lenne, ha újabb harminc év múlva már egyáltalán nem lenne érdekes ez a téma.

(Az első három epizód premierje április 27-én volt az HBO GO-n, ezeket hetente egy új epizód követi az HBO GO-n, júliustól pedig az HBO műsorán is.)