Eufrozina, Kende
5 °C
15 °C

Született gyilkosok, vagy csak szimplán tinédzserek

The-end-of-the-f...ing-world-6-Large
2018.01.20. 00:02

A bemutatása után nem sokkal  100%-os pontszámmal nyitott  a Rottent Tomatoes kritikai pontszámgyűjtő oldalon az End of the Fucking World című Netflix-sorozat. Ez egyrészről a kritikai aggregátorok korában óriási teljesítmény, másrészről rámutat arra, hogy 2018-ban lassan több értelme van nyolc darab rövid epizódra bontani egy történetet, mintsem egy egész estés filmként tálalni a közönségnek. Az mindenesetre biztos, hogy a Netflix már megint belenyúlt a tutiba.

Ahogyan az első Stranger Things esetében is történt, a Netflix mindenféle komolyabb sajtóhadjárat nélkül, egy nem túl izgalmas időszakban hozta ki az End of the Fucking Worldöt (innentől kezdve csak EOTFW), amire aztán pillanatokon belül ráharapott a sajtó, hiszen január elején még azok a sorozatok is szünetelnek, amiket pár hétig megszakítanak az évad felénél. Persze valamelyest érthető, hogy nem a főszezonban debütált egy olyan sztori, ami egy ifjú, potenciális sorozatgyilkosról, és leendőbeli áldozatáról szól.

A világ kibaszott vége

Az EOTFW eredetileg egy nem túl ismert brit képregény adaptációja, és két tinédzser útját követi végig onnantól, hogy megszöknek együtt otthonról. A csavar annyi, hogy James erősen szociopata, és minden jel arra utal, hogy ha felnő, sorozatgyilkos lesz belőle. Éppen ezért jön neki kapóra Alyssa társasága, aki legalább annyira furcsa személyiség, mint James, csak kicsit másként. Egyszer csak fogják magukat, elhúznak otthonról, és a nyolcszor 20 percen keresztül azt nézhetjük végig, milyen két tinédzser kilátástalan menekülése a saját élete elől, miközben drasztikusan megváltozik kettőjük kapcsolata egymással. De mégis miért őrül meg mindenki egy megfiatalított Született gyilkosok-tisztelgéstől?

Ma már egyáltalán nem nagy vaszisztdasz kevésbé feketén-fehéren bemutatni olyan személyiségeket, akik alapvetően nem tartoznak a társadalom hasznos tagjai közé. Ott volt ugyebár a Dexter, ami bemutatta egy sorozatgyilkos emberi mivoltát, de mondhatnánk akár a szintén a Netflixen megjelent Mindhuntert, ahol aztán tényleg egészen részletesen elmerülhettünk a pszichopaták agyában. Az EOTFW éppen azért kicsit más, mert a két főszereplő motivációja, hogy nem teljesen százasok, és ez is közrejátszik abban, hogy a nyomasztó családi hátterüket otthagyva világgá mennek. Innentől jön a jellemfejlődés, ami hatalmas kérdőjelet tesz arra az állításra, hogy James szociopata, Alyssa pedig csak szimplán nem normális. Az utolsó rész után sem tudunk erre egyértelmű választ adni, azonban a sorozat egyik nagyon komoly erőssége, hogy ahelyett, hogy normalizálná az erőszakot, inkább arra mutat rá, hogy a még bőven identitását kereső tinédzserek mennyit változhatnak, ha átkerülnek egyik környezetből a másikba, ha az élet kizökkenti őket a mindennapokból. 

Éppen ezért nagyon fontos leszögezni, hogy az EOTFW nem egy modern kábeles sorozat, ahol megint megdöntenek egy megdönthetetlennek hitt tabut, hanem egyszerűen csak egy magával ragadó történet két zűrös hátterű gyerekkel.

Az egész amúgy nem érne semmit, ha a két főszereplő nem lenne tökéletes. A Jameset alakító Alex Lawthernél nem is találhattak volna jobb introvertált szociopatát, hiszen nagyjából hasonló karaktert alakított a Kódjátszmában az ifjú Alan Turingként, illetve a Black Mirrornak abban az epizódjában, amiben egy tinédzser pedofil volt a szerepe. Lawther idén már 23 éves lesz, de simán kinéz 15-nek, és az egész évad alatt nem volt olyan pillanata, amikor legalább egy közepesen normális tinire hasonlított volna. Jessica Bardem pedig fantasztikusan egészíti ki Lawther Jamesét Alyssaként az állandó pörgésével, csacsogásával, meglehetősen domináns személyiségével. Kettőjük kapcsolata nem csak azért szép és szórakoztató, mert fiatalok, tapasztalatlanok és általában képtelenek kezelni a többi embert, hanem azért is, mert mindkét karakter belső narrációjában megismerjük, milyen is volt tinédzserként szerelmesnek lenni. Lehet, hogy a fiatalok iszonyatosan kegyetlen, sokkoló kalandokon mennek keresztül, az egymással való kapcsolatuk pontosan ugyanolyan kérdéseket vet fel bennük, mint bármelyik gimnazistában. 

Az End of the Fucking World zenéi

A sorozat rendezője korábban elmondta, hogy szándékosan választott kifejezetten szomorú balladákat az '50-es, '60-as, '70-es évekből, illetve van pár eredeti zene is Graham Coxontól, Blur gitárosától. Nem akarunk nagyon nagy szavakat használni, de újra végighallgatva ezt a nem teljes tracklistet, arra jutottunk, hogy már most kétséges, lesz-e jobb zenéje bármilyen sorozatnak 2018-ban, mint annak, ahol egymást érik a Buzzcocks-, Wanda Jackson- vagy Mazzy Star-számok.

Ugyan a képregény nem annyira ismert, és elég sok dologban eltér tőle a sorozat, de még így is nagyon erősen érezni az eredeti mű hatását. A szimmetrikus, látványosan képregényes képbeállítások, a vicces vagy éppen megható belső gondolatok narrációi egy-egy szituációval kapcsolatban, vagy úgy önmagában az epizódok, amik 18-22 percesek, és tényleg alig hosszabbak, mint elolvasni egy 30 oldalas képregényt. És arról még nem is beszéltünk, hogy mennyire iszonyatosan király a zene végig, ki is tettük oldalra a nagyjából teljes playlistet.

Nem kell folytatás, kedves Netflix

Olyan szempontból is tanulságos a sorozat hatalmas sikere, hogy ez egy tipikusan olyan történet, amiből eddig mindig filmet csináltak (Született gyilkosok, Bonnie és Clyde, stb.), de itt egyszerűen fogták az egészet, és nyolc rövidke részre bontották a sztorit. Biztos vagyok benne, hogy az utólag berakott, kissé felesleges leszbikus rendőrvonalat (mellékszerepben Yara Greyjoyjal) kihagyva egy tök feszes, legalább ennyire izgalmas film is lehetett volna az EOTFW, de hát 2018-ban lassan mindenki inkább sorozatokat néz. Izgalmas belegondolni, hogy vajon ez lesz-e a kisebb független filmek jövője, hiszen az egyre csökkenő figyelmi ráta miatt a mai társadalom számára sokkal kényelmesebb megnézni egy-két 20 perces epizódot, mint leülni, és telefonnyomkodás meg pótcselekvés nélkül végignézni egy másfél-kétórás filmet. Ez a történet mindkét műfajban működött volna, a Netflix mégis a sorozat mellett döntött, és úgy néz ki, jól.

Viszont pontosan ezért fontos leszögezni, hogy

ennek a sorozatnak semmiképp sem szabad folytatódnia, ez így szép és kerek.

Nem akarunk és fogunk spoilerezni, de az utolsó résznek pont olyan a lezárása, hogy jobb háborítatlanul hagyni még akkor is, ha a nem várt siker hatására a Netflix mégis ragaszkodna hozzá. Nagyon fárasztó, hogy folyamatosan égnek ki alapvetően remek sorozatok, mert a stúdiók nem tudják elengedni a sikert, ami egyébként érthető a részükről. Ez viszont tényleg olyan, hogy ha valamilyen úton-módon meg is próbálják folytatni, akkor sem lesz semmi értelme. Jó, kivéve akkor, ha a következő évad a Frodó nevű karakterre épül majd, akivel a két főhős egy benzinkúton futott össze, és őszintén szólva baromira érdekel, azóta mi történt vele. De ez csak az én kívánságom.

Mindenesetre nagyon klassz, hogy ma elkészülhet egy olyan sorozat, amit az addig kizárólag reklámfilmeken dolgozó rendező egy random londoni képregényboltban (annyira random, hogy a Gosh!-ban két éve még én is vettem képregényt) vett észre, majd egy sikeres pilot után felkarolt a Channel 4 és a Netflix is. Nem mondom azt, hogy a sokszor elég véres, nagyon direkt és kissé csetlő-botló sorozat mindenkinek tetszeni fog, de aki rajong a '80-as, '90-es évek véres kultfilmjeiért, a Tarantino- vagy éppen Oliver Stone-alapművekért, és az ezekkel járó remek zeneválasztásért, az mindenképpen nézze meg az EOTFW-öt, mert évek óta nem készült ennyire magával ragadó, humoros, és néha kifejezetten sokkoló tinidráma.