Az volt az álma, hogy majmok között éljen Afrikában

Ezt a cikket egy disclaimerrel kell kezdenem: kisiskolás koromban minden vágyam az volt, hogy a brit természetbúvár, Gerald Durrell nyomába lépve én is állatokat figyeljek meg természetes környezetükben és könyveket írjak róluk. Ha úgy nézzük, az álmom részleteiben megvalósult: a londoni Richmond Park közelében lakom, ahol szabadon kószálnak az őzek és szarvasok, illetve írással foglalkozom. Jane Goodall mindig is nagy hősöm volt, így aztán igencsak lelkesen készültem életrajzi filmjének bemutatójára, ahol a 83 éves tudóstól is kérdezhettünk.

A National Geographic gyártásában készült Jane című film javarészt korábban sosem látott, archív felvételekből készült Brett Morgen rendezésében, melyeket a híres természetfilmes, Hugo van Lawick forgatott a huszonéves éves tudósról és csimpánzairól a tanzániai dzsungelben.

Jane Goodallnek az volt a gyermekkori álma, hogy Afrikába költözzön, ott állatokat figyeljen meg és könyveket írjon róluk. A világháborút követő években ez igen szokatlan tervnek számított, különösen egy lánytól, akinek saját bevallása szerint az állatok szavát értő Dr. Doolittle és Tarzan voltak a példaképei. Édesanyja azonban bátorította, és bár egyetemre anyagi okok miatt nem iratkozhatott be Jane, elvégzett egy titkárnőképzőt, és összegyűjtött pénzéből barátnője meghívására Afrikába utazott. Itt találkozott a híres őslénykutatóval, Louis Leakey-vel, aki asszisztensi állást kínált neki, majd később megbízta a vadon élő csimpánzok viselkedésének megfigyelésével.

Jane 1960-ban, 26 évesen a tanzániai Gombéba költözött, ahol Leakey támogatásával a Tanganyika-tó partján a dzsungelben állította fel néhány sátorból és kunyhóból álló kutatóállomását.

Akkoriban az elfogadott tudományos vélekedés szerint bár a csimpánzok és más főemlősök kétségtelenül hasonlóságokat mutattak az emberrel, úgy tartották, csak az ember bír tudattal, személyiséggel és érzelmekkel.

Elsőként írta le a csimpánzok eszközhasználatát: a majmok leveleiktől megfosztott apró gallyakat dugdostak a termeszvárakba, majd lakomáztak az ágakra kapaszkodó termeszeken.

Forradalmi felfedezéseiről a National Geographic is beszámolt, a magazin 1962-ben a fiatal holland természetfilmest, Hugo van Lawickot küldte Gombéba, aki rengeteg felszereléssel, de asszisztens nélkül érkezett. “Kicsit olyan lehetett, mint egy modern reality show” - véli Morgen, aki később elmeséli, a forgatókönyve először Jane és Hugo kapcsolatáról szólt. “Egyfajta Ádám és Éva történet volt ez, fiatalok az érintetlen Édenben. A bibliai alma helyett pedig ott volt a banán”, a banán, ami odavonzotta a csimpánzokat a kutatóállomáshoz, ám később verekedéseket is kiváltott köztük.

“Aztán rájöttem, hogy ez nem szerelmi történet” - mondja Morgen, annak ellenére, hogy a filmfelvételeken is átsüt, a forgatás során hogyan ébred Hugo szerelemre Jane iránt. “Ez a történet nem egy nőről és egy férfiről szól, hanem egy nőről és a hivatásáról.” Egészen fantasztikus felvételek ezek: láthatjuk, hogyan igyekszik a fiatal Jane megnyerni a csimpánzok bizalmát, akik végül egészen közel engedik magukhoz, így társadalmuk tagjaként tanulmányozhatja viselkedésüket. Az archív filmfelvételeket a dzsungel hangjainak eredeti felvételei egészítik ki, a narrátor pedig maga Jane, aki 83 évesen mesél saját életéről. Philip Glass zenéjével kiegészülve egészen lírai darab ez,

Jane elhivatottsága végül Hugóval való kapcsolatának is véget vetett: miután a National Geographic gombei költségvetése elfogyott, Hugo a Serengeti nemzeti parkban folytatta a forgatást. Egy darabig Jane, és kisfiuk, Hugo Eric, becenevén “Grub” is vele tartott, ám Jane idővel visszaköltözött Gombéba, hogy folytassa munkáját, Grubot pedig hazaküldték Angliába, bentlakásos iskolába. Néhány évvel később Jane és Hugo hivatalosan is elváltak, és Jane minden energiáját a munkájára fordította. Bár saját bevallása szerint Gombéban volt a legboldogabb, amikor tudomást szerzett arról, hogy a csimpánzok élettere az erdőirtás következtében milyen rohamosan csökken Afrikában, rájött, hogy el kell hagynia ezt az Édent, hogy kampányolni kezdjen szeretett csimpánzai megmentéséért. Jelenleg évi 300 napot tölt utazással és kampányolással, világszerte konferenciákon szólal fel a természet védelme érdekében.

Ahogy Goodall fogalmaz:

Sokan azért nem tesznek semmit a környezetünk védelme érdekében, mert nem tudják, mit csináljanak. Tehetetlennek érzik magukat, a helyzetüket pedig kilátástalannak. Pedig minden egyes ember, minden egyes nap valamilyen hatással van a környezetünkre, a döntés joga pedig a miénk. Apró döntések ezek: elég végiggondolni, milyen következményekkel jár az, ha ezt vagy azt a terméket vásároljuk, az, hogy mit eszünk, milyen ruhákat vásárolunk: a környezetre tett hatásuk, hogy vajon tesztelték-e őket állatokon, gyermekmunkával készültek-e... De mondhatnád azt, hogy egyetlen ember döntéseinek a következményei jelentéktelenek. Nos, gondolj bele, mi történik akkor, ha egymillió, tízmillió, egymilliárd ember mind etikus döntéseket hoz - ez az, ami hitet ad nekünk.”

A Jane című film magyar premierje április 1-jén 18 órakor lesz a National Geographic Channelen.