Egy biztos: az ilyen emberek nagyon nehéz jellemek

José Antonio Domínguez Bandera, vagy ahogy talán valamivel többen ismerik, Antonio Banderas volt már Zorro Anthony Hopkins mellett, volt El Mariachi Robert Rodriguez Desperado-filmjeiben, játszott az Evitában, volt szerepe az Interjú a vámpírral-ban és a Philadelphiában, és már a kezdetektől, harminchat éve Pedró Almodóvar állandó színésze. Ja, és persze a világ boldogabbik, szinkrontól mentes fele miatta nézi meg az újabb és újabb Shrek-filmeket: olyan jól kölcsönözte a hangját Csizmás, a kandúrnak, hogy az animált állat külön filmet kapott.

A tél nagy részét Magyarországon töltötte, mert itt forgatta a részben Ron Howard (Egy csodálatos elme, Apollo-13, a legújabb Star Wars) által kitalált Géniusz: Picasso című sorozat cím- és főszerepét a National Geographic csatorna számára. A forgatásba az etyeki Korda Stúdióban néztünk bele – az erről és a sorozatról szóló riportunk ide kattintva olvasható –, itt beszélgettünk Banderassal is, aki olyan lelkesen és közvetlenül válaszolgatott az újságíróknak, mintha nem egy sztárnak lenne kötelessége promóznia az új sorozatát, hanem pár üveg bor mellé ült volna le az ismerőseivel nagy szerelméről, Picassóról beszélgetni.

Az alábbi interjú a rengeteg újságíró részvételével és kérdéseivel elhangzott beszélgetés alapján készült.

A Géniusz című sorozat minden évada egy-egy zseni életét mutatja be, Einstein után most Picassóét. De nem ő az első zseni, akivel kapcsolatba kerül, de önt is rendezték hatalmas rendezők, például Pedro Almodóvar. Hatással van önre, ha briliáns filmesekkel dolgozik?

Először is tisztázzuk, mi a fenét is jelent az, hogy zseni. Ez egyáltalán nem egyszerű kérdés! Elég, hogy valaki valami nagyon jót csináljon, ami hatással van sokak életére? Lehetnek zsenik mondjuk a politikusok között is? Vagy az emberiséggel kell jót tenni? Teréz anya zseni volt? Nem tudom. Almodóvar? Talán; lehet, hogy ő is zseninek tekinthető.

Egy biztos: az ilyen emberek általában elég nehéz jellemek. Almodóvar nagyon jó barátom, de vele dolgozni? Az nem egyszerű. Nagyon nem.

De a végeredmény nagyszerű, úgyhogy nem panaszkodom. Alkotóként a poklok poklán megyek át vele – de valódi alkotásról van szó. Munka közben alávetettnek kell lennem, hogy érezhesse, övé a hatalom. De amikor megnézem, mi sült ki az egészből – mondjuk A bőr, amelyben élek című filmet –, ki kell mondanom: nem is tudtam, hogy mindez megvan bennem. De ő elérte, hogy előjöjjön belőlem. Úgyhogy nagyra becsülöm, és leborulok előtte.

És hogy miért nevezem zseninek? Mert felrúgja a játékszabályokat. Ilyenkor pedig rengetegen fordulnak ellened, erre fel kell készülnöd, kitartónak kell lenned, és muszáj hinned magadban, hogy ne ijedj meg, különben legyőznek. Almodóvar mindig mélyen hitt az ötleteiben, hűséges volt a saját stílusához, márpedig ő sosem azt választotta, hogy egyenesen eljusson A-ból B-be, majd C-ből D-be. Nem, nála ez az út Z-től T-n és O-n keresztül vezet R-ig. És az embereknek időre van szükségük, hogy ezt megemésszék. De ha megemésztették, akkor elterjed a világban, sőt olyan dolgokra is azt mondják, hogy „olyan almodóvaros”, ami nem is hozzá kötődik. Ugyanez igaz a művészet minden területére, festészettől a zenéig: azok az alkotók, akik a komfortzónán kívül merészkedtek, először mindig feldühítették az embereket, akik csak annyit akartak, hogy a mű elvigye őket A-ból B-be, és kész. De vajon ez a művészet? Barcelonában, a La Ramblán bármikor találsz egy tucat festőt, aki öt perc alatt megfesti a portrédat. De ez már elég ahhoz, hogy ők mind művészek legyenek? Nem: tudnod kell valami olyat, amivel megleped az embereket. És Picasso állandóan, halála napjáig, sőt még a halálakor is azon gondolkodott, hogy lehetne forradalmi mindaz, amit csinál. Hogyan lehetne ő maga a forradalom? „Mit csináljak, hogy Jackson Pollock, ez az új srác Amerikából ne legyen nagyobb szám nálam? Nem, nekem kell forradalmibbnak lennem!” Persze most, hogy őt játszom, rögtön meg is akarom védeni.

Mit jelent önnek Picasso?

Egy helyen születtünk, és ez összeköt. Egy városban és egy országban: ez fontos, mert Spanyolországnak nem volt túl sok nemzetközileg ismert hőse akkoriban, amikor születtem és felcseperedtem, Franco haláláig. De volt egy valaki, akit lehetetlen volt elrejteni előlünk: Picasso. Az ő életének ismertük a részleteit, beszéltünk arról, hogy tagja a kommunista pártnak, akármennyire is szerette volna a rezsim, hogy ne tudjunk róla. Hiszen ugyanonnan származott, ahonnan mi! Amikor anyukám az iskolába vitt, minden reggel elmentünk a ház előtt, ahol született. Szóval ő egy hatalmas árnyékként borult fölénk. Ő is elhagyta Málagát, hogy belekóstoljon az élet kalandjába, ahogy én is, bár egész más korban és körülmények között – persze hülye lennék a huszadik század talán legfontosabb művészéhez hasonlítani magamat, ez nevetséges lenne. De vannak olyan dolgok az életemben, amelyek miatt bele tudom élni magamat az ő helyzetébe.

Nem sok sorozatban szerepelt még. Mást vár el öntől egy ilyen felkérés, mint egy film?

Igen, mást. Főleg egy ilyen sorozat, amelyik egy egész életet mesél el: sokkal több idő van arra, hogy elmélyedj a részletekben, hogy több árnyalatot használj. Tíz órányi műsoridőbe belefér, hogy többet befektess. Ezt persze egy mozival is megteheted, azért olyankor muszáj tömöríteni, amire néha panaszkodunk is, vagy legalábbis én néha panaszkodom rá. A mozi nagyon jó eszköz arra, hogy bemutasson egy-egy eseményt, és elgondolkodtasson róla. A sorozat sokkal összetettebb. És sokkal fárasztóbb is! Rengeteget dolgozunk,

ma például három órán keresztül ültem a sminkszobában, de mire Picasso nyolcvan éves koránál tartunk majd a forgatásban, lesz ez még öt óra is.

És olyasmiket is meg kell tanulnom, mint hogy hogyan használjam ezt a maszkot, vagy hogy felismerjem, milyen értéke lehet egy új szemöldöknek, egy új orrnak, amit a karakter szolgálatába állíthatok.

Mi volt a legnagyobb kihívás a sorozatban?

Ez összefügg a külsőm kérdésével: azt senki nem akarta, hogy a sorozat egy az egyben egy viaszbaba-múzeum legyen – az egész egyszerűen megoldható lett volna. És ez igaz az egész sorozatra is: a mi célunk az volt, hogy a rejtélyek mögé nézzünk. A National Geographic elég profi, ha tényekről van szó, nevekről, helyszínekről, cselekményekről. De hogy Picasso miért tette, amit tett, vagy miért mondta, amit mondott, azt már nem tudjuk. Nem ismerjük a döntései okait, vagy hogy mit gondolt a politikusokról, akiket ismert, vagy hogy miért úgy viselkedett a nőkkel, ahogyan. Ez a nehéz: olvasni a sorok között, és megpróbálni rájönni, mi volt az ő igazsága. Ez a munka folyamatosan zajlik, még most is: nemrég beszélgettem Olivier Picassóval, Pablo unokájával, akinek most jelenik meg a könyve a nagyapjáról, de persze olvastuk Françoise Gilot (Picasso egyik szerelme és múzsája, két gyerekének anyja, szintén művész – K. B.) könyvét is. Folyamatosan pattogunk az információk között, hogy megfejtsük a miérteket.

Valóban arról álmodozott, hogy egyszer majd eljátszhatja Picassót?

Már korábban is megkínáltak ezzel a szereppel, többször is, mint gondolnák. De nemet mondtam, mert Carlos Saura (a Carmen, a Borsmenta koktél vagy a Jaj, Carmela! többszörös cannes-i és berlini díjazott rendezője – K. B.) is készít egy projektet, ami talán meg is valósul valamikor. De az egész más lesz, mint amit most forgatunk: az egyetlen festményre, a Guernicára fókuszálna, és persze azon keresztül a spanyol polgárháborúra, az erőszakra és a művészetre. Picasso harminc nap alatt festette azt a képet. Az operatőr talán Vittorio Storaro lesz, Saura pedig elszakadna a realizmustól, és inkább – szó szerint – egy festményt készítene a filmjével.

Picassót eljátszani komoly felelősséggel jár, azért, amiről már beszéltem: mert egy városban születtünk, és mert akármilyen jól is csinálom, biztos, hogy kritizálni fognak érte, mert biztosan lesz, aki nem ért egyet azzal, ahogyan mi mutatjuk be Picassót. Ezzel tisztában kell lenni, ugyanúgy, ahogy Picasso is tisztában volt vele, mondjuk amikor megfestett a Las Meninast, Velázquez képeinek saját interpretációját: tudta, hogy lesz, aki meg akarja majd ölni azért, mert hozzá mert nyúlni Velázquez festményeihez.

A sorozat alkotója, Kenneth Biller azt mondta: amikor megkeresték a szereppel, önnek még fogalma sem volt, mit kínálnak. Mire számított?

Tényleg fogalmam sem volt, de amikor meghallottam Ron Howard nevét, azt mondtam: na, ez már valami! Az a fickó egy istenség, elég komoly projektekkel. Érdekes volt, hogy pont a Picassóval álltak elő, mert végignéztem a Géniusz első évadát, az Einsteint, anélkül, hogy bármit is tudtam volna a második évadról. Sőt, igazság szerint azt hittem, egy évados dologról van szó, és ennyi. És nagyon szerettem – úgyhogy tudtam, jó kezekben leszek.

A sorozat jórészt Picasso nőügyeiről fog szólni, amiről valóban sok történet kering.

És sok fájdalom származott belőle. Pablónak mindig is nagyon jó képességei voltak, amitől kialakult benne egyfajta arrogancia: pontosan tudta, mennyire jó, és hogy ezt senki nem veheti el tőle. Sokszor mondják, hogy rosszul bánt a nőkkel, de nem: mindazok a nők és férfiak, akik közel álltak hozzá, fizethették meg a tehetsége árát, főleg, ha nem ütöttek meg egy szintet – hiszen Picassónak nagyon magasak voltak az elvárásai az őt körülvevőkkel szemben. És sokszor türelmetlen volt velük: ha nem kapta meg, amit elvárt tőlük, új stimulánst keresett. Valaki nemrég azt mondta nekem, Picasso nem volt őszinte, pedig nagyon is: épp azzal okozott annyi fájdalmat, hogy mindig egyenes volt, és ha így érezte, egyszerűen kimondta, hogy „Többé már nem szeretlek. Nem akarok még évekig tettetni, ennyi, vége.” Sőt, volt, hogy elvitte Françoise Gilot-t Dora Maar házához, és azt mondta: „Dora, mondd meg neki!” „Mit?” „Hogy mi többé már nem vagyunk együtt.” „Jó. Mi már nem vagyunk együtt.” „Na. Látod?”

Picasso néha olyan volt, mint egy nagy gyerek, sőt, egyszer maga mondta: „Nagy utat tettem meg, de még mindig gyerek vagyok.”

És a gyerekek imádni valóak, de ha egy gyerek 65 éves, az már jóval veszélyesebb.

Ő nem egy Van Gogh volt, aki nyomorúságban halt meg: őt már életében istenítették. És ahogy a gyerek azt mondja, „Nekem kell az a süti!”, úgy ő is elvette, amit magának akart. És ő embereket akart, olyan embereket, akik megváltoztatják a világról alkotott képét, és így a művészetét is – mindegy, hogy ezek nők vagy férfiak voltak. És ha valakiből már mindent kifacsart, de meglátott valamit, ami újra hatni tudott rá, akkor azt akarta. És nem csak azért mondom, mert őt játszva mentegetni akarom, de azt is el kell ismerni: akit megszerzett, annak gondját is viselte. Sosem hagyta magára teljesen ezeket a nőket. Françoise Gilot-t sem, akit tíz évnyi kapcsolat és két közös gyerek után hagyott el. Françoise fiatal volt még: ma is él, kilencven-valahány éves.

Találkozott vele?

Az egyik gyerekével, Palomával találkoztam. Egyszer réges-régen vele vacsoráztam, és valami csodálatos történt. Ezt még sosem meséltem el, de így volt. Spanyolul beszélgettem vele – akkoriban még nem is tudtam volna angolul –, és ahogy beszéltem hozzá, láttam, hogy becsukja a szemét. „Te jó ég, halálra unja magát”, gondoltam, és egy idő után rá is kérdeztem, elfáradt-e, untatom-e a szövegemmel. Azt mondta:

Nem, egyáltalán nem. De ha becsukom a szememet, az apámat látom magam előtt. Ugyanolyan dialektusban beszélnek.”

Hát persze, hiszen én is Málagából származom. Imádtam, hogy ezt mondta!

A Géniusz: Picasso április 22-én egy dupla epizóddal indul este 8 órakor a National Geographic Channelen. A műsor számos jelenetét Szentendrén vették fel, a város a korabeli Párizs Montmartre negyedét alakítja a sorozatban. A forgatáson készült fényképekből a Szentendrei Tavaszi Fesztivál programjaihoz kapcsolódóan fotókiállítást rendeznek a városban, amely márc. 28- április 30. között ingyenesen megtekinthető a P'Art Moziban.