Elgondolkodtató, hogy a legártatlanabbat kitaszítják

A Pesti Magyar Színházban próbálsz éppen. Mire készülsz?

Az Időfutár című darabot próbáljuk most Tasnádi Csabával, ami egy nagy sikerű ifjúsági rádiójáték, majd regénysorozat volt.

Elég nagy kultusza volt.

És van is, emiatt egy kicsit aggódom, mert ez olyan, mintha Hermione Grangert kéne eljátszani a Harry Potterból a rajongóknak. Kicsit magasan van a léc, az olvasók jobban ismerik Hannát, mint én. De ez változik, már kezdünk jóban lenni. Október végétől pedig, szintén a Magyar Színházban a Tündér Lala című előadásban leszek kis Gigi, az igazmondó egyszarvú.

És ezek mellett is egy csomó alternatív színházi munkád van. Ezek már a filmeknek és az Aranyéletnek köszönhetően találtak meg?

Tasnádi Csaba úgy kért fel az Időfutárra, hogy látott itt meg ott, filmekben például. Az alternatív színházi vonal már korábban elkezdődött. Azokkal az van sajnos, hogy olyan helyeken mennek, ahol egyszerre csak 50-60 ember tudja megnézni. Az ilyen, kis közönségnek játszott színházi szerepekkel emiatt nehéz nagyot dobbantani.

De nálad fordítva volt, nem a színházból kellett dobbantanod, hanem a filmek után lettél színpadi színésznő is. Nehéz volt a váltás?

Igen, mert a színház egy zárt közeg, és Magyarországon az a rendszer, hogy valamelyik színművészeti iskolából lehet bekerülni a színházakba. Úgy éreztem, hogy a színházrendezők nem nagyon vesznek észre, pedig a filmesek már rég tudják, hogy ki vagyok. De ez most megváltozni látszik, le is kopogom. A másik nehézség meg az volt, hogy a színház technikai dolog is, be kell beszélni a teret, ez fizikai munka, teljesen másképp kell játszani, mint filmen. Nehéz volt megtanulni, de jól haladok, minden új feladat olyan, mint egy új lecke.

Az Instádon van egy bejegyzés: óriási gyászhangulatomat immáron válogatás nélkül borítom mindenkire. A világ legjobb sorozatát kell abbahagynom - írtad amikor befejeztétek az Aranyélet harmadik évadát. Ennyire fájt?

Igen, februárban fejeztük be, aztán még áprilisban forgattunk hozzá egy előzetest. Az volt az utolsó hivatalos nap, amikor Miklósi Mira voltam.

Mit a legnehezebb elengedni ebben?

A családot. Mert a filmes családom is egy család, akikkel érzelmi kötődések alakultak ki. Átvészelsz például a filmbeli anyáddal egy olyan jelenetet, ahol arról beszél, hogy kiskorában hogyan molesztálta a saját nagypapád. Én átélős színész vagyok, ha ezt egyszer valakivel átélem, akkor kialakul közöttünk egy kapocs. És ez a családra és az egész stábra is érvényes. Aztán maga a jelenség, ahogy az Aranyélet készítése közben rájöttünk, hogy csináltunk valamit, ami talán emlékezetes marad. És hát Mira, ő is hiányozni fog.

Te könnyen megszeretted őt?

Elég nehezen szerettem meg, eleinte nagyon idegesítő volt. De színészként a belső igazságát kell keresnem, el kell hinnem, hogy neki van igaza. Akkor is, ha nem értek vele egyet. Ez egy empátia- és toleranciagyakorlat. Mindegy, mit gondolok én, most Mirának kell, hogy igaza legyen, mert abból kell dolgoznom, az ő belső motivációjából. Minden hülyeséget, amit csinált, innen kellett megközelíteni, és egyébként nem volt nehéz, mert valójában mindig jót akart.

Találtál olyan dolgokat, amik közösek bennetek?

Igen, az, hogy a fejébe vesz valamit, és kiáll mellette. Az is, hogy ha igazságtalanságot lát, akkor haragszik. Ezekbe könnyű volt belekapaszkodni. Nála mindent ez ír felül, ha ezt megérted, akkor minden elnézel neki. Legalábbis én.

Az első évad után viszonylag sokat bántották ezt a karaktert, hogy unalmas, idegesítő a nyafogása. A harmadik évadra ezért kapott egy sokkal keményebb történetszálat?

Reménykedve vártam, hogy kapjon egy erősebb, brutálisabb vonalat, főleg azért, mert azt nekem izgalmasabb eljátszani, mint a szomorkodást. Ma szerencsére amúgy is divat a filmekben, hogy a női főszereplők keményebb feladatokat kapnak. De nem zavar, hogy Mira nem közönségkedvenc karakter. Érdekes ellentét, hogy ő van a legszerethetőbbre írva, ő az, aki tiszta, naiv, jóságos, és ennek ellenére őt szerették a nézők legkevésbé. Elgondolkodtató minta, hogy a legjobbat, a legnaivabbat, a legártatlanabbat kitaszítják.

A harmadik évad miatt kopaszra kellett borotválni a fejed. Meglepett, hogy ennek mekkora visszhangja lett?

Kértem is a PR-osokat, hogy hadd mondjam el, hogy ez az Aranyélet miatt van, nehogy olyasmit gondoljanak mögé, ami nem igaz. Nagyon sok levelet kaptam lányoktól, hogy köszönik ezt a gesztust, hogy adott nekik egy adag női önbizalmat, megerősítést. Egészséges és beteg lányok is írtak. Túl sokat halljuk, hogyan kell szépnek lenni. A haj egy szépségattribútum, azt írták, hogy tök jó, hogy ezt valaki így le meri dobni, hogy ez bátor, inspiráló tett. Egy őszinte gesztus, hogy oda mersz állni így az emberek elé, kvázi csupaszon, ezt sokan értékelték.

Az Aranyélet eddig is társadalomkritikus sorozat volt, de az új évad minden eddiginél erősebben reagál arra, ami ma Magyarországon történik. Ez a szál mennyire fontos neked, hogy olyasmit csinálj, ami az itt és most-ról szól?

Két feladatunk van nekünk színészeknek. Az egyik, hogy univerzális emberi érzésekről beszéljünk, mert ezeket nehéz sokaknak feldolgozni. De ha viszontlátják a saját érzéseiket valakin, akkor kiszakad, felszabadul, elindul, megváltozik bennük egy csomó minden. Van, aki úgy dönt, hogy ő csak ezzel foglalkozik, ezzel az univerzális segítéssel, hogy kimondjon olyan dolgokat, amiket mások nem tudnak megfogalmazni.

A másik feladat viszont az aktuális nyomorok kibeszélése, ami szintén nehezen megy az embereknek, a saját érzelmeik és a helyzet nehézsége miatt, ami körülvesz bennünket. Ezekkel is fontos foglalkozni, amikor éppen nyomasztó a rendszer, és sokan fuldokolnak, nem tudnak ötről hatra jutni. Próbálnak becsületesen élni, miközben azt látják, hogy mások becstelenül élnek, mint Marci Hevesen. Nem mindenki tud emiatt elmenni egy pszichológushoz vagy egy coachhoz, aki elakad az életével, mert vagy nincs rá pénze vagy eszébe se jut. Ilyenkor szerintem egy megindító film vagy inspiráló színházi élmény tud segíteni.

Szerinted kell bátorság a készítők részéről ahhoz, hogy egy ennyire politikus évadot merjenek csinálni? Nem az HBO-ra gondolok, ők egy óriási cég, nekik nem igazán lehet ártani, hanem konkrétan rátok.

Nem érzem, hogy ehhez olyan óriási bátorság kéne. Egyrészt a jeleneteket nem mi írtuk. Ez nem mentegetőzés, csak arra utalok, hogy szerintem nem a mi részünkről volt itt bátorság. Amúgy sem érzem, hogy bármitől félni kéne, nem állunk oldalakra, nem ítélkezünk, csak megmutatjuk, hogy ez van. Emiatt senki nem szólhat be. Más, mintha civilként állnék ki, és szólalnék fel valami ellen. Mondjuk jó esetben attól sem kellene megijedni. De az, hogy a munkámmal olyan produkciók mögé állok be, amik reálisan megmutatják a valóságot, az nem para. Nem kéne, hogy az legyen. Egy normális világban nem.

Másfajta bátorság, de van a sorozatban egy jelenet, amit kaszkadőr nélkül forgattál, pedig elég veszélyes volt.

Már az első két évadban is volt pár jelenet, amiből kiderült, hogy én szívesen mászok, ugrok, gyújtogatok és valamennyire ügyes is vagyok ezekben. Mátyássy Áron rendező megkérdezte, hogy mi lenne, ha az egyik jelenetben lemásznék a második emeletről. Kérdeztem, hogy hány méter? Mondta, hogy tizenöt. Végül nem volt annyi, csak tizenkettő. De fentről nézve elég soknak tűnt. A rendező vágás nélküli felvételt akart közelikkel, ez csak akkor lehetséges, ha én csinálom és nem kaszakadőr. Jól begyakoroltuk mászótermekben, állványzaton is. Be voltam kötve, de volt olyan, hogy el kellett engednem magam 15 méteren és ők elkaptak, így gyakoroltuk a bizalmat és a biztonságérzetet. De ez a mászás még csak a kezdet, lesznek még izgalmas dolgok, amikről egyelőre nem beszélhetek.

11 éves korod óta játszol filmekben, tévében, mégis azt mondtad, hogy gyakran bestresszelsz, hogy az lesz az utolsó munkád, amit éppen csinálsz. A sikerek nem adtak magabiztosságot?

Ez nem magabiztosság kérdése. Nem lehet soha tudni, hogy nem unják-e meg az arcomat a rendezők, és évekig nem kapok szerepet, vagy kijön egy színművészetis osztályból hét új lány, akik mind jobbak, izgalmasabbak nálam.

Már másodszor említed a Színművészetit. Te miért nem próbáltad meg soha?

Volt egy kis dilemma, de úgy éreztem, nagyon determinálna és hogy nem akarom csak ezt az egy dolgot csinálni. A világon a legjobban szeretek színjátszani, de el tudom képzelni, hogy majd mást is csináljak. Most is csinálok mást, és ez tök jó, mert ettől megnyugszom. Nyaranta például fesztivált szervezek, életmód, zöld szemlélet, hagyományőrzés vonalon.

Ez melyik fesztivál?

Zengető a neve, eddig kétszer volt, mindig máshol. De idén megtaláltuk a helyszínünket, Tápiószentmártonon. Az egész fesztivál az ipari kenderről szól, amiről amúgy sokan tudják, hogy egy világmegmentő kultúrnövény. Mindent lehet belőle csinálni, meg lehet enni, házat lehet belőle építeni, textilt szőni, kötelet, papírt készíteni, ráadásul a talajt is tisztítja. Egy év alatt megnő, sokkal gazdaságosabb ebből papírt készíteni, mint fából. Eköré épül a fesztiválunk, ami amúgy egy művészeti fesztivál, színházzal, koncertekkel, workshopokkal. Mindenki öntögeti a kenderbetont, fonogatja a kenderkötelet, hallgatja az előadásokat az alternatív megoldásokról mindenféle bajra, mindezt kint a természetben, totál kisimulnak nálunk az emberek, nagyon jó. És amikor hazamennek, akkor talán nem a műanyag szivacsot veszik meg a boltban, hanem a kenderből készültet. Meg elzárják a csapot, amíg a fogukat mossák.

Úgy érzed, hogy ismert emberként a feladatod, hogy ilyen ügyek mellé állj?

Egy darabig nem bírtam, hogy ismernek, felismernek. Nem értettem, miért van, hogy érdekesebbnek számítok, mint bárki más, csak azért, mert ilyen felhajtással jár a munkám. Aztán rájöttem, hogy ezt akkor tudom kezelni, ha valamire felhasználom. Igyekszem jóra, nem tudom, hogy sikerül-e, de én érzek egy ilyen belső igényt.

(Az Aranyélet befejező évada október 14-től látható az HBO GO-n és az HBO-n, a korábbi évadok bármikor megtekinthetőek az HBO online videótárában.)