Trónok harca: amikor kihunynak a fények

Ez itt a Trónok harca utolsó évadának kibeszélője. Itt fogjuk elemeire bontani mindig az új részeket, elspoilerezni mindent a könyvektől a sorozaton át az utolsó apró infómorzsáig. Szóval aki nem akarja lelőni magának a poént, az ne olvasson innen tovább . Aki viszont örömmel olvas utána minden Trónok harca-epizódnak, azt szívesen látjuk a 8. évad 3 . részének a kibeszélőjében.

Ha valakit nem érdekel az okoskodás meg a részletek, csak a lényeg, annak röviden A hosszú éjszaka című epizód cselekménye:

• Megérkezik Melisandre az ostromlott Deresbe, tüzeket gyújtva segíti a harcolókat, de ezzel felemészti a varázserejét és a rész végén meghal.
• Az Éjkirály serege összecsap az emberekével, a holtak óriási túlerőben ölik az élőket. Meghal Edd, Beric Dondarrion, Lyanna Mormont, Theon Greyjoy és Jorah Mormont. Minden más fontos szereplő túléli az epizódot.
• Az Éjkirály egy ponton feltámasztja a csatában elesetteket is, sőt a Stark-kripta halottjait, akik gyilkolni kezdik a kriptában menedéket keresőket.
• Amikor már úgy tűnik, minden elveszett, Arya megöli az Éjkirályt. Mivel az Éjkirály irányította a holtakat, a halálával a serege is megsemmisül.
• Cersei, Euron és a többi, délen maradt szereplő kiüli ezt a részt is, meg sem jelennek.

Hát itt vagyunk, eljött a tél, amit már az első évad elején megjósolt Ned Stark, amikor még egy fejjel magasabb volt. Addig közelgett hét évadon keresztül, míg végül odaért Dereshez – persze Ned Stark nem az első talajmenti fagyra utalt, amikor a telet emlegette, hanem a Másokra és az általuk feltámasztott, seregnyi jégzombira (hadd fordítsam most így a wightot). Szóval ott állnak ők a Starkok várának határában, és a tévésorozat egyik, ha nem a legfontosabb összecsapására készülnek, aminek fontosságát az is mutatja, hogy a teljes, 87 perces rész ezzel foglalkozik Miguel Sapochnik rendezésében – lássuk, hogyan.

Idegenek az éjszakában

A nyitóképben Sam szerencsétlenkedik sárkányüveggel, az ő szemszögéből indul meg a kamera, látjuk, ahogy a vár népe készül az ostromra, majd amikor befut a képbe Tyrion, őt is követi kicsit az operatőr. Az emberek mennek a dolgukra, ki a falra, ki az udvari védőállásokba, ki a kriptába, a végén pedig az Éjkirály csalijának szánt Brant látjuk, amint tolni kezdik az istenerdőbe. Egyetlen hosszú, vágás nélküli snitt az egész – becsüljük meg, mert nem sok ilyet fogunk kapni az epizódban. A fegyverkezés izgalma mellett a félelmet is érezni, hiába a Stark-lányok fölött elhúzó két sárkány, a délcegen menetelő Makulátlanok és a zord klímát zokszó nélkül viselő dothrakik, itt azért mégiscsak kicsit a halálra készül mindenki. Meg is mutatnak egyenként szinte minden fontosabb szereplőt, mert néhányat közülük az évad további részeiben már nem fogunk látni.

Az első meglepetés Melisandre képében érkezik: a Vörös Asszony egyszer csak berobog a harcra készülők közé, és rögtön elkezdi ugráltatni Jorah-t. Hé, dothrakik, kardot fel, mondja, aztán mindegyik pengét tüzesre vajákolja. Bezzeg a Makulátlanoknak csak egy „valar morghulis” jut lobogó lángok helyett – ezen a ponton nem gondoltam volna, hogy Szürke Féreg sokáig tekereg még. Davos már készül egy kiadós vendettára a megégetett Shireen hercegnő miatt, de Melisandre leállítja egy spoilerrel: „nem kell kivégezned, meghalok még hajnal előtt”. Aztán a Vörös Asszonytól kapunk még egy utolsó, hamisítatlan, Melisandre-féle, pislogás nélküli Jelentőségteljes, Hosszú Nézést (Aryára tekint vele), majd a dothrakik hangos vijjogással nekifutnak a láthatatlannak.

[Szögletes zárójelben hadd szúrjak ide egy jó tanácsot: lehúzott redőnyök mellett tekintse meg mindenki ezt a részt. Elkezdtem nézni az epizódot az Indexben, aztán ezen a ponton inkább hazamentem, és besötétítettem a hálószobámat, mert nappali fényben szinte semmit nem láttam az éjszaka, illetve a zárt, alig megvilágított terekben játszódó történésekből. Mindenkit hasonlóra bátorítok – mármint nem arra, hogy felkeresse a hálószobámat, hanem hogy sötétben nézze meg ezt a részt.]

A dothrakikat katapulttűz támogatja, és Szellem is ott kutyagol mellettük, de mint tudjuk, az éj sötét, és tele van iszonyattal: az éjszaka egyszer csak megelevenedik, a lovasok a jégzombiseregbe csapódnak, és a túlerő sorra oltja ki a lángoló pengéket. Távolról látjuk, ahogy kialszanak a fények, a csatazaj elül, és csak pár túlélő jut vissza (Ser Jorah is, naná, neki magasztosabb halál kell). Nagyon hatásos az egész, bár érdekes harcmodor előreküldeni a lovasságot a biztos halálba. Dany nem is bírja tovább, addig sárkányháton, egy hegytetőről követte a történéseket Jonnal együtt, de most megsarkantyúzza Drogont. A jégzombik seregétől feketéllik a hó, gyors és mocskos vágóképek jönnek, majd Drogon lángoló rendet vág az ellenségben. Jon Rhaegar hátán inkább a zombisereg hátsó végéhez repül, ahol a Mások állnak némán, de aztán olyan jeges hurrikán sodorja el, aminek rögtön kereszt- és vezetéknevet is kellene kapnia. Ez a hidegfront aztán végképp betesz a láthatóságnak és a csatajelenetek követhetőségének, a tüzeket pedig hamar eloltja. Ezen a ponton Arya leküldi Sansát a kriptába egy obszidiántőrrel és a bérgyilkosok első leckéjével: „szúrj a hegyes végével!”

Hulla, hopp

Innentől négy fő helyszínen zajlanak az események. Egyrészt Theon és a Greyjoyok védik Brant az istenerdőben, várva az Éjkirályt. Theon próbál bocsánatot kérni Brantől, hogy teljen az idő, mire a Háromszemű Holló inkább transzba esik, és csak akkor ébred fel, amikor a Mások már ott csoszognak a küszöbön.

Egy másik helyszín természetesen a csata, ahol közönségkedvenc karakterek a World War Z-be illő jelenetekben jégzombikat irtanak, miközben megóvja őket a produceri isteni gondviselés. Miután a holtak a Makulátlanokat is ledarálják – ezek a fess srácok még a halálba is fegyelmezetten menetelnek –, a védők kénytelenek feladni a nyílt terepet. Ennek kritikus pontja a várvédő árok felgyújtása, ami csak Melisandre segítségével sikerül, de a Fény Ura őt is addig szívatja, amíg 00:00:01-et nem mutat a képzeletbeli visszaszámláló. Aztán kiderül, hogy a holtak könnyen kijátsszák ezt a védelmi vonalat: az Éjkirály egyszerűen addig küldi be a jégzombikat a lángokba, amíg a hullák átjárót nem képeznek. Mondom, hogy World War Z. Ezekben a percekben két ismertebb szereplőtől kell végső búcsút vennünk: Edd kap egy pengét a hátába, miközben megmenti Samet, illetve egy zombióriás múlt időbe teszi a Mormont-házat, sajnos Lyannával együtt. Miközben azonban a szörny kiszorongatja a szuszt a kislányból, az utolsó erejével sárkányüveget tol az óriás szemébe, és magával viszi a túlvilágra. Ha ez nem eposzi, nem tudom, mi az.

A harmadik helyszín a levegő, ahol Jon és Dany elég nehezen repülnek a jégviharban, Dany majdnem leesik, Jon meg nagyon Havas lesz. Aztán beszáll a buliba az Éjkirály is a jégzombi Viserion hátán. A légicsatában végül sikerül ledobni a földre az Éjkirályt, Dany pedig ráereszti Drogont, és a mindent elemésztő sárkánytűz beteríti a főgonoszt. Persze a mindent elemésztő sárkánytűz rá pont nem hat: peckesen áll, mint a T-800-as az égő autóroncsban. Jonnak megtetszhetett az öngyilkos dothraki taktika, mert nekimegy az Éjkirálynak – illetve csak nekimenne, mert az feltámasztja a csatában elesetteket (ó, borzalom, Lyannát is), és Havas uraság egyszer csak ott találja magát egy rakás jégzombi között.

A negyedik helyszín a kripta, ahol a nők, gyerekek, heréltek és törpék húzták meg magukat, elég rossz hangulatban. Tyrion elkezdi leinni magát, aztán kitalálja, hogy inkább felmenne küzdeni, de Sansa defetizmusa lehűti. Aztán szóba kerül a múlt, kiderül, hogy Tyrion volt Sansa legjobb férje, és ezen azért már el tudnak mosolyodni. A meghitt perceknek a kriptába temetett holtak vetnek véget, mert rájuk is hatott az Éjkirály mojója, és kihámozzák magukat szarkofágjaikból. Pár tucat ember itt is meghal, de a fontos szereplők közül senki (itt nagyon izgultam Varysért és Tyrionért).

A kiskésit!

Kellemes intermezzo egy lopakodós horrorbetét: amikor a holtak már beveszik magukat a vár egy részébe, Arya percekig kerülgeti őket a könyvtárban. Idegőrlő az egész, miközben valahogy azt a funkciót is be tudja tölteni, hogy szusszanhatunk egyet a finálé előtt. A vége persze lebukás, Arya csak Véreb és Beric Dondarrion segítségével menekül meg, utóbbi az életét adja érte.

Ezen a ponton már minden helyszínen zajlik a küzdelem, a holtak serege előadja, a „Hány jégzombi kell egy sárkány leszúrásához?” kezdetű viccet, de Drogon nem várja meg a poént, hanem felrepül, és úgy rázza le magáról a holtakat, mint egyszeri propagandaminiszter a bűntudatot. Sajnos Danyt is a hóban felejti, de szerencsére ott van Jorah Mormont, aki végre életét áldozhatja királynőjéért. Isten veled, te szerelmes idióta, sosem bírtalak. Közben Jont sarokba szorítja a zombisárkány, a kriptában arat a halál, az Éjkirály pedig besétál az istenerdőbe – most már nagyon jó lenne csinálni valamit. Theon Greyjoy például az Éjkirályra ront, hogy értelmetlen halált haljon, miután Bran triggereli őt a „Theon, jó ember vagy” szavakkal. A Theoff-akció előtt Alfie Allen arca csodálatos, a hálától a hitetlenkedésen át a félelemig egy rakás érzelem kiolvasható belőle, baromi jó színész. Most már semmi nem áll Bran és az Éjkirály között, a Mások vezére nyúl a fegyveréért, és...

Nem Jon, nem Dany, nem valamelyik sárkány és nem is Bran misztikus képessége végzett Westeros legveszélyesebb teremtményével, hanem egy sok küzdelmet megélt kislány, aki fogást váltott a pengén. Syrio Forel és Jaqen H'ghar most büszke lenne. És mivel az Éjkirály mágiája irányította az egész seregét, a holtak összeesnek, a Másokkal és a zombisárkánnyal együtt. A tél véget ér, csak így. Józsikám, legközelebb kicsit mélyebbre temessük őket. Bran ugyanolyan kifejezéstelenül néz még erre is, mint bármikor máskor, Dany Jorah-t siratja, az ereje végét járó Melisandre pedig egy hatásos záróképben átadja magát a teremtőnek.

Még három rész, de miről?

Na jó, ennyi volt az Éjkirály? És mi lesz az utolsó három részben? És akkor most Arya lesz Azor Ahai?

Nagyon jó kérdések, már vártam őket. A negyedik epizód trailerét tekintve igen, valószínűleg ennyi volt az Éjkirály, és az utolsó három részben visszatérünk a westerosi szarkavaráshoz a Vastrón körül. Kicsit olyan, mintha a készítők le akarták volna tudni ezt a hülyeséget a zombikkal, hogy végre megint az emberi intrikákkal foglalkozhassanak. Azor Ahai pedig majd kiderül, de amúgy miért is ne lehetne Arya? Hiszen valíriai nyelven az ominózus jóslatban a herceg jelenthet hercegnőt is.

Random gondolatfoszlányok a végére:

• Ez a harmadik rész pedig őszintén szólva hagyott bennem némi hiányérzetet, főleg az előző kettővel együtt. Sokalltam, hogy egy hatrészes évadból kettő csak előkészítéssel molyol (sőt, a harmadik rész első negyedórája is az), és senki ne jöjjön nekem az értékes karakterdrámával, amikor George R. R. Martinnak köszönhetően tele voltak értékes karakterdrámákkal a sorozat korábbi évadjai. (Viszont Martin biztosan nem ír bele olyan jelenetet a soha el nem készülő utolsó könyvbe, hogy Jon és Dany szerelmesen repkednek egy kanyonban sárkányháton.) Szóval sokalltam a rákészülést, de azt mondtam, oké, elviselem, ha utána tényleg kapok egy katartikus moziélményt a tévémen.
• Nem kaptam meg. Az, hogy sötétben és hóviharban játszódik a csata nagy része, a harcjelenetek pedig kevés kivétellel ugyanolyan nehezen követhető, gyors vágásokkal operálnak, mint a gyengébb akciófilmek, elrúgta nálam a pöttyöst. Lehetnék persze megértő, mert nyilván költségvetési okai is voltak mindennek, de nem leszek: erre a szupersikeressé vált sorozatra hét évadnyit áldoztam az időmből (kétszer!), és ez az epizód lett volna az egésznek talán a legfontosabb csúcspontja. Ehhez képest néha még az is kihívás volt, hogy lássam, mi van a képernyőn.
• Kicsit azt is sajnáltam, hogy érzelmileg nem tudott nagyon megviselni ez az epizód. Részben azért, mert A hosszú éjszaka legmeglepőbb fejleménye az, hogy milyen sokan túlélték a főbb karakterek közül. Részben pedig azért, mert az Éjkirály figurájának árnyalására még csak kísérletet sem tettek a készítők, egydimenziós gonosz maradt. (Hogy mit akart Brantől, még mindig zavaros nekem, remélem, azért kiderül még.) Az egyetlen momentum, ahol felugrottam a székből, az Éjkirály halála volt, de Arya miatt. Biztos vagyok benne, hogy ezt a megoldást legalább annyian fogják gyűlölni, mint szeretni – engem megvett, és alaposan meg is lepett, de azért egy kis hátteret és magyarázatot kaphatna ez a húzás is. (Hogy tudott Arya olyan észrevétlenül az Éjkirálytól egy méterre kerülni?)

• Tetszett a rendezés is ott, ahol nem a csatán volt a hangsúly. Az első hosszú snitt, a könyvtáras bújócska, az Éjkirály szépen megkomponált sétája Brann felé, miközben a holtak mészárolnak, Melisandre halála – mind olyan jelenet, ami velem marad. De ennél azért többet vártam a végső nagy csatától. Egy módon szépíthet a sorozat: ha eladja nekem, hogy Westeros legveszélyesebb teremtménye mégsem az Éjkirály volt, hanem valaki más (nyilván Cersei a legesélyesebb jelölt erre a szerepre). És akkor jöhet egy még végsőbb, még nagyobb csata. Csak könyörgöm, nappal játszódjon.