Nem vagyok az a „menjünk, vegyünk egy helikoptert” típus

Kávé vagy tea?

Már tea. Sokáig kávé volt, évekig, de leszoktam róla valahogy. Nem orvosi tanácsra, egyszerűen nem akartam függeni semmitől, mert az tényleg nem egészséges dolog.

A teáról eleve azt mondják, hogy az élénkítő hatása hosszabb távon érvényesül.

Hű, de szabatos. Nekem nem ez jön be, hiányzik az a lökés, amit a koffeinlöket a kávéban ad, de amikor ezt hajnal egykor kapom, amikor éppen aludni kéne, már nem annyira kellemes.

A Milliárdok nyomában az egyik legjobb, de papíron az egyik legfurcsább dráma a tévében...

Legfurcsább?

Hát, egy kockázati alapkezelő főnökének és egy államügyésznek a hadakozása elég konkrét közönségre szabottnak tűnik.

Ez igaz, az alapötlet, a kulissza, a vászon, amire felkerül a sztori, az valóban szokatlan, vagy mit tudom én, nem olyan általános és klisés, mint a „vámpírokkal teli gimibe farkasember érkezik”, vagy „a kórház, amiben 45 perc alatt hatvan embert mentenek meg”, ez más közönségnek szól. Nem mondom, hogy szofisztikáltabbnak, inkább érdeklődőbbnek, nyitottabbnak.

Chuck Rhoades szerepét önre írták az alkotók?

Nem hiszem, hogy pont rám szabták volna, de az igaz, hogy Brian Koppelmannel és David Leviennel, a két showrunnerrel évek óta nagyon jól ismerjük egymást, és tudat alatt talán hatottam rájuk. De várjon, ezt így még át sem gondoltam, a szereplőgárda nagy részével korábban dolgoztak együtt, szóval ja, elképzelhető.

A törvényről, az ügyészi munkáról tudott valamit előzetesen?

Amennyit a tévéből meg lehet tudni, már ha az bármilyen szempontól is hitelesnek számít. Az ügyészi hivatal maga viszont érdekelt, mert az a körzet, amiről a sorozatban is szó van, a New York Déli Körzet az egyik hatalmi góc az amerikai jogban és politikában, egyfajta kiskirályság, nagyon érdekes emberekkel. A Milliárdok nyomában egyébként nagyon lazán kapcsolódik Preet Bharara államügyész korrupcióellenes küzdelméhez, melynek egyik célpontja Steven A. Cohen milliárdos alapkezelő volt. Persze ha jobban belegondolunk, a karakterem legkevésbé a törvényességgel és a joggal foglalkozik a sorozatban, leginkább megkerülni igyekszik.

Az első évadban azért még Chuck is törvénytisztelőbb volt.

Igen, ez igaz, szépen lassan lett belőle ez a machiavellisztikus sakkjátékos, aki úgy mozgatja az embereket, ahogy neki tetszik.

És a pénzügyi rész? Nekem azt sokkal nehezebb felfognom.

Nehogy azt higgye, nekünk nem. Damian (Lewis, Bobby Axelrodot alakítja) és a többiek, David (Costabile, azaz Wags) vagy Asia (Kate Dillon, Taylor szerepében) szájából olyan természetes, magától értetődő az egész, én meg csak nézek: shortolni mit? És ami a legszebb az egészben, hogy a pénzügyi rész, legalábbis a szakértők és a Wall Streeten dolgozó ismerőseim szerint nagyon rendben van, valós stratégiákat mutat be, csak sokkal jobban felgyorsítva, mint ahogy az a valóságban történik, és sokkal nagyobb összegekkel, mint amivel az alapkezelők foglalkoznak. Amin a legjobban szórakoznak, az a viselkedés, mert arra azt mondják, a valósághoz képest még finomítva is van.

Ez elég ijesztő.

Ugye? Most gondoljon bele, mennyi pénzt kezelnek ezek a faszik, és úgy, hogy különösebb szabályozás és kontroll nincs felettük. Kvázi azt csinálnak, amit akarnak.

A sorozat hatására jobban odafigyel a befektetéseire, pénzügyeire?

Kellene, de nem nagyon. Egyszerűen nem értek hozzá. A volt feleségem, akivel a mai napig jóban vagyok, sokkal tudatosabb, és még amikor együtt voltunk, keresett egy olyan pénzügyi szakembert, akire rá merte bízni a pénzünket. Lekopogom, de minden rendben van azóta is. Nem vagyok az a „menjünk, vegyünk egy helikoptert” típus.

Mire költötte a legtöbbet egyszerre?

Könyvekre, azt hiszem. Amióta megengedhetem magamnak, ritka könyveket vásárolok, de csak módjával. A legtöbbet, 1200 dollárt (kb. 340 000 forint), Cook kapitány naplóinak teljes sorozatára költöttem. Gyönyörű.

A Milliárdok nyomában negyedik évadának utolsó részében van egy olaszul előadott monológja, amiből ugyan egy szót nem értettem, de elképesztően hatásos volt. Beszél olaszul egyébként?

Egy árva szót sem. A szöveg végig valami nagyon durva római dialektusban van, mocskos, alpári zsiványszleng az egész, szóval akkor sem biztos, hogy értettem volna, ha beszélem a nyelvet. És azért működik annyira jól, mert a semmiből jön. Négy évad telt el, és egy árva szó nem esett eddig az olasz felmenőkről, meg hát Chuck Rhoades névvel olasznak lenni, ugye, nem ragozom. Meg is kérdeztem az írókat, amikor először olvastam: ez most komoly? A felkészülés nem volt sétagalopp, rohadt nehéz lehet megtanulni egy idegen nyelvet. A magyar is eszement egy nyelv.

Ragadt önre valami, amíg Magyarországon forgatott?

Pár szó. Tiszta égés, hogy kétszer is dolgoztam Budapesten, és nyaraltunk is ott a családdal, de egy fagyit nem tudnék kérni. Imádtam a várost és a stábot is, a John Adams sikeréhez nagyon sokat hozzátettek, kezdve azzal, hogy valahol vidéken egy kastélyban és a környékén nagyon sokat dolgoztunk, és soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy nem amerikai helyszínekről van szó. De a nyelvük, az őrület. Finn rokonság van, ha minden igaz?

Igen, de volt rengeteg más hatás is.

Azt el tudom képzelni, a finn nyelv hangzásban is teljesen más, de én nem vagyok szakember. Mindenesetre azt nem igazán értem, hogy az HBO miért nem vállalt be a John Adamshez hasonló, nagyívű, kosztümös, történelmi sorozatot azóta sem. Az igényesség megmaradt a sorozataikban, csak a témaválasztás fura nekem, pedig nem egyszer ültünk le arról beszélni, mit lehetne még az amerikai történelemből kiemelni és hat órában feldolgozni. Aztán ezekből a beszélgetésekből nem lett semmi. Gondolom, a költségek megemelkedtek.

Az igaz, de mindenki költ a Hulutól a Netflixen át az Apple-ig, és úgy tűnik, ez az új trend, a hiperdrága prémiumsorozat, mint a Westworld.

Vagy a mienk, amiről nem látszik, de irgalmatlanul sokba kerül. A helyszínek különösen drágák, de a jelmezek és a díszletek is, és akkor arról nem is beszéltünk, hogy egy-egy részt 12 nap alatt veszünk fel, ami rengeteg, és nagyon sokba kerül. Átlagosan ugye 7-8 nap van egy hatvanperces epizódra, de hallottam ötről is, mi meg 12-t forgatunk, ami a személyi költségek miatt nagyon megdobja a büdzsét.

Ha most visszamehetne időben, ismét Chuck szerepét választaná, vagy inkább Bobbyt?

Jó kérdés, mert amikor a forgatókönyvet először elküldték nekem, biztos voltam benne, hogy Axelrod szerepére néztek ki, de ahogy olvastam a könyvet, egyre inkább érdekelni kezdett Chuck, és nagyon nem bánom, hogy így alakult. Válaszolva a kérdésre, mindent ugyanúgy csinálnék, különösen azért, mert Chuck Rhoades messze a legelbaszottabb karakter az összes közül, és ilyen faszikat izgalmas alakítani.

Fura volt a negyedik évad felütése, az, hogy az addigi halálos ellenségekből kvázi társak lettek. Nem tartott attól, hogy nagyon alárendelt szerepe lesz az évadban?

Nézze, háromévadnyi acsarkodás, ármány és átverés után valamit ki kellett találniuk az íróknak, ellenkező esetben unalomba fulladt volna az egész. Azt senki egy percig sem hitte el, legalábbis remélem, hogy Chuck és Bobby örök barátok lesznek, ezek ketten genetikailag képtelenek erre. Az, hogy Bobby pont úgy parancsolgat Chucknak, mint mindenkinek az életében, az a karakterből fakad, én attól lettem volna rosszul, ha úgy írják át, hogy vele másképp bánik. De bízom az írókban, meg tudják hozni a nehéz döntéseket is, például amikor a Bobby Axelrod feleségét alakító Malin Akermant kellett az új évadba behozott Nina Arianda miatt tulajdonképpen kiírni a sorozatból. 

A kedvenc részem az, amikor Chucknak fűhöz-fához kell rohangálnia, és azt tennie, amiben a legjobb: intézkedni, kavarni, zsiványkodni. Úgy tűnt, ön is élvezi, jól láttam?

Jól hát, isteni volt a nyitány, a Chucky Rhoades's Greatest Game című rész, mert visszatérés volt a gyökerekhez, és egy részen belül megmutatta, milyen sorozat ez. Örülök, hogy tetszett, tényleg jobban élveztem csinálni, mint a hagyományosabb epizódokat, és viccesebb is lehettem, mint korábban. Mondjuk, ez az egész évadra érvényes.

Ettől még Chuck pont olyan rémes alak, mint korábban. Szeret ilyen figurákat alakítani?

Egy idő után megviseli az embert. Nem tudom, más hogy csinálja, de nekem nem elég kérges a lelkem, vagy mit tudom én, mim ahhoz, hogy évadról évadra szörnyen viselkedjek mindenkivel a környékemen, és ez valahol legbelül ne csapódjon le bennem. Nem tudom teljesen kívülről nézni a figurát, bebújik a bőröm alá, és baszkurál. Egy film, az más tészta, azon elég hamar túlesik az ember.

A szakállát egy szerep kedvéért vágatta le, vagy csak tetszik a bajusz magában?

Van egy AMC-sorozat, a Lodge 49 című, aminek executive producere vagyok, és ugyan még nem robbant be a köztudatba, de azon vagyunk, így a második évadban három részben én is látható leszek – a karakteremnek meg bajusza van, de szakálla nincsen, szóval levágtam. És ha már bajusz, éppen Berlinben forgatok egy akciófilmet, és abban is bajszos figurát alakítok.

Nem vagyok nagy arcszőrzetszakértő, de mintha manapság kevesebb bajszos embert lehetne látni, mint mondjuk harminc éve.

Ebben van valami, manapság a hipszterek hordják leginkább, csodás darabokat lehet elkapni Brooklyn bizonyos részein sétálva. A színészekre viszont más szabályok vonatkoznak, amikor én kezdtem a pályát, jesszusom, mikor is volt, tán 1989-ben, akkor nem lehetett semmiféle arcszőrzetem. Kezdő színészként bizonyos szerepekből azonnal kigolyóztam volna magamat. És amikor már senki nem szól miatta, akkor tudtam, hogy elértem valamit, már diktálhatok óvatos keretek között. Érdekes megfigyelni, hogy az amerikai politikai életben szinte senkinek nincs szakálla, és amikor valaki növeszt magának, mint Ted Cruz tette, abból ügy van. Az amerikai közvélemény bizalmatlan a szőrös arcú emberekkel szemben, ez van.

Nem tudom elképzelni, milyen lehetett Chuck Rhoades mazochista szexjátékait leforgatni. Mesélne arról, mi zajlik le önben, amikor egy szál pöcsben akasztják fel a négy végtagjánál fogva egy bőrhámba szíjazva, és egy latexruhás domina szeges korbáccsal ostorozza a seggét?

Vicces és érdekes is. Komolyan mondom. Az a hám, amit az utolsó részben láttunk, a sorozat egyik konzultánsáé, aki egy valódi dominátrix. Az én dolgom, hogy tök pucéron belemásszak, ő a számba berakja a szájpecket a piros golyóval, és utána a színésznő, akit ő készít fel, úgy tesz, mint aki elfenekel. Figyelmeztetett, hogy ha egy picit is szorongani kezdek, szóljak, és leeresztenek, én meg nem értettem, mert miért szoronganék attól, hogy a padlótól másfél méter magasan, azzal párhuzamosan, vízszintesen fellógatnak. És öt perc elég volt hozzá, hogy minden bajom legyen. Olyan szintű kiszolgáltatottságot még soha nem éreztem. Utána mesélte, hogy a kliensei közül sokat kifejezetten erre a dologra, annak pszichológiai aspektusára, külön fel kellett készítenie.

A sorozat eddigi négy évadát itthon az HBO Gón lehet megtalálni.