Charles Manson csak lábjegyzet a Netflix legjobb sorozatában

Két évvel ezelőtt óriásit húzott azzal a Netflix, hogy meggyőzték napjaink egyik kultikus rendezőjét, David Finchert, hogy a következő gyilkossági és/vagy thrilleres ötletét ne a moziba készítse, hanem csináljon inkább ő is sorozatot, ahogy lassan minden menő rendező. Ennek lett az eredménye a Mindhunter, aminek az első szezonja a Netflix történetének magasan az egyik legjobb produkciója lett úgy, hogy szinten minden képkockán érezni Fincher keze munkáját.

Fincher azzal húzott óriásit, hogy egészen új aspektusból vizsgálta meg a kegyetlen sorozatgyilkosok világát. A Mindhunter: Inside the FBI's Elite Serial Crime Unit című könyvre alapozva mutatja be az FBI-nak azt az időszakát, amikor a kriminálpszichológia és a profilozás még abszolút kezdeti stádiumban volt. A sorozatban végigkísérhetjük annak a folyamatát, ahogy pár ügynök kutatásokkal, profilozással, interjúzással viselkedési mintázatokat írnak le, hogy az alapján elemezzék a sorozatgyilkosok szokásait, amit aztán később akár bűnmegelőzési célra is tudnak használni. Mindezt úgy, hogy börtönben sínylődő, közismert vagy hírhedt gyilkosokkal beszélgetnek, és ezek a hátborzongató dialógusok adták meg az egész sorozatnak úgy isten igazából az erejét. Az első évad gyakorlatilag egy borzalmasan zavarba ejtő tabudöntögetés volt, amelyben az alkotók a valóságban is létező szörnyetegeket próbáltak emberi mivoltukban bemutatni. 

A Netflix nem siette el, és majdnem két évet vártak a folytatással, ami előtt a legfőbb kérdés talán az volt, hogy

A második évad után ki lehet jelenteni, hogy el, de a sorozat eljutott arra a szintre, hogy nem is feltétlenül az a fontos, amit látunk, hanem az, akikről a történetek szólnak.

Az első évadban a hangsúly elsősorban azon volt, hogy még az FBI-on belül is meglehetősen kétes megítélése volt a Behavioral Science Unitnak (magyarul ez kb. viselkedéstudományi egység), és azt követhettük végig, hogyan végeznek fontos munkát sokszor ellenszélben. A másik hangsúly a meginterjúvolt gyilkosok személyiségének bemutatásán volt, illetve jutott némi magánéleti történet is Holden Ford (Jonathan Groff) részéről, akiről a sorozat szándékosan sugallta azt, hogy pont annyira őrült, mint az általa faggatott bűnözők.

A második évadban ez annyit változott, hogy egyrészről Ford magánéletéről most egy képkockát sem kapunk, cserébe jobban megismerjük az egység másik két fontos tagjának, Tench ügynöknek (Holt McCallany) és Dr. Carrnak (Anna Torv) a legalább ennyire problémás magánéletét. Közben a BSU életében is változások álltak be, az FBI végre felismerte a munkájuk sikerességét olyannyira, hogy még Charles Mansonnal is intéztek nekik egy interjút. A bónusz most annyi, hogy az első évaddal szemben a második évadnak van egy valamivel átfogóbb története, méghozzá a hírhedt atlantai gyerekgyilkosságok, amelynek felderítése ad most egy keretet a kilenc új résznek az előző évad aprólékos építkezésével szemben.

Fincher persze alapvetően nem változtatott a saját nyerő formuláján. A Mindhunter egy-másfél órás részei továbbra is arról szólnak, hogy pár FBI-ügynök betegebbnél betegebb emberek és helyzetek között próbál összefüggéseket találni, miközben az amerikai és a világsajtóban is jól ismert sorozatgyilkosok bukkannak fel, mint az előzetesben már ellőtt Charles Manson például. Ahogy az első évadnál, úgy a másodiknál is igaz, hogy a sorozat sok szempontból sokkal érdekesebb, ha az ember egy-egy rész után rákeres a meginterjúvolt gyilkosokra. Olyan, a magyar médiában kevésbé körbejárt, egészen brutális ügyekbe lehet így botlani, hogy

Nem akarok spoilerezni, de az egyik rész látszólag marginális mellékszereplőre rákeresve hosszú órákra beszippantott az internet, és utána minden egyes meginterjúvolt bűnözőről még órákon át faltam minden információt.

Ugyanis van valami tabudöntögető, már-már pornószerű élmény, amit a Mindhunter még mindig adni tud. Emberközelivé teszi a sokszor emberalatti szörnyetegnek elképzelt sorozatgyilkosokat úgy, hogy az ember egy idő után úgy érzi magát, mint Ford Holden az első évad végén:

Az már más kérdés, hogy morálisan mennyire oké, hogy egy alapvetően valós eseményeken és személyeken alapuló tévésorozat emberivé tesz olyanokat, akik éppen az embertelenségük miatt lettek hírhedtek. De közben mégis lenyűgöző, hogy olyan embereket hoz közel a nézőhöz, akiktől a valóságban a lehető legtávolabb akarunk kerülni.

A második évad fókuszában tehát egy egész Amerikát lázban tartó gyilkosságsorozat áll, a szórakoztatási faktort pedig nem újabb tabuk adják, hanem a politika, amelybe Fincher már nem egyszer belekóstolt, például a House of Cards sorozat egy-egy részének a rendezésével. Nem mondom, hogy hiányzott a sorozatból, de a mai világ ismét erősödő faji ellentétei miatt nem feltétlenül elvetélt ötlet újra bemutatni, hogy milyen is volt az Egyesült Államok déli része a '70-es évek végén, hogyan látták a feketéket, a melegeket vagy éppen a rendőrséget.

Fincher továbbra is egy zseni, mert többször megdöbbenve vettem észre, hogy jóval túlment egy rész a szokásos egyórás játékidőn úgy, hogy konkrétan zéró akció van a sorozatban, mindig csak pár ember beszélget egymással egy börtönben, egy irodában, egy lepukkant házban. A rendező azonban annyira ért a feszültségkeltéshez, az apró kis hangok felerősítéséhez, a párbeszédek visszhangjával való játékhoz, hogy a legtöbb esetben élményszámba megy minden dialógus.

Azért csak a legtöbb esetben, mert az első évadhoz hasonlóan Fincher megint elszámolta magát egy helyen. Állatira ért ahhoz, hogy emberivé tegyen embertelen helyzeteket, de ahhoz kevésbé, hogy szimpla emberi helyzetekben éreztesse ugyanazt a súlyú drámát. Sokszor logikátlanok és életszerűtlenek az ügynökök magánéletével kapcsolatos részek, és őszintén szólva semmit nem ad hozzá a sorozathoz az, hogy megismerjük az egymással dolgozó FBI-osok bajos hátterét, hiszen mi, nézők, tudjuk, miken mennek keresztül, azonban egymással az utolsó pillanatokig tisztán munkakapcsolati szinten kommunikálnak. Így viszont még a legszomorúbb történésnek is jóval kisebb a súlya, mint annak, hogyan reagál egyikük Charles Mansonra.

Mindenesetre a Mindhunter még mindig a peak tv korszak egyik csúcsteljesítménye, és ebben óriási szerepe van Finchernek és mindenkinek, aki ezen a sorozaton dolgozott. A casting egészen elképesztő, egy-egy gyilkost alakító színész nem csak jól játszik, de megdöbbentően hasonlít a valódi énjére, a zenétől bizonyos pontokon rémálmaim voltak, és közben egy fantasztikus korképet ad a '70-es évek végi, '80-as évek eleji Amerikáról.

A rendező eredetileg öt évadot szeretne a sorozatból, de az azért kérdés, hogy a '80-as évekbe lépve, mégis milyen súlyos ügyeket lehet még bemutatni úgy, hogy a BSU már nem csak pár őrült az FBI pincéjében, hanem a szervezet egyik ékköve, amelyre a jövőt építik. Ráadásul egyre jobban fogynak a közismert sorozatgyilkosságok, vagyis vagy kevésbé ismert, de legalább annyira érdekes, marginálisabb esetekre kell fókuszálniuk – miközben például az Atlantában töltött évek alatt elfogott Ted Bundyt vagy John Wayne Gacyt interjús formában hozzák be, vagy formátumot váltanak, és több apró esetben, gyorsabb tempóban mutatják be a BSU fejlődését, vagy esetleg akár egy bő évtizedet is átugranak, hogy eljussanak pár erősebb történetig a 2000-es években, és lezárják a mindkét évadban háttérben kezelt BTK-ügyet.

Remélhetőleg azért az ügynökök magánélete jobban a háttérbe szorul, mert a Mindhunterben gyakorlatilag minden izgalmasabb ennél.