Friderika
4 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Átéltem Amerika történetének egyik legszégyenteljesebb korszakát

Képernyőfelvétel (1) edited
2019.09.11. 20:32
George Takei, az erededeti Star Trek-sorozat Sulu nevű karakterének alakítója amerikai állampolgár, ahogy a szülei is azok voltak. Ettől még simán elhurcolták a családjával együtt azokba az internálótáborokba, ahová a Pearl Harbor elleni támadás után minden japán származásút bezsuppolt az amerikai kormányzat. Az amerikai történelem Takei szerint egyik legszégyenteljesebb időszakát dolgozza fel a The Terror című sorozat második, jelenleg is látható évada, amiben a színész tanácsadóként és szereplőként is dolgozott. A gyártó AMC jóvoltából emailben tehettünk fel neki pár kérdést.

Hogyan került a sorozatba, és a színészi szerep mellett milyen tanácsokkal tudott szolgálni?

George Takei: Szerte az Államokban számtalan egyetemen tartok előadásokat az amerikai történelem ezen szakaszáról. Húsz évvel ezelőtt az egyik ilyen előadáson, Los Angelesben, az egyik hallgatót mélyen megérintettek a hallottak. Ő később a The Terror első évadában az írói stáb tagja lett, és az évad végével ő is részt vett a második évadra vonatkozó ötletelésben. Akkor említette, hogy hallotta az előadásomat az internálótáborokról, és hogy milyen dermesztő élmény lehetett ez akkoriban. Azt javasolta, ezt a témát dolgozzák ki, majd felkértek tanácsadónak. Erről egyébként egészen július közepéig nem is tudtam, ekkor mesélte el Max Borenstein, hogyan kezdődött az egész sztori.

Tanácsadóként együtt dolgoztam az írói csapattal az évad előkészítésén, és ekkor még fel sem merült, hogy szerepeljek is benne. Elmondtam az íróknak az egykori egyetemi beszédemet, megmutattam a jegyzeteimet és elmentem velük a Japán-Amerikai Nemzeti Múzeumba, ahol felkértem a kurátort, beszéljen nekünk részletesen az amerikai történelemnek erről az időszakáról. Együtt böngésztük végig a tárgyi emlékeket, hiszen a történetmesélés metaforákat használ: a tárgyak, amelyeket a táborban készítettek az ott élők, inspirálóan hathatnak az írókra. Aztán elkezdődött a forgatás, amin tanácsadóként szintén részt vettem, és ekkor jegyezte meg Alex Woo, a sorozat társalkotója, hogy mekkora luxus részükről, hogy a kamerák mögött tartanak, és megkérdezte, nem volna-e kedvem szerepelni is a sorozatban. Így írták meg Jamato Nobuhiro karakterét.

A korszakot jól ismeri, de akadt olyasmi, amit a forgatás alatt tudott meg az internálótáborokról?

Vancouverben és környékén sokat forgattunk, és ugyan tudtam, hogy a kanadai japánokat az amerikaiakhoz hasonlóan bebörtönözték, de a forgatás alatt ismertem meg igazán a történetüket. A stáb egyik tagja kanadai japán volt, és bár a világháború után született, de a szülei átélték az eseményeket. Azt gondolom, a kanadai japánoknak ez az időszak, ha lehet, még keményebb lehetett, mint nekünk, amerikai japánoknak. Az országuk északabbra van, a körülmények zordabbak voltak. A másik dolog, amit a forgatás alatt tudtam meg, hogy a míg háború végével az amerikai internálótáborok megszűntek (az utolsó 1946-ban zárt be), a kanadai japánokat 1949-ig tartották táborokban. Mintha az akkori kormány megfeledkezett volna róluk. És még valami: amikor valaki "japán internálótábort emleget", felmegy a vérnyomásom.

Ez egy amerikai tábor volt, amibe amerikai állampolgárokat záratott be az amerikai elnök és őriztetett amerikai katonákkal.

Mennyire személyes ez a sorozat?

Édesanyám a kaliforniai Sacramentóban született, édesapám San Franciscóban. Amerikai állampolgárok vagyunk, mégis ilyen embertelenségeket kellett elviselnünk csak azért, mert a külsőnk hasonlít azokéra, akik Pearl Harbort megtámadták. Én 1942. április 20-án lettem ötéves. Pár héttel később katonák hurcolták el az egész családot, a szüleimet és két testvéremet az otthonunkból. Egy egykori lóistállóba kerültünk, ami egy sebtében felhúzott, szögesdróttal körülkerített táborban állt. A szüleimnek iszonyú megalázó volt a kétszobás Los Angeles-i lakásukból beköltözni egy istállóba. Szóval, meglehetősen személyes.

Terror: Gyalázat

Ridley Scott Terror című antalógiasorozatának első évadát Budapesten forgatták, és a HMS Terror nevű brit hadihajó története volt, ami 1848 környékén, az északnyugati átjárót keresve fagyott jégbe. A második etap a Terror: Gyalázat címet kapta, és semmi köze az első évadhoz: a II. világháború idején játszódik az USA-ban. A történet középpontjában rejtélyes halálesetek egész sorozata áll, ami egy japán-amerikai közösséget tart rettegésben. A főhőse egy fiatal férfi, aki felveszi a harcot azzal a titokzatos, gonosz erővel, ami sokak halálát okozta. Ennyiből persze az nem derül ki, hogy a sorozat a japán-amerikaiak internálásáról (is) szól, az amerikai történelem egy gyalázatos epizódjáról. 

Hogy lehet ezt feldolgozni?

Nagyon tisztelem a szüleimet, elképesztően erősnek kellett lenniük, hogy ezt átvészeljék. Gondoljon bele, a szüleim elmentek a bankba, ahol a számlájukat befagyasztva találták. Elvették mindenüket, a megtakarításukat, a folyószámlán tartott összeget, mindent. De miért? Hiszen ártatlanok voltunk! Tinédzserkoromban apámmal sokat beszélgettünk erről az időszakról, és csak akkor, utólag éreztem igazán át, min mehettek keresztül. Később is küzdelmes életük volt, éjt nappallá téve dolgoztak, hogy engem és a két testvéremet kitaníttassák. A húgom tanár lett, az öcsém fogorvos, belőlem színész lett. A testvéreim már nyugdíjasok, de én a család legidősebb gyermekeként még mindig dolgozom, mert szeretem, amit csinálok.

Milyen körülmények között éltek a táborokban?

Istállókban laktunk. Ott mosakodtunk, ahol kint a lovakat mosták le. Először a férfiak mehettek mosdani, majd vittek bennünket, gyerekeket, és végük a nők következtek. Milyen megalázó lehetett ez, főleg a nőknek. Kijárási tilalmat vezettek be este 8 és reggel 6 között. Mi kicsik voltunk még, ezt nem nagyon éreztük, de a fiatalok, idősebbek, hiába szerettek volna, nem léphettek ki a táborból. Fogalmuk sem volt, mit tartogat a jövő, de hát hogy is lehetett volna, amikor fegyvert fogtak a fejünkhöz, amikor éjszaka kimentünk a wc-re? Amikor a táborok építése befejeződött, vonatra tettek mindenkit, és fegyveres katonák kísértek, mintha bűnözők lennénk. Csak azt vihettük magunkkal, amit elbírtunk a kezünkben. Átutaztuk az országot, egészen Arkansasig. Nekem, aki kicsi voltam még, egzotikus helynek tűnt Arkansas. Kalandnak, tele felfedezéssel. Fák nőttek a mocsaras tavakban. A fák gyökerei között apró, izgő-mozgó halak úszkáltak. Így fogtunk egy befőttes üveget, fogtunk pár halat, üvegbe tettük, és minden áldott nap nézegettük őket.

A szüleimnek korántsem volt ilyen varázslatos ez az egész. Amikor esett az eső, a tábor mocsárrá változott. Az öregebbek nem tudtak mozogni a táborban, nem tudtak eljutni a barakkokból fürdeni vagy a főépületbe, mert a lábaik mélyre süppedtek a sárban, és nem volt erejük lépni. Ezért az öregeket a fiatalabbak a hátukon vitték. Amire még emlékszem, azok az arkansasi viharok. A barakkok mintha papírból épültek volna, a vihar és a villámlás ellen nem védett meg bennünket, rémisztő volt.

Mik voltak a legfájóbb momentumai ennek az időszaknak?

Rémisztő volt, amikor eljöttek értünk, ijesztő volt, ahogy puskát viselő emberek úgy dörömböltek az ajtón, hogy a ház beleremegett. Édesapám azt mondta nekem, hogy vakációzni megyünk, és ebben a hitben is voltam, hogy mindenki vonattal, fegyveres katonákkal együtt utazik Arkansasba. Egyszer csak megállt a vonat a sivatag közepén, közel-távol nem volt semmi. Én gyerekként nem fogtam fel, de körülöttünk mindenki pánikolt, mert attól féltek, lelőnek minket a sivatagban. De valójában csak azért állt meg a vonat, hogy nyújtózzanak egyet az emberek.

Mit tapasztalt a tábor után? Megváltozott az emberek hozzáállása?

Dehogyis, a gyűlölet semmit nem csökkent. Visszatértünk Los Angelesbe, de alig lehetett munkát kapni, normális lakást pedig senki nem adott ki nekünk. Egy nyomornegyedben laktunk, ahol a káosz, a zavarodottság és a reménytelenség uralkodott. Az iskolában a tanárom "japó srácnak" hívott, és átnézett rajtam. És így visszagondolva, gyerekként tényleg az eleje és a vége volt nehéz, a köztes állapotot (a tábort magát) könnyedén átvészeltük. Egyszer a szegénynegyedben egy ember tántorgott felén, azt hittük, megtámad, de az utolsó pillanatban összeesett, amikor is a húgom, aki négy évvel fiatalabb, mint én, azt kiabálta: "Haza akarok menni!" A táborra gondolt.

A táborokban voltak iskolák?

Igen. Az arkansasi táborban meg kellett tanulnunk a hűségesküt, amit az amerikai zászlóra szokás elmondani. Az iskolaépület ablakából a szögesdrótra néztünk, miközben az eskü szövegét tanultuk. Micsoda irónia, nem? "Szabadság és igazság mindenkinek." Meg szögesdrót, de ez valahogy kimaradt a szövegből.

Hogyan hatott ez az időszak a személyiségére?

Tinédzserként kezdett először érdekelni a gyerekkorom. 5 és 8 éves korom között azokat az éveket kalandként, mókaként éltem meg. Benigni filmje jut eszembe: “Az élet szép”. Pont így éltem meg az internálásunkat. A szüleimnek persze szívszorító volt. Szörnyű. Aztán tinédzserként kezdett érdekelni a történetünk, sokat olvastam arról, hogy minden ember egyenlő a törvény előtt. A nemzetünket a jog védi és uralja. Mi azonban ártatlanok voltunk, akkor az internálásunk mégis, hogy történhetett meg? Erre nem kaptam választ a könyvekben, csak apámtól. Az apám generációja nemigen beszélt a múltról, annyira fájdalmas emlékeket szakított fel bennük a háború. Szégyellték.

Akkortájt zajlottak az polgárjogi mozgalmak az Államokban. Hallottam Martin Luther King beszédeit a rádióban, inspiráltak, csodáltam őt. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor bemutattak neki, és kezet rázott velem. Apámat meg is kérdeztem, miért hagytad, hogy bebörtönözzenek bennünket? Azt válaszolta, hogy gondolnia kellett anyára és a testvéreimre is. Fegyvert fogtak apámra. Nem volt más választása. Ezt megértettem. Aztán azt mondtam, a mi amerikai jogrendszerünk mást mond. Apám azt válaszolta, hogy a demokráciánk az emberek demokráciája. És az embereknek megvan az a képessége, hogy nagyszerű dolgokat vigyenek véghez, de hibázhatnak is. Roosevelt elnök például a harmincas években, a gazdasági válság idején megmutatta, milyen nagyszerű elnök. Munkát teremtett, hidakat épített, postahivatalokat, és felemelte a nemzetet. De ember volt, aki hibázhatott.

Lát párhuzamot az akkori rossz döntések és Trump bevándorláspolitikája között?

Most épp egy rossz elnökünk van, aki rossz döntéseket hoz. Naponta hibázik, rendszeresen hoz elhamarkodott döntéseket. Pedig demokrácia van, az emberek demokráciája. Apám azt mesélte, hogy amikor egy egész ország volt ellenünk, csak egy hivatalnok állt mellénk. Colorado kormányzója, Ralph Carr. Ahhoz, hogy az emberek aktívan részt vegyenek a politikában, szükségük van olyan emberekre, akik a nézeteiket megfelelően képviselik, mert csak akkor fognak szavazni. A nemzetünk hibájából sokan nem éltek ezzel a jogukkal a múltban. Legutóbb Donald Trumpnak sikerült mozgósítania híveit, ezért van most olyan elnökünk, amilyen.

Bízom benne, hogy ha sokat beszélünk arról, milyen fontos a részvételi demokráciában, hogy mindenki szavazzon, akkor a jövő évi választáson elegen lesznek. Azért is csinálunk ilyen sorozatokat, és is írok könyvet az emlékeimről, mert ha beavatunk másokat is ezekbe a történetekbe, jobban megismerik azt a szörnyűséget, amit például az én szüleim is átéltek itt Amerikában, és remélem, hogy nem fognak a mostanihoz hasonló elnökre szavazni. Optimista vagyok, és reménykedem, hogy jövőre megszabadulunk Trumptól, és egy olyan ember ül az elnöki székbe, aki valóban az amerikai emberek érdekeit képviseli.

Nevezhető az, ami a japán-amerikaiakkal történt, rasszizmusnak?

Igen. És tudatlanságnak. Amerika történetének egyik legszégyenteljesebb időszaka ez, sokan inkább eltitkolnák. De én úgy vélem, ez az egyik legfontosabb az ország történelmében, mert a hibákból többet tanulunk, mint azokból a dicsőségekből, amelyeket elértünk és amelyekről többet tudunk. Az utolsó generációhoz tartozom, amely átélte mindezt, és nem szeretném, hogy elfelejtődjön. Ezért alapítottunk egy japán-amerikai múzeumot, írtunk egy musicalt "Hűség" címen, amely a Broadway-en megy, írtam könyveket, és a napokban jelent meg az emlékeimet összegző képregény is.

Bízzunk benne, hogy a jövő Amerikájában nem történhet majd meg hasonló. A sorozatban elmesélt történet napjainkban is játszódhatna, mert bár hetven évvel ezelőtti eseményeket dolgoz fel, a kisebbségekkel szembeni igazságtalanság és kegyetlenség ma is jelen van, ez egy véget nem érő körforgás, újra és újra megtörténik. Az én küldetésem az, hogy felhívjam erre a figyelmet. Az igazi terror a mindenkori kormány butasága és kegyetlensége. Az pedig, hogy ezt a sorozatot pont most vetítik, jól egybecseng a mai hatalommal. De legalább akkor együtt lehettünk a szüleinkkel. Együtt voltak a gyerekek. Nem szakították szét a családokat, mint történik az ma, az orrunk előtt. Ezért egyszerre történelmi és releváns ez a sorozat.

Ön 2005-ben jelentette be a nyilvánosság előtt hogy meleg. Miért döntött a coming out mellett?

Úgy tíz éves lehettem, amikor rájöttem, hogy több szempontból is más vagyok mint a többiek. Én viszont nem akartam más lenni, mert a gyerekkoromból tudtam, hogy a másságot büntetik, legyen az az arcod formája, vagy bármi, ami az ún. normálistól eltér. Az viszont, hogy a saját nememhez vonzódom, nincs rám írva, így könnyebb volt eltitkolni. Azért titkoltam, mert nem akartam, hogy megbüntessenek, és úgy tettem, mintha olyan lennék, mint a többiek. Amikor elkezdtem a színészetet, tudtam, hogy továbbra sem szabad senkinek elmondanom, milyen vagyok, mert soha nem fogok szerepeket kapni. Még akkor is hallgattam, amikor a melegbárokat, ahová azért jártam, hogy ne őrüljek bele a folyamatos tettetésbe, a rendőrség állandóan vegzálta, bevittek mindenkit, ujjlenyomatot vettek, stb., szóval terrorizáltak minket a szexuális beállítottságunk miatt. Ismerős, nem? Amerikaiakat bántottak amerikaiak ebben az esetben is. Aztán amikor Arnold Schwarzenegger 2005-ben megvétózta a melegek házassághoz való jogát - miután előtte azzal kampányolt igen lelkesen, hogy meg fogja szavazni -, úgy döntöttem, hogy eleget hallgattam, és kiálltam a nyilvánosság elé.

Mit szólt ahhoz, hogy a 2016-os Star Trek Beyond című fimben Sulu Hikaru karakterét melegnek ábrázolták?

Ez most nagyon furcsának tűnhet, de cseppet sem örülök neki. Eleve visszatetsző az, ahogy a modern Trek filmek visszamenőleg átírják az eredet sorozat bizonyos elemeit, és Sulut annak idején Gene Roddenberry nem melegnek írta. Ezt onnan tudom száz százalékosan, hogy kifejezetten kértem tőle, hogy legyen egy olyan epizód, amiben LMBT-témával foglalkozunk, de szó sem lehetett róla, hiszen akkoriban, azaz 1966-69 között a tévében csak heteroszexuális karakterek léteztek. Jó, annyira nem lepett meg a dolog hiszen amikor az egyik epizódban Kirk megcsókolta Uhurát, a sorozat fekete, női karakterét, Louisiana, Mississippi, Alabama és Georgia államokban a helyi tévé nem volt hajlandó levetíteni azt a részt. Ennél azért már jóval jobb a helyzet ma.

A sorozat második évadát az AMC csütörtök esténként, 11 órai kezdettel vetíti.

Ne maradjon le semmiről!