Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Média cikkek
- Puzsér Róbert és a Fókuszcsoport is nekiment Dancsó Péternek
- Ahol egy démon simán elmegy gyorsétterembe dolgozni
- Az Apatigris inkább házimacska, de kandúrkodni vágyik
- Meghalt Joe Ruby, a Scooby-Doo rajzfilmsorozat egyik alkotója
- Van olyan fajtája a szexuális erőszaknak, amiről én is most hallottam először
Hosszú évek után 2020-ban Magyarország nem vesz részt az Eurovíziós Dalfesztiválon, ami annak tudatában különösen furcsa döntés a közmédia részéről, hogy az elmúlt években százmilliókat költöttek közpénzből arra, hogy A Dal című műsor elindításával az MTVA-nak is legyen saját esztrádműsora, ahonnan az adott év győztesét aztán kiküldik a nemzetközi dalversenyre. Idén viszont, úgy tűnik, hogy elege lett már a közmédiának a sokszínűségből, és kihagyják a versenyt. Ennek ellenére A Dalt valamilyen oknál fogva megtartották, a győztesnek mindenféle promóciós és fesztiválos ajándékokat felajánlva az Eurovízió helyett, és még a zsűribe is sikerült bevarázsolni a kormánymédia egyik kedvenc publicistáját. Az első adás után továbbra is kérdés, pontosan milyen közszolgálati funkciót lát el A Dal 2020-ban, mert szórakoztatónak aligha lehet nevezni.
Az idei adás egyik érdekessége, hogy sikerült az előző évadok gyakorlatilag egyetlen józan hangját, Both Miklóst Apáti Bence kormánymédiás publicistára és balettigazgatóra lecserélni a zsűriben, aki mellett ott ül Nagy Feró, Vincze Lilla és a műsorban korábban fellépőként szereplő Pély Barna is. Új műsorvezető-társat kapott Fehérvári Alfréd "Freddie" Rókusfalvy Lili személyében, illetve újragondolták a szavazási rendszert is. De mindezt először az LGT Zenevonat c. számának közös eléneklésével vezették fel, konkrétan az összes fellépő együtt énekelt egy vagonban, ami alapján már fel lehetett készülni arra, hogy itt bizony egészen kellemetlen este előtt állunk.
Annyira sokkhatás alatt voltam a vonatos jelenettől, hogy nem is sikerült rögtön felfognom, hogy működik az új pontozási rendszer.
Annyira egyébként nem is fontos, mert sajnos A Dal még mindig ugyanaz a műsor, mint a kezdetek óta. Harminc előadó és zenekar eljátssza a saját számát, négy megmondóember a lehető legkimértebb kritikát megfogalmazva 10-es skálán pontozza, de csak 6-tól 10-ig, és mindenki állatira el van ájulva és meg van hatódva. A fellépők pedig továbbra sem túl izgalmasak, főleg volt tévés tehetségkutatósok, és közepesen vagy annyira sem ismert zenekarok, illetve énekesek adják a mezőnyt. Ez a langyos vizes esztrádműsor-koncepció évek óta állati unalmas és érdektelen, de idén legalább annyira feltekerték a szekunder szégyenérzetet, hogy néha hangosan lehessen nevetni rajta.
Most azt hagyjuk is, hogy a zenék 100 százaléka mennyire rossz és súlytalan, álljon itt Horus és Marcus dala, akik simán továbbmentek ezzel rappelős, nananázós, hegedülős reggaeton dalvalamivel, ami olyan, mintha egy őrült tudós Pápai Jociból, NOX-ból, Fankadeliből és Denizből próbálta volna megalkotni a közmédia-pozitív popzene legtökéletesebb szörnyetegét:
A Dalt ráadásul valamiféle múltszázadi igénytelenség jellemzi. A műsorvezetőre láthatóan túl szűk nadrágot adnak, a műsor logója egy '60-as évekbeli bútoráruház emblémája is lehetne, és alapvetően a Duna TV vizuális megjelenése évtizedekkel van elmaradva bármitől, amit manapság szívesen néznek az emberek. A semmitmondás és az érzelmesnek szánt pillanatok viszont ugyanolyan dögunalmasak, mint az X-Faktorban és társaiban.
Na, de az, hogy a kertévés struktúrát lekoppintva, a zsűritagokat is énekelni küldik az első adásba, tényleg egészen döbbenetes.
Most képzeljük el Hont Andrást a Megasztárban vagy Bayer Zsoltot a Csillagok születikben, esetleg Puzsér Róbertet, ahogy egy kiadósabb ordítozás után kitépi a versenyző kezéből a mikrofont, és vadul belekezd a Highway to Hell-be az X-Faktorban. Ennyire volt nekem szürreális, ahogy a kormánymédia szinte összes orgánumába publikáló Apáti Bence is rákezdett az Azok a boldog szép napok c. számra Nagy Feróval, Pély Barnával és Vincze Lillával a Napoleon Boulevardból. Valahol nagyon aranyos, hogy egy az egyben átvették az éneklő zsűri koncepciót, de maga a produkció mégis inkább olyan, mintha egy fiatal NER-lovag legénybúcsújára szerződtették volna le privátban fellépni a zsűrit.
És mindezt úgy, hogy az egésznek az égvilágon semmi tétje nincs. Oké, az adás elején elhadarták saccra úgy 250 000 néző előt, hogy 25 milliót így, 25 milliót úgy költhet majd el a győztes zenei promócióra és hasonlókra, de Eurovízió nélkül minden marad az országhatárokon belül, kispályásan. Apropó, csak magyar számok voltak a versenyen, bár ez nem olyan nagy baj, őszintén szólva inkább hallgatok bugyuta magyar szöveget, mint rossz angolsággal bármit.
Egyszerűen nem tudja semmi megindokolni 2020-ban A Dal létjogosultságát. Miközben az X-Faktor dalai Manuellel az élen egyre nagyobb szeletet hasítanak ki a magyar Youtube-ból, legyenek bármilyenek is, A Dalban hallható dalok még egy '99-es Danubius Rádió-válogatásra sem kerülhettek volna rá. De ez is így megy a műsor kezdete óta, csakhogy eddig az tartotta életben a koncepciót, hogy minden évben elindulhatott egy magyar előadó az Eurovízión, amit az ország fele élőben nézett, mert a Játék Határok Nélkül óta rajongunk azért, ha idióta vetélkedőkben versengünk más európai országokkal.
(Borítókép: képernyőkép / Duna TV)