A Stephen King-adaptációk felett kezd eljárni az idő

Ha van olyan író, akit nem kell bemutatni az amerikai film- és sorozatgyártásnak, az Stephen King. A '70-es évek óta készülnek a regényeiből mozis és tévés adaptációik hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. King munkásságában az a legérdekesebb, hogy valamikor olyanok nyúlnak hozzá, mint Brian De Palma, Stanley Kubrick, George A. Romero, David Cronenberg vagy Frank Darabont, máskor meg a B-filmes szintet is alig hozzák azok a produkciók, amelyek valamelyik King-regényt szeretnék újragondolni. A kívülálló (The Outsider) az első alkalom, hogy a HBO is megpróbálkozik azzal, amivel már több tucat másik stúdió, de valahogy nagyon úgy tűnik, hogy már a prémium kábeles vonalon sem könnyű izgalmasan elmesélni egy King-történetet.

A kivülállót 2018-ban írta King, és az HBO olyan gyorsan lecsapott rá, hogy 2020-ban már meg is jelent sorozatformában. A történet egy brutális gyerekgyilkossággal kezdődik egy amerikai kisvárosban, ahogy az Kingnél lenni szokott. A bizonyítékok alapján egyértelmű, hogy ki volt az elkövető (a produceri feladatokat is elvállaló Jason Bateman), és az első rész akár ezzel le is zárhatná a rejtélyt. De természetesen ennél sokkal komplikáltabb a történet, és a rendőrség kénytelen megkérdőjelezni a saját bizonyítékait is. A többi már spoiler lenne, szóval maradjunk ennyiben.

Ez így papíron nem a legizgalmasabb, azonban az első két rész akkora kérdéseket tesz fel, hogy a néző mindenképpen válaszokat akar. A Bateman által játszott karakter egy közkedvelt figura a kisvárosban, és mindent megtesz ő és családja, hogy tisztázzák a nevét. Köztük az a rendőr is, aki az egész település szeme láttára megalázta, és bilincsbe verte a szörnyű gyerekgyilkosság miatt. A kérdések mellett azt is nagyon jól ábrázolja a sorozat, hogy ilyen esetekben a rendőr is mennyire halandó, mennyire befolyásolják a saját érzelmei, és mekkorát képes hibázni. Az mindenképpen egy érdekes aspektus, hogy egy látványosan túlkapást elkövető rendőr hogyan próbálja jóvá tenni a cselekedeteit, és hogyan válik a feltételezett elkövető ellenségéből baráttá.

Ez az a rész, amiben nagyon jó az HBO, Bateman és a rendőrt alakító Ben Mendelsohn. Nézőként az egyértelmű bizonyítékok ellenére is megkérdőjelezzük a rendőr tetteit, hogy aztán szép lassan felébredjen bennünk a szimpátia, amiért nem hagyja annyiban az ügy lezárását azzal, hogy egy régi ismerősét börtönbe dugta. Közben megismerjük az amerikai kisvárosi életet, ahogyan arra reagál, hogy egy ismert helyi lakos kegyetlenül meggyilkolt egy gyermeket. És hogy ennek a kezelése milyen hatással Batemanre és családjára.

A peak tv időszak többek között annak is köszönhető, hogy rengeteg tévésorozat volt képes éveken át úgy rejtélyeket kreálni, hogy aztán a nézők az interneten napokon át elemezzék a legújabb epizódok csavarjait, teóriákat hozzanak létre, az utolsó képkockáig keressék a megoldásokat a kérdéseikre. Azonban a Lost megmutatta, hogy csak úgy senki se húzhat elő a fenekéből bármilyen megoldást, ha közben heteken át azzal foglalkozott, hogy még komplexebbé tegye a rejtélyeket. King esetében nagyon gyakran azt érzem, hogy az elején remekül teszi le az alapokat az álmos kisvárossal, a hétköznapi szereplőkkel, és az életükbe belerondító sötét tragédiával, majd ügyesen vezeti rá a nézőt a legnagyobb kérdések feltevésére. Azonban a modern tévégyártás egyre inkább olyan irányba tart (Watchmen, Westworld, True Detective, csak hogy az HBO-nál maradjunk), hogy a képkockákat elemző Reddit-huszárok korában nem engedheti meg magának egy forgatókönyvíró, hogy valami egészen eszement rejtélyt úgy oldjanak meg, hogy annak ne legyen kidolgozva minden részlete.

A kívülálló esetében éppen az a baj, hogy amikor a második-harmadik rész környékén is gondolkodik az ember, hogy az adott rejtély mégis hogyan történhetett meg, akkor kifejezetten lelombozó észrevenni, hogy a megoldás nem logikai alapon fog történni, hanem belekeverik a természetfelettit. Kingnél túl sokszor az történik, hogy adott egy remek rejtély, majd a végén az a csattanó, hogy mindenről egy szörny, egy gonosz álommanó, egy átok vagy valami más fiktív alak tehet, nincs igazi katarzis, hogy a néző magát okolhassa, amiért nem vett észre egyszerű logikai összefüggéseket. Márpedig egy ilyen bonyolult gyilkossági ügyben nagyon kevés lesz az a megoldás, hogy itt bizony egy démon vagy egy ördög miatt kell szenvedni embereknek, és nem azért, mert a főhősnek van egy titkos zaklatója, aki egészen parádés ügyeskedéssel próbálja tönkretenni az életét.

Ráadásul a harmadik résztől behoz egy olyan karaktert (Cynthia Erivo) a sorozat, ami egy rossz B-filmes karikatúrának tűnik. A kicsit OCD-s, kicsit zakkant zseni, aki majd jól utánajár a sok rejtélynek, de a sorozat annyira ki akarja hangsúlyozni, hogy ez a nő bizony nem teljesen százas, hogy felesleges perceket tölt el időközönként ennek illusztrálásával. Erivo alakítása külön ront az egészen, egyszerűen se komolyan venni, se szimpatizálni nem lehet vele, annyira sokoldalúként próbálják bemutatni ezt a nem hétköznapi zsenit, hogy pont ettől lesz egydimenziós. Bateman drámája mellett pedig már-már irritáló azt látni, hogy az írók milyen részleteket gondoltak fontosnak bemutatni Erivo karakteréről, miközben alig-alig haladnak a rejtély felgöngyölítésével. Hozzá kell tenni, hogy az évad második felére ez a karakter is kezd izgalmassá válni, de nagyon megtörte a sorozatot a harmadik, negyedik és ötödik epizód szempontváltása. Addig ugyanis egy True Detective első évadát idéző, nyomasztó thrillert látott az ember, utána viszont csak egy közepesnél jobb CSI-epizódot némi földöntúlival.

Eddig hat részen van túl a sorozat, de a közepén sikerült valamennyire komolyan vehetetetlenné tenni egy kifejezetten sötét történetet. A természetfeletti szállal azt a lehetőséget is elveszi a nézőtől, hogy magától oldja meg a rejtélyt, ráadásul egy kifejezetten gyenge színészi teljesítményre felhúzva görgetik tovább a dolgokat, amikor Bateman és családjának tragédiája, illetve a hibázó rendőr Canossa-járása százszor izgalmasabb, mint az, hogy a flúgos magánnyomozó annyira OCD-s, hogy az éjjeli szekrényre csak bizonyos szögben hajlandó kirakni a kedvenc dekorációs elemeit. A szerelmi életének bemutatása meg aztán pláne teljesen indokolatlan egy ilyen történet közepén.

A hatodik epizódnál aztán megint megváltozik a hangulat, és ha nem is sikerül elérni az első két rész szintjét, mindenképpen javulás a közepéhez képest. Onnantól kezdve, hogy a rejtélyt sikerült felgöngyölíteni, a néző már azért izgul, hogy miként lehet majd elkapni az ádáz gyilkost, hogyan oldják meg hőseink ezt a nem minden napi ügyet. Itt megint élvezetessé válik minden feszült pillanat, hiszen a sorozat sem akarja tovább hülyeségekkel húzni a néző agyát, hanem nagyon konkrétan felvázolja az erőviszonyokat, és mindkét félt (jókat és rosszakat) akadályok elé állítja. Sajnos, már a harmadik résznél megjósoltam otthon a feleségemnek, mi fog történni, és pontosan az is történt, ezen a kiszámíthatóságon meg az sem segít, hogy a sorozat végig magas színvonalon van fényképezve, remek a zeneválasztás és egy-egy színész óriásit játszik.

Lehet, csak én vagyok túlságosan thrillerre optimalizálva horror helyett,