Hagyni kellett volna Picard kapitányt tisztességben megőszülni

Olyan sorozatot, regényt, filmet, verset vagy tárcát írni, ami mindenkinek tetszik, nem lehet. Jó, közhely, de attól még igaz, egy olyan, kiemelten szem előtt levő intellectual property (szellemi termék) esetében, mint a Star Trek, pedig ezerszeresen is az. A Star Treket 1966 óta minden generáció rajongói a magukénak érzik, és késhegyig menő vitát képesek folytatni arról, hogy melyik kapitány volt a legjobb (Picard, naná) és melyik sorozat a legidőtállóbb (Deep Space 9), és melyik kötelező jócsajjal élnék le az életüket (Seven of Nine). Bárki, aki a Trekkie-k kedvére akar tenni, és a sorozatát úgy rakja össze, mint JJ Abrams a legutóbbi Star Wars-filmet,

azaz minden egyes jelenet előtt végiggondolja, hogy vajon örülni fognak-e neki a rajongók, nagyon ingoványos talajra téved.

A jogtulajdonos ViacomCBS a szórakoztatóipar egyik gigásza. Abban a ligába játszik, amiben az AT&T-Warner, a Comcast-NBC, a Disney vagy a Sony. Elképzelhetetlenül sok pénzzel és befolyással bírnak, és a legértékesebb szellemi tulajdonaikra (pl. Star Trek vagy Mission Impossible) úgy vigyáznak, mintha a jövőjük függne tőlük - mert hát így is van valahol.

A nálunk Űrszekerek (agyrém) címen futó franchise 1966 óta kitermelt

• hét sorozatot
• egy animációs sorozatot
• 13 filmet
• kismillió könyvet és képregényt,
• és előkészületben van két animációs és még két élőszereplős sorozat, valamint legalább egy mozifilm.

aminek minden rezdülése pozitív vagy negatív hatással lehet az anyacég részvényeire, így a Paramount, majd a CBSViacom igyekezett nagyon gondosan megtervezni, hogy lehet a 2005 óta új epizóddal a tévében nem jelentkező univerzumot a kor igényeire szabni úgy, hogy közben a hithű rajongók se kapjanak rohamot, de a kritikusok se fanyalogjanak. 2017-ben a Discovery (USA: CBS All Access, Európa: Neflix) című sorozatuk a hagyományokkal szakítva nem egy kapitányt helyezett a történet középpontjába, hanem egy első tisztet, és amellett, hogy úgy nézett ki, ahogy egy sorozatnak 2017-ben ki kellett, olyan témákat boncolgatott, amikről 1966-ban az akkoriban progresszívnek számító eredeti Star Trek (állandó ázsiai szereplő! állandó fekete szereplő, ráadásul nő!) nem is álmodozhatott.

Meg kellett értetni a rajongókkal, hogy a Discoverynek 2017/18-as, azaz modern szériákkal kell megküzdenie, és ha csak a látvány oldaláról indulunk el, menten ott van egy Expanse, ami új frontot nyitott a tévés sci-fi-k történetében, ha annál rondábbat forgatsz, senkit nem fog érdekelni a sztorid. Ami egyébként hálistennek levetkőzte azt a naivitást és tágra nyílt szemű idealizmust, ami általában a Trek-szériákat jellemzi, a karakterei árnyaltabbak és összetettebbek, mint az egydimenziós Kirk vagy Archer, és az írók hálistennek nem is akartak senkiből Picardot faragni.

A sorozat aztán kapott egy második évadot, ami sötétebb és összefüggőbb volt, mint az első, és Pike kapitány képében kapott egy "rendes" kapitányt is, a központi szál a mesterséges intelligenciával (gy.k. ha Skynet egyszer megébred, nekünk régen rossz) viszont a végére egy olyan sarokba írta bele az írókat, hogy a Picard első részéig meg voltam arról győződve, hogy kényszerpályán mozognak, miközben csak arról van szó, hogy az univerzumépítéshez néha áldozatokat kell hozni. A mesterséges intelligencia vs. emberiség a Star Trekben mindig is központi kérdés volt, de elsősorban erkölcsi (mit tekintünk életnek és életformának), a Borgon kívül szinte csak a magyarul Új nemzedék alcímű Star Trek: The Next Generation nanotech lényei jelentettek valós fenyegetést ránk.

A Picard (USA: CBS All Access, Európa: Amazon) megint másik irányba indul el, és a "rendes" rajongókat már az első pár részben a kétségbeesés szélére taszítja: Picard megcsömörlött a Csillagflottától és a Föderációtól, mert elárulták, és ezzel ezrek halálát okozták, Picard meg hazugságban maradt, amit azóta sem bocsátott meg. Amikor egy Dahj nevű lány a semmiből megjelenik a birtokán, ahol két romulán menekült és a kutyája társaságában tölti napjait, felpezsdül a vére, és a Csillagflotta adatbázisában kinyomozza, hogy a lány Data lánya, sőt, testvére is van. És mire idáig eljut, titokzatos merénylők esnek nekik, és Dahjnak annyi lesz. Picard meg berág, és elkezd nyomozni a másik android után, aki egy hatástalanított és romulánok által lakott Borg-kockán melózik, és nem tudja, hogy ő csak egy android.

Az évad során aztán csak lesz egy hajó is – de nem az Enterprise, meg legénység is – de nem a Csillagflottából, történnek olyan dolgok, amiket a holodecken láttunk utoljára, előkerülnek régi arcok (Seven of Nine, Riker, Troi) és új konfliktusok, és egyszer csak vége lesz, különösebb érzelmi tetőpont, katarzis, valami, BÁRMI után, aminek az emberből érzelmi reakciót kellett volna kiváltania, ő meg ásít egyet, és lép tovább egy következő sorozatra – majd a második évadra visszaül a készülék elé. Jó, azt jegyezzük meg, hogy a Riker-Troi-Picard-trió közös jelenetei vagy a Data és Picard köztiek nagyságrendekkel jobbak, mint bármi, amit a széria az első évadban egyébként produkált, ráadásul úgy, hogy egy kivétellel mindegyiket simán ki lehetett volna hagyni az epizódokból.  

Halvány fogalmam sincs, hol ment félre a Picard, és miért, azzal sem vagyok tisztában, miért rúgták ki Michael Chabon showrunnert, aki már az első évad bemutatása előtt a második és harmadik kanyar berendelését is elintézte a CBS All Accessnél. De ezzel nekem, nézőnek nem is kell foglalkoznom. Azzal viszont igen, hogy hiába ikonikus alakja a Star Trek-univerzumnak Picard és az őt alakító Patrick Stewart, akinek a tehetsége, kisugárzása jottányit sem kopott az évek során, ha az írók egy legfeljebb duplarészre elég történetbe helyezik bele, és tíz részen át szórakoznak vele, de nagyon csúnyán.

A mellékszereplők kibontásához nem kell, az AI kutató dr. Jurati történetszála a saját kis tragikus hullámvasútjával magában is megáll, ahogy Rios kapitány traumatikus története is, sőt, a végtelenül idegesítő Raffinak, Picard egykori szárnysegédjének (?) is csak azért kell a kapitány, hogy az orra alá dörgölhesse, hogy miattad iszom, te állat. Soji, a másik androidlány Picard nélkül jut minden lényeges felfedezésre, és az évadzáró duplarészre már egyértelmű főszereplővé vált, míg Picard lassan a háttérbe húzódott.

Jó, simán lehet, hogy én vagyok az érzéketlen, és nem kötöm össze ezt a lassú elvonulást Picard halálos betegségével, de mivel tudni lehetett a két plusz évadot, illetve a kilencedik részben azt is elmagyarázzák, hogy fogja túlélni a halált (a laborban ott az android test, a tudatátvitel mikéntjét Data alkotójának fia prezentálja), így meg nem volt tét. A főellenségnek bekínált szuper AI egy béna kígyónak tűnt, mintha az utolsó epizódra szánt pénz a 32. perc körül elfogyott volna, és már csak 23 dollár 56 cent maradt, amiből meg a Xena egyik jeleneténél faszábbra nem telt. De esküszöm, még ezt is elnéztem volna, ha nincs tele az első évad olyan logikátlan baromságokkal, mint a Csillagflottába beépülő romulán nő, Maddox tök felesleges meggyilkolása, azok a jelenetek, melyekben Picardot a Csillagflotta porig alázza, a romulán flotta mérete (mégis hol a vérben voltak ezek a hajók?), a Borg-kockán jóslásból élő banya,

Lehetőség volt ebben a sorozatban, sőt van is, de kéne sztori is hozzá, meg olyan író, aki megírja. Az nem elég, hogy a kerületi Galaxis őrzői hagyományőrző klub legkevésbé gázabb előadóit egy remek színész mellé tosszuk, és rájuk öntünk egy talicskányi dollárt, abból továbbra is csak egy kegyelemkettes jön ki. Legfeljebb egy kurva szép, kalligrafikus írással a naplóba behúzott, de akkor is siralmas.