Tizenegy év után nem bosszantják tovább a konzervatívokat

Ez nem egy béna vicc kezdete, hanem valami, ami szinte szó szerint ugyanígy – oké, kocsma helyett tévécsatornával – mindent elmond az amerikai média működésének sajátosságairól.

A Modern család című sorozatot ugyanis készítői nagyjából azért találták ki, hogy ráhozzák a sikítófrászt a konzervatívokra, illetve még pontosabban a bigottakra, a rasszistákra, a homofóbokra és mindenféle előítélet büszke tulajdonosára. Ráadásul a sorozatot tavalyig ugyanaz a cég, a Fox gyártotta, amely Donald Trump mélyen elfogult, republikánus szócsövét, a Fox News hírműsort is. (Aztán a Fox nagy részét megvette a Disney, a Fox News viszont maradt külön.) És jól megfértek egymás mellett – bár ezt a sorozatot nem a Fox, hanem az ABC vetítette, gondolom úgy érezték, hogy nem kell túlfeszíteni a húrt.

Az ultraliberális alaptéma és az ultrakonzervatív csatorna között félúton ott volt maga a sorozat, amiről sokat elmond, hogy először nem a Hazafias Anyák Szövetsége vagy a Fegyvert Minden Háztartásba Mozgalom szólalt fel ellene, hanem éppen a meleg aktivisták, mondván, szép dolog, hogy a sorozatban bemutatott nagy család egyik ága egy meleg házaspár, de azért az mégiscsak feltűnő, hogy az első évadban a két férfi a képernyőn még csak meg se puszilja egymást.

Mert ki lehet – és ki is kell – emelni, mekkora dolog még a huszonegyedik században is, hogy egy nagyközönségnek szánt (legjobb napjain 13 milliós nézettséget felmutató), főműsoridős sorozat olyan, a mainstreamben még mindig szokatlan dolgokat választ főtémául, mint a melegség és a bevándorlás, ráadásul úgy, hogy az egyik párban több évtized korkülönbség van a férj és a feleség között, a másikban meg az egyik férfi mackós testalkatú. De azt is hozzá lehet tenni: ennél, mármint az alaptémák tökéletesen természetesnek vett ábrázolásánál valójában sosem tett többet a Modern család az előítéletek elleni nagy küzdelemben.

Ami tulajdonképpen rendben is volt így: még az is lehet, többet lehet elérni azzal, ha tizenegy éven keresztül állítja egy sorozat, hogy az ember bőrszíntől, szexuális orientációtól, életkortól függetlenül is csak ember, és ugyanarra vágyik, mint a többi ember (szerető párra vagy családra, boldogságra, önmegvalósításra és a szitkomok többi kedves témájára), mint ha a konzervatívabb közönségréteget két rész után elijesztették volna a specifikusabb – melegjogi, bevándorlásügyi – témákkal, és végül csak azokhoz tudott volna szólni a sorozat, akik épp elég elfogadók e nélkül is. Ráadásul valamicskét még fejlődött is a Modern család az évek során, ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, mondhatjuk, hogy az elképzelt „átlagnéző” tempójában: a második évadban – az alkotók szerint persze egyáltalán nem a számonkérés miatt – megtörtént a visszafogott melegcsók is, mostanra pedig már minden párt mutattak az ágyban is (persze csak jelzésszerűen), nemcsak azokat, akiket sosem járt kockázattal a tévézés története során ott mutatni, és ezért mutatnak is minden sorozatban.

De egyébként szó sem volt mozgalmár, problémacentrikus sorozatról.

egy tipikus szitkomnál, amelyben semmi sem annyira fontos, mint a helyzetkomikum és a vicces beszólások, és amely sosem menne mélyebbre azoknál a konfliktusoknál, amelyek szigorúan húsz perc alatt rövidre zárhatóak. És az elmúlt tizenegy évben ebben tökéletesen teljesített: a poénok tényleg az egyes jellemekből következtek, és így nagyon ritkán sikerültek erőltetettre. Az alkotók, Christopher Lloyd és Steven Levitan, meg az írók sosem engedték meg maguknak, hogy egy-egy poén vagy konfliktus kedvéért elhagyják a sztori és a jellemrajz hitelességét, ahhoz viszont mindig nagy érzékük volt, hogy a hétköznapi bénázásokat a lehető legjobban kiaknázzák.

És az első néhány évadban a dolognak még tétje is volt. Az első epizód alapfelállása ugyanis sorozatdramaturgiai szempontból volt annyira bevállalós, mint amilyen politikai szempontból a kényes témák bedobása. Mert hiába egy szitkomról volt szó, eleinte a nagy család mindhárom ágának tényleg komoly dolgokkal kellett szembenéznie:

• Jay és Gloria, az idős, gazdag, elvált férfi és a nála sokkal fiatalabb, de nem aranyásó, bombázó felesége sem illettek össze épp magától értetődően, de a nő előző házasságából hozott gyereke, a koravén, „nőies” fiú, Manny meg aztán pláne nem találta meg a hangot a macsó új apuval;
• Mitch és Cam meleg párként a családalapításon, a házasságon egy ázsiai gyerek örökbefogadásán gondolkodtak;
• Claire és Phil három gyereke miatt egyaránt aggódhatott: Alex kockasága/strébersége miatt boldogult nehezen, Haley éppen butuskasága és kicsapongásai miatt, Luke esetében meg nem lehetett tudni, mit is kezd majd az életével.

De a Modern családdal – amit nálunk eleinte Egy rém modern család címen vetítettek, mivel a főszereplő családapa, Jay az Egy rém rendes családból ismert Ed O’Neill – is az történt, ami a hosszú sorozatokkal nem ritkán: ezek a konfliktusok három-négy évad alatt lényegében lezárultak, és mivel nem drámáról van szó, persze mindig a lehető legmegnyugtatóbb módon, így a sorozat már jó pár éve beállt az üzemszerű működésre. Egy remek, tényleg vicces, mindig jól megírt sorozat esetében, mint amilyen ez, persze sok rosszabb dolgot el lehet képzelni, mint az üzemszerűség, de azért a Modern család ezzel mégiscsak átlépett egy másik ligába. Azokéba a sorozatokéba, amelyek elé minden héten jól esik leülni, de azért ennél a kellemes húsz percnél senki nem vár tőlük többet.

Volt ahhoz benne elég, jól megírt, kellően összetett szereplő, hogy ez még ennyi évad után se váljon unalmassá a hasonló sorozatokban megszokott témák mentén: új szerelmek és szakítások, új gyerekek/unokák születése, ha meg valami meghatóra volt szükség, akkor mondjuk valamelyik idős, csak néha felbukkanó rokon halála. Ami sosem a gyászról szólt, inkább az elfogadásról.

és korántsem csak a szó politikai értelmében: jobban vagy kevésbé, de valamennyire mind a kétszázötven epizód arról szólt, hogy milyen jó és egészséges is az, ha elfogadjuk magunkat, a saját öregedésünket, a saját vágyainkat, amikkel nem feltétlen merünk szembenézni, ha elfogadjuk a párunkat, gyerekünket és a családtagjainkat olyannak, amilyenek, és ha önmagunk vagyunk. Ez nem hangzik túl bonyolultnak, de kétszázötven rész alatt bőven volt idő olyan dolgokról beszélni, amelyek tudnak többlettartalmat adni, és szimpatikus gondolatokat lehet velük közvetíteni: karrierváltásról és önmegvalósításról idősebb korban; női vezetőként való érvényesülésről; az otthon ülő családanyából dolgozó nővé válás nehézségeiről; gyereknevelésről, ha nem megy minden úgy, ahogy kéne, és így tovább.

És néha még egy-egy újítás is becsúszott: a sorozat alighanem legzseniálisabb része volt a 6. évad 16. epizódja, amely végig Claire laptopjának képernyőjén játszódott, és az arra bejövő videóhívásokból és csetüzenetekből állt össze egy csomó fontos információ. Olyan virtuóz epizód volt ez, amely messze felülmúlta a szitkomipar sokéves átlagát – igaz, speciel a Modern családét is. Kapott is egy Emmyt. Amúgy maradt a régi jól bevált, úgynevezett mockumentary formátumnál: a szereplők epizódonként néhányszor beültek a kamera elé, mintha egy valóságshow-t néznénk, és mondtak pár mondatot a helyzetükről. Hogy ez sem vált izzadságszagúvá, az azért volt, mert az alkotók, mint mindent, ezt is iróniával kezelték, és rengeteg különféle módon nevették ki a saját ötletüket.

Mindezek ellenére sem baj, hogy most véget ért a sorozat, mert az utóbbi pár évadban elindult egy nagyon lassú és nagyon nem meredek, de azért érezhető színvonalesés. Egyre több lett az olyan, a valóságban tényleg komoly egzisztenciális válság, amit itt mindig megoldottak négy jól irányzott mondattal, nettó három perc alatt – nagyjából mintha a Jóbarátokban Ross és Rachel viharos kapcsolatát zavarnák le egy rész alatt, hogy egy jól megfogalmazott beszélgetés és néhány, az élet által hozott példa kapcsán mindkét fél rájöjjön, hogyan is záruljon ez a se veled, se nélküled kapcsolat, és kész, téma lezárva. Az utolsó évadra pedig elszaporodtak azok a mondvacsinált konfliktusok is, amelyekről üvöltött, hogy csak azért írták őket, mert tizenegy év után már tényleg semmi, de semmi, a történetbe jobban szervesülő ötlete nem maradt az alkotóknak.

De a lejtő ennek ellenére is csak lankás volt, mivel egy percig sem látszott úgy, mintha az alkotók elengedték volna a sorozatot, és ne próbálkoznának az utolsó pillanatig. Még az záróévadba is írtak néhány valódi, komoly döntéshelyzetet, pláne a lezáráshoz közeledve, amit végül szinte az összes szereplő elköltözésével indokoltak meg. Ennélfogva az utolsó, dupla rész a feltétlenül szükségesnél két fokkal jobban ráment a könnyfakasztásra, de mivel szerencsére ezt is iróniával kezelték, azért nem fulladt szirupba az epizód, ha igazán megrázó se tudott lenni.

Na persze ez – megrázó – valójában soha nem is akart lenni: a Modern család mindig a Monty Python alapvetését követte, és csakis az élet napos oldalát nézte. De úgy, hogy ezzel nem szépelegni próbált, hanem arra rávenni a nézőit, hogy tegyenek így ők is, mert attól jobb lesz a világ. Egy remekül megírt, vicces sorozat, ami kétszázötven rész után is csak egy kicsit kevésbé vált viccessé és remekül megírttá, és még a világot is jobb hellyé próbálta tenni: ennél kevés jobbat lehet elmondani egy szitkomról. Talán még azt, hogy ha az alkotói azt is tudják, mikor kell abbahagyni. Egy egész pici híján, még ez is majdnem sikerült.

A sorozatot itthon az HBO és a Comedy Central különféle felületein lehet elcsípni, de nálunk még jó pár rész hátra van a záróepizódig.

(Borítókép: ABC)