Képtelenség megtudni az igazságot Hollywood egyik legnagyobb rejtélyéről

Natalie Wood korszakos amerikai filmek szereplője és főszereplője volt, de ha szóba kerül a neve, legtöbbeknek csak annyi jut arról az eszébe, hogy Wood eltűnt 43 évesen egy hajó fedélzetéről a kaliforniai Santa Catalina-szigetnél, a következő reggelen pedig a hatóságok már csak a holttestét találták meg. Wood halála az a típusú rejtély, aminek a biztos megoldását sosem fogjuk megtudni, hiszen az egyetlen, aki tudná, meghalt. De mégis, még mindig annyira élénken él a köztudatban, hogy a 2010-es években is újra elővették, a hajó kapitánya előállt egy, a hivatalostól eltérő változattal, amitől azonnal gyanúba keveredett Wood férje, a szintén színész Robert Wagner. A rejtély ettől még rejtély maradt, de a halálesetet, és legfőképp, Wood életének sztoriját szeretné most rendbe rakni a Natalie Wood: Mi marad hátra című dokumentumfilm.

A Mi marad hátra viszont pont nem az a fajta dokumentumfilm, aminek el kellett volna készülnie Woodról, a legfőbb oka ennek pedig az, hogy a film egyik producere, narrátora, kérdezője Natasha Gregson Wagner színésznő, Wood lánya, Wagner fogadott lánya. Az ő személyes visszaemlékezésével kezdődik a film, pontosabban annak a részletes elbeszélésével, hogyan emlékszik vissza a napra, amikor 11 éves korában megtudta, hogy édesanyja meghalt. Wagner – aki olyan filmekben tűnt fel mellékszerepekben, mint a Pop, csajok, satöbbi vagy a Lost Highway – jelenlététől az elkészült film bensőséges, családias projekt benyomását kelti, ami igazságot szolgáltat az édesanyjának, és látszólag őszintén szembenéz a nevelőapjával és annak szerepével Wood halálában, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a végeredmény sokkal erősebb lenne, ha az egyik legfontosabb szereplőjét is kérdezné valaki, és az érintettekkel nem olyasvalaki beszélne, aki évtizedek óta ismeri az illetőt.

A Mi marad hátra három különböző blokkban vázolja fel Natalie Wood életét. Az első a magánéletét teszi tisztába, amire szükség is van, mert a színésznő szerelmi élete finoman szólva is komplikált volt: 18 éves korában elvette őt a nála majdnem 10 évvel idősebb Robert Wagner. Aztán elváltak. Wood összeházasodott a nála szintén idősebb Robert Gregson brit producerrel, de ők is elváltak, majd később ismét összejött és házasságot kötött Wagnerrel. Közben hírbe hozták Warren Beatty-vel, David Niven fiával, Nicholas Rey rendezővel, illetve a film kihagyja, de fiatalkorában kavart Elvis Presleyvel is. Annyi mostohatestvér, nevelőszülő, családtag van a Wood-család környékén, hogy oda kell figyelni akkor, amikor dekódolni szeretnénk, hogy ki kinek a vér szerint rokona.

Ami sokkal érdekesebb, az a Mi marad hátra második blokkja, ami Wood karrierjéről szól. Eredeti nevén Natalja Nyikolajevna Zaharenko orosz bevándorlók gyerekeként született. A Zaharenkót senki sem tudta kimondani, úgyhogy Gurdinra változtatták egy idő után a családnevüket. Ezt sem sikerült mindenkinek kimondania. A kis Natalja akkor került a filmkészítés közelébe, amikor egy kaliforniai kisvárosban forgatott limonádé pici szerepére egy helyi kislányt kerestek. Natalja jelentkezett, és olyan mély benyomást tett a rendezőre, hogy évekkel később is emlékezett rá, és amikor hasonló színészre volt szüksége, a Gurdin családnak szólt. Natalie-nak új nevet kerestek, a Wood-vezetéknevet a rendező, Sam Wood tiszteletére kapta.

Onnantól kezdve Natalie Wood rendes belsős munkatárs volt a filmstúdióban, abban a rendszerben, amiben a színészek szerződésben álltak a filmgyártó céggel, és gyakorlatilag azt csináltak, amit a fejesek diktáltak nekik. A képességei a legnagyobbakat is lenyűgözték, Orson Welles meglepődve mesélte róla, hogy amíg ő többször is elrontotta a szövegét, addig a tízéves Wood egyszer sem.

Wood azon kevés színésznők egyike volt, aki életének meghatározó szakaszaiban fontos vagy emlékezetes filmekben játszott, ezért az lehetett mindenkinek a benyomása róla, hogy szinte a vásznon látják felnőni. Érdemes belegondolni, hogy manapság látunk-e ilyesmit egyáltalán (Kirsten Dunst és Christian Bale két jó példa). Wood gyerekként a Csoda a 34. utcában című karácsonyi filmben szerepelt, tinédzserként Az üldözők című John Wayne-westernben, a Haragban a világgal című James Dean-drámában, fiatal felnőttként a West Side Story-ban, a Ragyogás a fűben című Elia Kazan-filmben, hogy aztán a gyerekvállalás után többé-kevésbé visszavonuljon, majd a hetvenes évek végén az imidzse újrakalibrálásával a karrierjének egy újabb fázisára készüljön.

Persze Wood nem kizárólag filmklasszikusokban szerepelt, hanem konkrét bukásokban is, de a Mi marad hátra erről illedelmesen hallgat. Érdemei azonban nem merülnek ki abban, hogy játszott egy csomó híres filmben (ráadásul jól). Robert Redford személyesen mondja el, hogy ő volt az, aki esélyt adott neki, amikor még csak a Broadway-ről ismert fiatal ficsúr volt. Wood ragaszkodott Redfordhoz, ezzel beindítva a filmes karrierjét, még ha előtte fel is bukkant már tévésorozatokban. Wood ráadásul a stúdióval is szembement egy idő után, 18 hónapos kényszerszabadságot kapott, amiért fel merte emelni a hangját az ellen, hogy a filmgyártók határozzák meg, hogy a színészeknek milyen filmeket kell kötelező jelleggel elvállalni. A sztrájk eredménye az volt, hogy megkapta a lehetősége évente egy film szabad kiválasztására.

Nehéz Woodhoz hasonló figurát találni a kétezres években, akit ennyire szorosan fogtak, aki minden elvárásnak megfelelt, aki nem keveredett botrányba, és mindig elvégezte a kiszabott munkát. Legalábbis ez volt a felszín, mert a Verseny a javából című komédia forgatása alatt egy nap hazament, és lenyelt egy teljes üveg altatót, majd átkopogott a barátjához, hogy azonnal hívjon mentőt. És más súlyos gondok is voltak, például a Mi marad hátra megszólalói szerint is problémás anyja, aki mindent megtett, hogy a gyereke sikeres legyen, de olyan passzív-agresszív terrorban tartotta, hogy még felnőtt korában is érezte magán a hatását. Wood maga mondja el a filmben, hogy édesanyja szerint egy jós megjövendölte, a középső gyereke világhírű lesz, de óvakodnia kell a sötét víztől. Wood úgy nőtt fel, hogy rettegett a tengertől, az óceántól, minden víztől, amit nem látott át, és ami végül a vesztét is okozta.

A Mi marad hátra aztán az utolsó harmadában rákanyarodik a halálesetre, amiről természetesen nem igazán tudunk meg újat, a szintén a hajón tartózkodó Christopher Walken egy archív felvételen beszél, a hajóskapitányt nem akaródzott megszólaltatni, hiszen pont ő kezdte el évekkel ezelőtt azt hajtogatni, hogy Woodot bántalmazhatták, így marad az egyetlen interjúalany Natasha Gregson Wagner nevelőapja, a színésznő kétszeres férje, Robert Wagner, aki kilencven évesen elmondja, hogyan emlékszik erre az estére. Bántalmazásról nincsen szó, Wagner elmondja, hogy pár pohár bort elfogyasztott, majd amikor észrevette, hogy Walken életvezetési tanácsokat ad a feleségének, akkor ráripakodott, és összetört az asztalon egy borosüveget. Ekkor Wood lement a hajó lakrészeibe, és akkor látták utoljára. A film szőrmentén érinti azt a fejleményt is, hogy a 2010-es években újra elkezdték vizsgálni Wood halálát, és Wagner úgynevezett “person of interest”, azaz ügyben érdekelt személy lett, amit a férfi azzal hesseget el egy interjúban, hogy ő próbál ilyenekkel nem foglalkozni. Sőt, azt a tényt, hogy a közvéleményt még mindig érdekli Wood halála, a “barrakudaszerű” bulvársajtóval magyarázza, akik mindent megtesznek a példányszámok növeléséért.

A Natalie Wood: Mi marad hátra furcsa szájízzel hagyja ott az ember, pont a rokoni óvatoskodás miatt. Azoknak, akiket érdekel a negyvenes, ötvenes, és hatvanas évek Hollywoodja, mint például engem, elég szórakoztató a dokumentumfilm nagyjából fele, ami pont azzal foglalkozik, hogy egy ilyen tehetséges, de annyira nem elismert színésznő hogyan lavírozott egy olyan rendszerben, ami nem arra volt kitalálva, hogy fiatal színésznők lavírozzanak benne. De a Mi marad hátra annyi mindent csak szőrmentén érint, hogy aki például a West Side Story-ról, vagy Az üldözőkről szeretne többet megtudni, az nem ebből fog új információkhoz jutni, az utóbbiról például szó sem esik, a musicalről is annyit tudunk meg, hogy sokat kellett próbálnia, és hogy a mai világban már biztosan nem kapná meg a Puerto Rico-i lány szerepét. És ahogy egyre többet foglalkozik főhőse magánéletével, úgy lesz egyre érezhetőbb, hogy ezt a filmet nem egy objektív, mindenre kíváncsi ember készítette, hanem olyasvalaki, aki fenn akarja tartani a mintaanya, mintafeleség, mintasztár látszatát. Pedig mindet egyszerre nem lehet.

A Natalie Wood: Mi marad hátra az HBO Go-n érhető el.

(Borítókép: Natasha Gregson Wagner és nevelőapja, Robert Wagner a Natalie Wood: Mi marad hátra című filmben. Fotó: HBO Pressrom)