Ha a világ nem lenne elég szomorú, jött egy sorozat megbőgetni

Az Ez minden, amit tudok című sorozat azzal kezdődik, hogy egy kamera nagyon lassan, de tényleg, csigalassúsággal elkezd körbenézni egy semmitmondó vidéki könyvtár belsejében, miközben halljuk, ahogy valaki motyog. Aztán a motyogásból egyre hangosabb, monoton hadoválás lesz. A monoton hadoválásból pedig ima. A kamera annyira lassan halad, hogy előbb látjuk az emberek reakcióját, mint az embert, mindenki furcsán néz, zavarodott, nem tudja mit kezdjen az emberrel, aki úgy imádkozik egy könyvtár közepén, mintha minden bűnét meg szeretné gyónni.

Aztán magasra emel egy éles kést, és nem sokkal később elkezdi lenyiszatolni a kézfejét. Szóval pontosabban: az Ez minden, amit tudok azzal kezdődik, hogy egy súlyos mentális betegségekkel küzdő férfi a csuklóját fűrészeli egy nyilvános helyen, de a sorozat újra és újra megtalálja a módját, hogy ennél sokkolóbb és lehangolóbb legyen.

A férfi, aki ezt teszi magával, Thomas Birdsey (Mark Ruffalo), aki azt képzeli, hogy ezzel a rituális áldozattal meg tudja állítani a kuvaiti háborút. Thomas sok mindent hisz, szerinte lehallgatják, üldözik, fenyegetik, az ügynökség megfigyeli, kémek vannak minden sarkon, a közel-keleti helyzet egy súlyos összeesküvés része, és így tovább. Ikertestvére, Dominick (szintén Mark Ruffalo) úgy élte le az életét, hogy a beteg bátyja határozta meg őt, de ha ez nem lenne önmagában elég, a cselekmény rápakol egy rákos édesanyját, egy abuzív nevelőapát, egy válást, egy ismeretlen okokból elhagyott tanítói állást, a második rész elejére pedig még egy felduzzadt herezacskót is, amikor dulakodni kezd egy szanatórium őreivel.

Az HBO új minisorozata olyan, mintha valaki megnézte volna a 2016-os, Oscar-díjas Manchester by the Sea (magyarul: A régi város) című filmet, és arra gondolt volna, hogy ez tök jó, de nem lehetne esetleg hat és fél órás. Emlékeztetnék mindenkit, hogy a Manchester by the Sea egyik kulcsjelenetében két kisgyerek szörnyethal egy tűzben, miközben az apukájuk boldogan sörözik a cimborákkal.

Az Ez minden, amit tudok-ot simán le lehetne söpörni azzal a fogalommal, hogy nyomorpornó, egy szerencsétlen ember hosszadalmas testi-lelki püfölése, aminek nemhogy feloldása, de még lezárása sem nagyon van. A főszereplőnk ugyanis a meglepő belépő ellenére nem Thomas, hanem Dominick, az otthon Szolzsenyicint olvasó, magának való, mérhetetlen szomorúságot árasztó ember, aki akármerre fordul, valami borzasztó dolog történik vele. A sorozat első része még csak ízelítőt nyújt ezekből, de amikor eljutunk a harmadik-negyedik rész környékére, fel lehet tenni ezt a kérdést, hogy miért érdemes ezt egyáltalán nézni.

Attól még, hogy olyan, mint egy Oscar-bingó, amiben a borzasztó témákat kellene jelölgetni, az Ez minden, amit tudok egy nagyon jól vizuális érzékkel, csodálatos színészi játékkal előadott melodráma. Az alapot Wally Lamb azonos című, 1998-ban megjelent, majdnem ezeroldalas regénye adja, aminek a sorozat megtartja majdnem minden történetszálát: az 1991-ben játszódó jelen mellett megismerjük a Birdsey testvérek gyerekkorát, tinikorát, egyetemistakorát, és egy zseniális húzással még messzebb megyünk, amikor a főszereplő a nagyapja naplójának birtokába kerül, és a szürke kilencvenes évekből hirtelen pár évtizeddel korábbra kerülünk. Ami elsőre csak egy szomorú történetnek tűnik, az egy szomorú, generációkon átívelő történet lesz, ami a mindennapi szenvedéseket szinte mitikus magasságokba emeli. Lehet, hogy a balszerencse az átok? Lehet, hogy ami a Birdsey családdal történik, az előre el van rendelve, hogy megismétlődjön újra és újra és újra? Lehet, hogy – ahogy elhangzik kétszer is, két külön idősíkban –, a régi bűnöknek hosszú az árnyéka?

Az egész melodráma az önmaga paródiájává omlana össze, ha nem a megfelelő alkotó találkozott volna a megfelelő színészekkel. Mark Ruffalo a kettős szerepben túlzás nélkül zseniális, olyan erős és egymástól különböző alakítás(oka)t hoz, amit valószínűleg agyon fognak díjazni jövőre. Az HBO már egyszer kijátszotta az ikres főszereplős sorozatot a James Francóval készült Fülledt utcákkal, de ott a két Francót a frizurájuk fésülése és a hangerejük különböztette meg őket egymástól a pornós sztoriban, itt Ruffalo a két szerepben radikálisan máshogy néz ki. Dominick jó karban van, vékony, energikus, a beteg Thomas elhízott, tespedt, lassan mozog, még ha az agya túl gyorsan is pörög.

Csak a hat rész után tudtam meg, hogy nem volt kövérítő jelmez Ruffalón, egész egyszerűen ahhoz a megoldáshoz folyamodtak a forgatáson, hogy a két iker felvétele között hat hetet vártak. Dominick szerepére kigyúrta magát a színész, majd hat hét szünet után felszedett magára 15 kilót, és aztán eljátszotta Thomast. Ami csak azért elképesztő teljesítmény, mert sok jelenetben kell saját magával játszani. De a technikai részletektől eltekintve is elképesztő, mit művel Ruffalo, egy jelenetben például csak és kizárólag a szemét és arcának a felét látjuk, és még úgy is képes az érzelmeket érthetően, meghatóan bemutatni. Ő az a színész, akit annyira megszoktunk, hogy el is felejtjük, mikre képes. Ez után sosem fogjuk. Remek partnerei is vannak, Kathryn Hahn az exfeleségként, Rob Huebel a legjobb barátjaként, meglepetésként Rosie O’Donnell segítőként mind-mind remek választások, az ínyencek pedig örülni fognak neki, hogy a Dogman című olasz film főszereplője, Marcello Fonte is feltűnik a sorozat második felében egy elég fontos szerepben.

De a legjobb, hogy van is valaki, aki képes kihozni a legjobbat ezekből a színészekből. Az Ez minden, amit tudok teljes egészében Derek Cianfrance munkája, ő írta és rendezte mind a hat részt, amitől a minisorozat egy egységes, kitalált vonal mentén halad, amitől sem vizuálisan, sem történetmesélésben nem tér el. Cianfrance 2010-ben lett óriási reménység, amikor a Blue Valentine című, Ryan Gosling és Michelle Williams főszereplésével készült párkapcsolati drámáját két pofára zabálták a kritikusok. A második, sokkal ambiciózusabb Túl a fenyvesen című drámája már nemcsak a fenyvesen, hanem a jóízlésen is túlment, generációkon átívelő, apák-fiúk drámája szinte önmaga paródiája lett, élen arctetovált, kemény motoros Ryan Goslinggal. (A 2016-os Fény az ócean felett című világítótornyos drámáját pedig mintha elnyelte volna a föld.)

Pedig visszatekintve a Túl a fenyvesen hasonlít leginkább ahhoz, amit itt művel, a mindennapokat szinte isteni színjátékként ábrázolva, a semmiből jövő tragédiák viszont sokkal jobban működnek hat és fél órán keresztül, mint egy játékfilm keretei közé sűrítve. Cianfrance ráadásul megtartotta azt a nyers vizuális stílusát, ami miatt elismert lett, az Ez minden, amit tudok képi világa nem mindig alkalmazkodik a tévésorozatok elvárásaihoz, a beszélgetéseket nem úgy látjuk, ahogy a sémákat megszoktuk, a kamera néha sokkal többet időzik valakin, még ha ez a tökéletes élesség kárára is megy, egyszerűen életben van az egész, még akkor is, amikor a szereplők alig. Nyers az egész, mintha amit látunk, az is annyira ki lenne égve, mint Dominick idegei.

A vizuális stílushoz a történetmesélés tempója is passzol, ami az egyik traumából a másikba csúszik át, néha a szó szoros értelmében, amikor a kialvatlan Dominicknak beütnek a régi, kellemetlen emlékei, amikor hirtelen elbóbiskol valahol. Ez az a sorozat, ahol percekig tud ugyanaz történni, ami talál időt az egyszerű, mindennapi dolgokra is. A kedvencem az egyik rész vége, amikor három percig nézzük azt, ahogy két szereplő kisétál egy épületből, beül az autóba, és elhajt messzire az úton, miközben német kísérleti elektronikus zene szól a nyolcvanas évekből. Nincsen rohanás sehova.

És ez az a hangulat, amire az Ez minden, amit tudok ideális. Ez az a sorozat, amit ideális esetben egy délután, a paplan alatt, sötétített ablakokkal, rengeteg csokival és bekészített zsebkendővel kell végignézni, mert az ember egyszer úgyis érzelmileg össze fog omlani tőle. Lehet, hogy nem a rákos rokon halálakor, hanem egy szerencsétlen öngyilkosságtól, egy furcsa véletlentől, vagy akkor, amikor megszólal a Forever Young az Alphaville-től. Ahogy rohanás nincs, menekvés se, ha már elkezdtük nézni.

Az Ez minden, amit tudok hétfőn, május 11-én kezdődött az HBO-n, hetente új részekkel.

(Borítókép: HBO)