Izabella, Dalma
14 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Hányféleképpen lehet iszonyú a szex?

Screen Shot 2020-06-15 at 19.02.48.png
2020.06.20. 21:04

Figyelj már, hogy ért véget a tegnapi éjszaka?

Ez a kérdés csak akkor vezet fel valami szokatlanul vad, alkoholpárától homályos, bulizós sztorit, ha egy vígjátéksorozatban hangzik el. De az HBO és a BBC új sorozata, a Tönkretehetlek (I May Destroy You) csak huszonkilenc percig bulizós vígjátéksorozat. Az első félórás epizód utolsó perce után viszont nyilvánvaló, hogy a fenti kérdés valami egész másról szól, mint arról, hogy két Algopyrin után az ember megpróbálja felidézni, kinek az ötlete volt az éjjel, hogy leborotválja a haját.

A most 32 éves, de már több díjjal kitüntetett író, költő, színész és rendező Michaela Coel 2016-ban egy rövid szünetet tartott előző sorozata, a Chewing Gum írásának legvégén, hogy kieressze a gőzt, ami a fenyegetően közelítő leadási határidő miatt gyűlt fel benne. Lement meginni valamit a barátaival a kocsmába, majd arra ébredt, hogy reggel van, és fogalma sincs, hogy került haza. A fejében viszont homályosan fel-felvillant néhány kép arról, ahogy magatehetetlenül fekszik, nem ura a testének, és valaki épp megerőszakolja.

Két és fél év telt el azzal, hogy ezt a tapasztalatot megírja, mármint tisztán két és fél év, amíg Coel semmi mást nem csinált, csak megpróbált sorozatot készíteni abból, ami történt vele, és amiről időközben, a barátaival való beszélgetései alapján kiderült, hogy sokkal gyakoribb probléma, mint gondolta volna. Ha nem is pont ugyanez, hogy valaki titokban randidrogot kever az italába, de az, hogy valaki tudatosan úgy alakítja a szexuális együttlétet, ahogy a másik fél – részben vagy egészben – nem akarta, hogy alakuljon. Azaz úgy, hogy ne közös beleegyezésen alapuló szexről legyen szó, 

márpedig az ilyet, amikor a szex nem közös beleegyezésen alapul, nemi erőszaknak hívják.

Coel egy az egyben beleírta a saját traumáját a sorozatba, amelyet ő írt, részben ő rendezett, és amelynek ő játssza a főhősét, a leadási határidő előtti buliban megerőszakolt, feltörekvő írónőt.

A Tönkretehetlek sokkal több és egész más, mint amit ez az első fél óra ígér. Bár elsőre úgy tűnik, a tizenkét félórás epizód majd arról fog szólni, hogyan próbálja felidézni a főhős, Arabella, kié az a fölé magasodó, nyomorultul vigyorgó arc, amit nem bír kiverni a fejéből, és amit először csak rémálomnak hitt, hogyan nyomoz a rendőrség, és hogyan derül ki végül a tettes személyazonossága, de a sorozat nem erről szól, illetve persze ez is ott van végig a háttérben, de csak a sokadik helyen. 

A Tönkretehetlek elsősorban a szexről szól, 

csak a legkevésbé sem úgy, ahogy az a sorozatokban szokás. Azokról a kérdésekről szól, amiket egy sötét sikátorban fizikai erővel elkövetett nemi erőszaknál „kevésbé egyértelmű” szexuális bűncselekményekről szóló hírek alá kommentelnek a hozzászólók, illetve ezekre a kérdésekre ad választ, nem oktató-ismeretterjesztő jelleggel, és pláne nem propagandaszerűen, hanem egyszerűen úgy, hogy könnyedén átélhetően (mert nagyon jól megírtan) bemutat egy rakás olyan élethelyzetet, amelyben az ilyen, „határesetnek” tűnő események megtörténhetnek.

Vannak, akik pontosan érzik, hol van az a határ, ahol pont nem egyértelmű, mi valódi szexuális visszaélés és mi nem az. Vannak, akik kihasználják, hogy ezt mi sem tudjuk, és ettől zavarban vagyunk

– mondja Arabella az egyik részben, és ez a két mondat lehet a sorozat jelszava is. A Tönkretehetlek tulajdonképpen azt mutatja meg, egyáltalán nem a büntetőjogi terminusok jelentik a lényeget, hanem az, hogy ha valaki traumát okoz az embernek, akkor az áldozatnak tudnia kell, hogy nem ő a hibás, hogy rendben van, ha fájdalmat, dühöt vagy kétségbeesést érez, hogy nem kell elnyomnia magában az érzéseit – sőt –, mert e nélkül lehetetlen túllenni rajta. És azt is megmutatja, hogy persze lehet azon méltatlankodni, milyen sok mindent neveznek a nők (és a szexuális erőszak más áldozatai) a #metoo óta elfogadhatatlannak, mert bezzeg régen ez még nem volt, de valójában egy borzasztóan egyszerű folyamatról van szó: az utóbbi években egyre többen ismerik fel, hogy 

ha valaki olyat tesz a szexben, amit a másik nem szeretne, hogy megtegyen, azzal bűnt követ el a másik ellen, és kész. Ennyire egyszerű.

Vannak kisebb bűnök, mondjuk úgy, hogy bántások, vannak közepesek, és vannak börtönnel büntetendő mértékűek – de ettől még ez az egész ennyire egyszerű. Bűn egy magatehetetlen nőt szexuálisan kihasználni? Bűn szex közben a másik tudta nélkül lehúzni a gumit? Bűn, ha valaki egy konszenzuális aktus után még egyszer maga alá teperi a másikat, és bár nem hatol belé, de hozzádörgöli magát? Bűn, ha két férfi átveréssel vesz rá egy nőt egy – egyébként konszenzuális és élvezetes – édeshármasra? Bűn nem bevallani a szexuális orientációt szex előtt? És melyik mekkora bűn?

Valójában nem a válasz a legfontosabb. Hanem az, hogy minden ilyesmi megalázza, kihasználja a másik felet, és sérelmet vagy komolyabb traumát okoz, vagy legalábbis okozhat, és ha a másik azt mondja, hogy benne speciel okozott, azt nem lehet bagatellizálni. És mindezen semmit nem változtatnak a minek ment oda, minek ivott annyit, minek vett be drogokat jellegű áldozathibáztató kérdésekre adott válaszok sem, hacsak nem feltételezzük, hogy a nemi erőszak jogos büntetésként használható valamilyen nem eléggé erkölcsösnek tartott viselkedés miatt.

Lenyűgöző, hogy Michaela Coel mennyire képes volt pártatlan maradni a sorozat írásakor, annak ellenére, hogy a saját történetéről beszél. De ez a pártatlanság még akkor is feltűnő lenne, ha egyszerűen csak egy szimpatikus főhősről lenne szó. Mert Coelt egyáltalán nem érdekli, hogy a magáról mintázott főszereplő szimpatikus-e bárkinek, és sokszor nem is az: ugyanúgy vannak baromságai, felelőtlenségei, rossz döntései, mint bárkinek. És részben alighanem pont ettől annyira hiteles és életszerű az egész forgatókönyv, és izgalmasabb is, mintha a Piroska és a Farkas jól ismert motívumát követné a makulátlan, kedves, gyönge leányról meg az álnok, nagy és erős gonosztevőről; a Tönkretehetlek sok másik mellett azzal a hamis mítosszal is leszámol, hogy áldozat általában abból válik, aki sebezhető, aki halk szavú, aki nem áll ki magáért, vagy hogy aki amúgy imád partizni, és napi szinten cserélgeti a szexpartnereit, azt biztos nem is érinti annyira súlyosan valami „kisebb” szexuális visszaélés.

A sorozat sztorija a főszereplő, a legjobb barátnője (egy még első komolyabb megbízása előtt álló színésznő) és a legjobb barátja (egy folyamatosan meleg társkeresőn szexre vadászó aerobikedző) életét követi az erőszak utáni néhány hónapban, minden tekintetben nagyon jól megírt szituációkban. A keretet az adja, hogy Arabella próbálja befejezni második, de első „igazi” könyvét (a korábbi Twitter-bejegyzésekből összeállt pdf volt); azt, amit már az első részben le kellett volna adnia, ha nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy. És hogy a sorozatnak nincs tanmese-jellege, az azért van, mert Coel mindent remekül kidolgozott, nemcsak a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos részeket, de a főszereplő gyerekkorát, családi hátterét, baráti körének életét, szerelmi csalódását, néhány váratlan mellékszálat, mindent, egészen a londoni feketék problémáiról és identitásáról szóló részekig, amelyek egyébként épp úgy kényelmetlen kérdéseket feszegetnek, mint a szexről szóló részek.

De mind közül leginkább a főszereplők barátságát dolgozta ki Coel, olyannyira, hogy végső soron a kemény alaptéma ellenére is egy igazán szép, a szeretetről szóló történet rajzolódik ki – már csak azért is, mert a sorozat sugalmazása szerint ez, mármint a szó minden értelmében támogató közeg megléte a legfontosabb a traumafeldolgozáshoz. És Coel ebben is épp úgy kerüli a kliséket, mint a történetmesélés többi részében: a hat óra egyik legemlékezetesebb és egyúttal legmeglepőbb pillanata, amikor felszínre kerül a két női főhős közötti, sötét titok, illetve ahogy erre a szereplők reagálnak.

Már csak azért is, mert mindhárom főszereplő – Coel, Weruche Opia és Paapa Essiedu – egészen nagyszerűen játszik, úgy a drámai, mint az egyébként ritkább, de nagyon vicces humoros részekben is: az egész sorozatban nincs semmilyen hiteltelen emberi pillanat. Emellett Coel és a másik rendező, Sam Miller még a történeten túli részekben is jók: a vizuális jelzések végigkísérik a sorozatot, akár az olyan apróságokban, mint hogy az erőszak után mindig elenged Arabella hálószobáján egy férfit ábrázoló poszter ragasztása, egészen az olyan, már-már túlzó jelekig, hogy abban a részben, amikor Arabella a legellenszenvesebb (fejébe száll a közösségi médiás influenszerként elért siker), épp Halloween van, így a színésznő végig ördögjelmezt visel. És még a sorozat zárása is képes megoldani a majdnem lehetetlen küldetést, azzal, hogy végeredményben nem az elkövetővel, hanem leginkább az áldozattal foglalkozik; azzal, hogy ő hogyan tud túllépni a traumán, nem pedig azzal, hogy milyen büntetés jár vagy nem jár egy erőszaktevőnek.

És ezzel az utolsó rész ébreszt rá arra, hogy tulajdonképp az egész sorozat erről szólt: az önmagunkkal való kibékülésről, a saját lelki békénk megtalálásáról. Ez az, amit ezerféle módszerrel, de mindig nagyon könnyen a sárba lehet tiporni, és ez az, amit aztán a legnehezebb újra felépíteni. Erről szól a sorozat fő üzenete, nem a szexuális erőszak fajtáiról:

hogy nagyon nehéz túllépni egy traumán – de sosem lehetetlen.

A Tönkretehetlek Magyarországon az HBO-n és az HBOGO-n látható, eddig két rész ment le belőle.

(Borítókép: I may destroy you / HBO)