Domonkos, Dominika
19 °C
28 °C
Index - In English In English Eng

Sötét, depis, lassú, de állati jó a Perry Mason

818799 5080055 3840x2160
2020.07.04. 17:30

Perry Mason alakja nekünk nem ugyanazt jelenti, mint az amerikaiaknak. Nem azért, mert mi nem olvastuk Erle Stanley Gardner egykori ügyvéd 1933 és 1970 között írt nyolcvan Mason-regényét, melyekben Perry Mason, a jóképű, jó svádájú, sármos, okos ügyvéd és hű társai, Della Street titkárnő és Paul Drake magánnyomozó az elesettek, a kisemmizettek, a rendszertől védelemre nem számítók mellé állnak és persze nyernek. Gőzöm sincs, hogy mind a 80+ regényt lefordították-e magyarra, de azt biztosan tudom, hogy a rádiójátékot itthon nem lehetett meghallgatni, és az 1957-66 közötti klasszikus sorozatot sem vetítette magyar tévé, szóval a magyar néplélekbe Mason nem vésődött bele úgy, mint az amerikaiba. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy 1933 és 1970 között nem nagyon akadt olyan amerikai, aki ne tudta volna, ki az a Perry Mason.

Egy popkulturális ikonról (még Ozzy Osbourne is megénekelte) új sorozatot forgatni, másképp megfogni a Szent Alapanyagot nagy kihívás. Masonről (akihez legközelebb nálunk Petrocelli ügyvédalakja áll) ráadásul Gardner nyolcvan regény alatt nem árult el annyit sem, hogy milyen magas, milyen testalkatú, hogy milyen színű a haja, és így tovább, neki Mason tettei számítottak, nem a karakter külső jegyei. Nem tudjuk, mikor született, kik voltak a szülei, hol és hogyan nőtt fel, milyen traumák formálták a személyiségét. A sorozat és a később (1985-1995) készült tévéfilmek sem igazán adnak támpontot, azaz tulajdonképpen az a Mason-alak égett bele a retinákba több generáció alatt, akit Raymond Burr színész megformált, pont úgy, mint David Suchet Poirot-ja, aki után nehéz lenne, mit tudom én, mondjuk a műbajszos Jeremy Pivent a szerepben elképzelni.

És itt jön a képbe az HBO és Robert Downey Jr. A fejlesztés 2016-ban kezdődött, az első hírek szerint Gardner történetei alapján a True Detective-et és a The Killinget is jegyző Nic Pizzolatto írta volna, Masont pedig Downey-ra bízták volna. 2019-re ebből az lett, hogy Downey csak producerként maradt a sorozat mellett, a főszerepet Matthew Rhys, a Foglalkozásuk: Amerikai permanensen szomorú arcú walesi származású színésze kapta, és az írógárda is lecserélődött, de ami a legfontosabb, a koncepción is tekertek egy alaposat:

kihasználták azt, hogy Gardner Masonjének a múltja fehér folt, és megírták az előzményeit annak, ahogy ez az éles eszű, nyomozáshoz és tárgyalótermi beszédekhez egyformán értő fickó az lett, akinek megismertük.

Az ötlet a maga egyszerűségében és zsenialitásában magában hordozta azt is, hogy akinek eddig – mankó híján – már volt egy határozott képe Mason ifjúságáról, az úgy fogja hajigálni a nyuszis papuccsal a tévét, mint a különösen ideges csimpánzok a majomház látogatóit (igaz, nem papuccsal). Persze egy sorozat alkotói folyamata (ahogy jó esetben semmiféle művészeté) nem arról szól, hogy a kedvére tegyünk a jövendőbeli nézőknek, így Rolin Jones és Ron Fitzgerald az HBO áldásával nekilátott megírni egy olyan minisorozatot, ami egyszerre tömi be a múlt lyukait és köti össze Masont a későbbi, ikonikus ügyvédkarakterrel.

Nem azt mondom, hogy nem lehetett volna egy kanyarral többet agyalni a történeten és főleg Mason alakján, és adni neki egy picivel fantáziadúsabb figurát, mint a néha közhelyes problémákkal küzdő háborús veteránét, viszont a sablonokat sikerült úgy összerakni, hogy azok egymást erősítve kioltják az eredendő gyengeségeket (alkoholprobléma, megfelelési kényszer, apafigura keresése, önmarcangolás, PTSD, stb.) és egy olyan, komplex alakot sikerült belőle összerakni, akiről néha az az érzése az embernek, hogy kicsit sok is – ami leginkább annak köszönhető, hogy a mai tévés "aranykorban" a gondos, érdekes karakterépítésre a sorozatok elég nagy hányada nem fektet különösebb hangsúlyt, egy gyerekkori trauma + egy szuperhősjelmez, és meg is vagyunk, jöhet a következő.

A Perry Mason első évadát egy ügyre építették fel, egy gyerekrablásra, és annak következményeire. A jó noir hagyományoknak megfelelően ebben a történetben nincsenek igazi nyertesek, aki bármiféle klasszikus happy endre vágyna, az keressen magának másik sorozatot, mert itt nem kap olyasmit. Nincs a szereplők között egy olyan karakter sem, akivel minden maradéktalanul rendben lenne, értve ezt a kor (1932) erkölcsi és társadalmi berendezkedését figyelembe véve. A fősztori (ki rabolta el a kis Charlie Dodsont?) mellé minden egyes főbb szereplő kap egy külön szálat, amit ha nem is olyan mélységig, mint Mason jellemfejlődését, de elég alaposan kidolgoztak, olyannyira, hogy tulajdonképpen két, legfeljebb három rész elegendő hozzá, hogy mindegyikükkel azonosulhassunk valamilyen szinten.

Mason I. világháborús megrázkódtatásai azóta sem kikúrált poszttraumás sokk szindrómában csúcsosodnak ki, amit Rhys remekül el is ad – őszinte, szívből jövő mosolyra, ha jól számoltam, öt órát kell várni, addig marad a lassan a színész trademarkjának tekinthető búskormor arc, amiből még a cigaretta is sírva lóg ki.

Rhys a testbeszéddel is rátesz egy lapáttal az életunt, sem az örökségével, sem saját magával nem igazán foglalkozó magándetektív alakjának megformálása során, a vállai általában leejtve, a bőrzakó lóg rajta, a borostája a képernyőn át felsérti a kezünket, a kalapja meg úgy áll rajta, mintha elnézést kérne, hogy részt kell vennie ebben a mutatványban. Mason egy "E.B." Jonathan nevű idős ügyvédnek dolgozik (John Lithgow), aki persze egyszerre tekint rá fiaként és szellemiségének egyfajta örököseként (Mason meg pótapaként, de ezt saját magának is csak nehezen vallja be). A gyerekrablás valamit beindít Masonben, van egy olyan tízperces jelenet az egyik részben, amiben Rhys előttünk alakul át lecsúszott nyikhajból buldoggá, aki akkor is kinyomozza ezt az ügyet, ha beledöglik. Már csak ezért az egy jelenetért érdemes megnézni a sorozatot, mert Rhys ismét igazolja, hogy generációja egyik legnagyobb tehetsége.

Egyedül viszont nem tudná elvinni a sorozatot a hátán, kell mellé Lithgow, aki a demenciával küzdő, de büszke ügyvéd alakját hozza remekül, vagy Juliet Rylance, aki Della Street titkárnőhöz tesz hozzá olyan szokatlan, vagy inkább váratlan dolgokat, amik nem szerepeltek Gardner regényeiben és a sorozatokban sem, de egy jövőbeli Mason-Street románc létrejöttét alaposan megnehezítik. Shea Whigham az egyik legjobb karakterszínész Hollywoodban (Boardwalk Empire, True Detective, Justified, Fargo, Narcos, Homecoming – hogy csak a legjobb tévészerepeit nézzük), neki egy kurvapecér magánhekust eljátszani nem nagy kaland. Chris Chalk a későbbi Mason karakter nyomozóját, Paul Drake-et alakítja, amiről sajnos azért fognak sokat beszélni, mert Chalk fekete, nem pedig azért, mennyire intenzív, jó színész, akit a Híradósokból vagy a Gothamből, esetleg a When They See Us című sorozatból is ismerhetünk.

A legfontosabb mellékszál a gyerekrablás mellett egy evangéliumi keresztény egyházról szól, aminek egyik prominens támogatója (Robert Patrick) nagyon szeretné, ha minél gyorsabban megoldódna az eset, de ez csak egy motívuma az egyházas szálnak, ami Tatiana Maslany, azaz Alice nővér alakja miatt lesz roppant fontos. Maslany az Orphan Black című sci-fi-sorozatban ha jól számolom, nyolc szerepet is eljátszott, ami után Alice nővér ujjgyakorlatnak tűnhet, de olyan lehengerlő és szuggesztív az isteni üzenetet tolmácsoló, nyomorékokat gyógyító, kifordult szemmel halandzsanyelven üvöltő prédikátor szerepében, hogy amikor ő van a képen, nem nagyon lehet mást nézni.

A történetről szándékosan nem árulnék el többet, mert az benne a jó, hogy a néző Masonnel együtt nyomoz és jut el a megoldásig. Egy biztos, a szokásos HBO minőség visszaköszön minden egyes kockán, jelmezben, kellékben, helyszínben. A harmincas évek Los Angelese elképesztően részletes és hiteles, berántja az embert első látásra, különösen akkor, ha eleve fogékony a szomorú szemű magánnyomozók kalandjaira. A befejezés úgy hagyja fent a bábukat a sakktáblán, hogy ha az HBO úgy akarja, azonnal lehet folytatni is a sztorit, amit a nézők jobban szeretnek, mint a lassú történetvezetés és a sötét hangulat miatt háborgó kritikusok, de az HBO pont az a cég, amit ez a legkevésbé sem szokott érdekelni.

Hol látható: HBO GO, új epizódok hétfőnként