Cate Blanchett az Antarktiszig menekült a nézők elől

Sok módon el lehet érni, hogy a nézők azonosuljanak egy film szereplőinek lelki problémáival, de az persze sosem árt, ha ezek a problémák azért valamennyire hasonlítanak a nézők életét is kísérő gondokhoz. Hát Richard Linklater, a Mielőtt felkel a Nap-trilógia és a Sráckor rendezője, úgy tűnik, szeret kockázatokat vállalni: a Hová tűntél, Bernadette? címűj filmjében a főszereplő egy excentrikus építész, aki például bifokális szemüvegekből épít magának gyárból átalakított házat, de már jó ideje nem tervezett semmit, és életének nehézségeit egy Antarktiszra tervezett, vidám családi vakációval kívánja orvosolni, a pingvinek közti kajakozásban találva meg a kellő inspirációt.

Jó, persze, ez a film elég rosszindulatú olvasata: ha nem ilyen szó szerint vesszük, nyilván arról van szó, hogy a főszereplő, Bernadette (Cate Blanchett) egyfajta életközepi válságot él át. Munkájában megfeneklett, nem szereti a környéket, ahol él, és ahová karrierjének megfeneklése után, férje új munkahelye miatt menekült, és nem tud – meg nem is akar – beilleszkedni a procc iskola sznob szülői közösségébe sem. Mindenkivel baja van, és mindenkinek baja van vele.

De azért mégsem jelentéktelenek a körülmények: általában is igaz a filmre, hogy annyira nehéz azonosulni a szereplőivel és helyzeteivel, amennyire a legtöbbünk nem antarktiszi all inclusive hajó- és kajaktúrát ajándékoz sikeresen érettségiző kislányának. Cate Blanchett Bernadette-je inkább tűnik ebben a filmben valami bohókás reklám főszereplőjének, mintsem hús-vér embernek; egy olyanénak, amelyben a főszereplő eleinte a karjaira próbálja felhúzni a nadrágját, kabát helyett meg a függönyt veszi magára, és azt sem veszi észre, hogy maga után húzza a függönyön békésen összegömbölyödött macskát is, míg a reklám huszonötödik másodpercében rá nem jön, hogy a legújabb üdítő, megtakarítási csomag vagy gyógyszer egy csapásra rendezné az életét, ha megvenné.

És erről csak részben tehet a történet alapjául szolgáló, eredetileg levelekből és más dokumentumokból összeálló, azonos című Maria Semple-regény. Részben viszont azok a meglepően amatőr és elavult megoldások jelentik a bukdácsolás okát, amelyekkel az egyébként 35 éve filmező, ötször Oscarra jelölt Richard Linklater él. Aki a levélregény műfaját olyan őrülten primitív és életszerűtlen módon vitte vászonra, hogy a film jó részében Cate Blanchett önvallomással felérő leveleket mond bele a telefonja hangfelismerő programjába (hogy még modorosabb legyen a dolog, közben azt is bemondja, hogy „felkiáltójel” vagy „levél küldése”), máskor a saját múltjáról szóló dokumentumfilmet néz, de azokat az információkat, amelyek még így sem tétettek közhírré, a kislánya mondja bele a kamerába narrátorként. Ehhez képest az még egészen hiteles megoldás, amikor egy-egy ügyesen párhuzamosra vágott jelenetben a férj egy pszichológusnak, a feleség pedig egy egykori mentorának magyarázza el tételesen, mik is Bernadette problémái. És hát Cate Blanchett, a csodálatos, istenien tehetséges színésznő sem tudja emberivé tenni ezt a rajzfilmkaraktert; megpróbálja inkább frufrujára és a rögtön alatta elkezdődő, hatalmas napszemüvegére bízni ezt a feladatot, de azok nem engedelmeskednek. 

De ha ez sem lenne elég, akkor ott vannak még az olyan jelenetek, amelyekben Blanchett az antarktiszi túrára vásárolt halászmellényét úgy kapja magára, hogy azon aztán végig ott lobog a hatalmas árcédula – jaj, milyen szétszórt! –, vagy amikor elalszik a gyógyszertár közepére kihelyezett kanapén – jaj, milyen zűrös alak! De ha van is konfliktus (egy ponton kiderül, hogy Bernadette tudtán kívül egy bűnözővel áll kapcsolatban), azt a lehető legbénább dramaturgiai megoldással szinte azonnal, perceken belül meg is oldják (a rendőr kap egy telefont, amelyben elmondják, sikerült is elkapni a bűnözőt).

Szóval tényleg nagyon sok jóhiszeműség és nagyon erős koncentráció kell ahhoz, hogy a lényegre, az emberire figyeljünk a filmben, mert minden, de minden megpróbál eltávolítani tőle. De ha sikerül, akkor a Hová tűntél, Bernadette? egy kissé különc film egy talajvesztett anyáról, akinek összecsapnak a feje fölött a hullámok, és akinek újra valami rendes célt kell találnia az életének, mielőtt teljesen szétcsúszna. És mint ilyen, amúgy alapvetően kedves, jószándékú filmről van szó, fontos témával – igaz, valamirevaló megoldás nélkül: ez is azt a fajtáját szaporítja a pszichológiai kérdésekről szóló filmeknek, amelyek szerzői valószínűleg hatalmas humbugnak tartják a pszichológiát. Kiderül ugyanis – bocs, ha spoiler –, hogy Bernadette-nek valójában csak újra alkotnia kellene valamit, és akkor máris megoldódna minden válság az életében. Ami persze sokkal jobban hangzik, mint az egyes körökben szintén népszerű gondolat, miszerint „két egyforma pofon megoldja a depressziót”, de azért mégiscsak hasonló alapokon áll. De ha előkotorjuk magunkból jóhiszeműségünk legutolsó szikráit is, erre is mondhatjuk azt, úgy kell érteni, hogy nem szabad a külső körülmények vagy a kudarcok miatt feladnunk az álmainkat.

Ami nem túl eredeti gondolat, de nagyobb baj, hogy még ezt is úgy kell kihámozni kilógó árcédulájú, abszurd mellényekben parádézó és totálisan szürreális, az Antarktisz pingvinjei között burleszkbe hajlóan egymást hajkurászó szereplők lába alól, hogy legalább valamit fel tudjunk mutatni saját magunknak, miért is volt érdemes rászánnunk két órát az életünkből arra a kérdésre, hova is tűnt Bernadette, meg vele együtt az alkotók és szereplők régi tehetsége.

A film Magyarországon az HBO GO-n és az HBO műsorán látható.