Egy igazi férfi soha nem sír

Könnyebb szakaszt vezetni Afganisztánban, mint két fiút egyedül nevelni

– mondja a Father Soldier Son című dokumentumfilm főhőse, Brian Eisch. A Netflix és a New York Times közös filmje nem kevesebb, mint tíz évig készült, ennyi ideig követték az Eisch család életét. Catrin Einhorn és Leslye Davis, a New York Times újságírói jó érzékkel tapintottak rá arra, hogy ezt a családot nem csak egy cikk erejéig kell bemutatni, hogy jóval több van a történetükben, mint a katonacsaládok szokásos problémái. Arra azonban, amilyen magasságokat és mélységeket az Eisch család megjárt a következő tíz évben, biztosan nem számíthattak.

Ha egy családot tíz évig követ a kamera, akkor a filmesek jelenléte valószínűleg többé-kevésbé természetessé válik. Így vált lehetővé, hogy a Father Soldier Son a legtöbb dokumentumfilmmel ellentétben szinte alig tartalmaz beszélő fejeket, vagyis direkt a kamerának, a riporter kérdéseire válaszoló nyilatkozókat. Itt mindent, amiről szó van, megmutatnak. Eischék nem elmesélik, hogy mi történt velük, hanem látjuk, ahogy éppen történik. Csak egyszer fordul elő tíz év alatt, hogy szemérmesen elfordul, távol marad a kamera, egy olyan helyzetben, ahol nem is tehet mást.

A tökéletes amerikai katona

Amikor megismerkedünk a családdal, Brian Eisch a tökéletes amerikai katona. Fiatal, izmos, jóképű, sikeres a hadseregben. Imádja, amit csinál, büszke magára, de a fiai még büszkébbek rá. Még akkor is, ha az apjuk munkájának az az ára, hogy fél évet Afganisztánban tölt, majd néhány hetet itthon a fiúkkal, és újra megy vissza Afganisztánba. A fiúkat, akiket az anyjuk a váláskor elhagyott, a nagybácsi és a nagyszülők nevelik. Amikor Brian hazajön szabadságra, a 12 éves Isaac úgy vezényli a várakozó családtagokat a repülőtéren, mint valami tábornok. “Tartsátok magasabbra a táblát! Mosolyogjatok, gyerünk mosolyogjatok!” A 8 éves Joey pedig szűnni nem akaró zokogásban tör ki, amikor végre újra megölelheti az apját.

Amikor azt hinnénk, hogy a film erről fog szólni, egy rajongásig szeretett apáról, aki azonban csak félévente látja a fiait, Brian egy bevetés során súlyosan megsérül.

Ahogy Briannek, úgy a fiúknak is újra kell rajzolniuk magukban az apjukról kialakított képet. Mindketten másképp próbálják feldolgozni a változást: Joey továbbra is kitart amellett, hogy az apja, és apja választásai a lehető legtökéletesebbek, Isaac-ben azonban kétségek ébrednek, hogy mindez megérte-e.

Brian Eisch nem önszántából lett katona. Az apja ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekei közül legalább egyvalaki bevonuljon. És mivel az idősebb testvérei ezt nem tették meg, neki kellett belépnie a hadseregbe. “A jegyeim sem voltak túl jók a főiskolához” – teszi hozzá mosolyogva. Ugyanilyen mosollyal közli Isaac-kel, hogy ne is álmodjon a főiskoláról, be kell vonulnia úgy, ahogy a családban már az előző három generáció is tette. A film egyik legszomorúbb jelenetében (szomorú jelenetből számos akad) már új feleségével győzködik a fiút, hogy nem elég okos ahhoz, hogy továbbtanuljon, törődjön csak bele, hogy a sorsa úgyis a hadsereg lesz.

Vadászat, horgászat, videójáték

Kétség sem fér hozzá, hogy Brian Eisch szereti a fiait. De el sem tudja képzelni, hogy Isaac akkor is jó fiú és jó amerikai lenne, ha teljesülne az álma, főiskolára menne, és katona helyett rendőr lenne belőle. Hogy Joey akkor is értékes ember, ha nem tépi darabokra az ellenfelét az iskolai birkózóversenyen, már csak azért sem, az érzékeny kisfiú erre szemmel láthatólag sem fizikailag, sem mentálisan nem képes. Brian teljes identitása a sokszor (félre)magyarázott toxikus maszkulinitásra épül: szabadidejében vadászni és horgászni jár, lövöldözős videójátékokat játszik.

 El sem tudja képzelni, hogy mást adjon tovább a fiainak, mint azt a mintát, amit maga is kapott.

A Father Soldier Son nem politizál. Obama elnöksége idején indul a történet, és Trump alatt fejeződik be. Egyetlen utalás sincs arra, hogy a mélyen hazaszerető család kire szavaz, de azért nem kell nagy észnek lenni, hogy kitaláljuk. A film készítői sem narrációval, sem más módon nem foglalnak állást, nem tesznek egyetlen halvány célzást sem arra, hogy mit gondolnak a látottakról.

Tanúi vagyunk, ahogy Brian évekkel később a tévéből értesül arról, hogy megint “egy rosszfiú” kezébe került az az afgán terület, amelyért annak idején az egészségét adta. Halljuk, ahogy Isaac kifejti, hogy halvány fogalma sincs arról, hogy mit keresnek az amerikai csapatok Afganisztánban, még megközelítőleg sem tudja felvázolni a konfliktus lényegét, pedig már majdnem felnőtt. És ebben nőtt fel. Ugyanakkor látjuk azt is, hogy Brian egy pillanatig sem inog meg abban, hogy a küldetésének, áldozatának értelme volt.

Még ha ez a kritika nem is olyan éles és egyoldalú, mint amiket a hollywoodi filmekben megszokhattunk. Miközben baromi nehéz azonosulni a család értékrendjével és életmódjával, azon kapjuk magunkat, hogy rákiáltunk a képernyőre, annyira drukkolunk nekik. Még úgy is ökölbe szorul a kezünk Isaac-ért, ha közben a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy merre visz az útja.

(Borítókép: Marcus Yam / New York Times / Netflix)