Máté, Mirella
7 °C
18 °C

A médiaerőszak civilizál

2008.12.06. 14:00
Az erőszak médiaábrázolása nem hajlamosít valódi erőszakra, hanem éppen ellenkezőleg, elrettent attól - mondja Császi Lajos médiakutató. Semmi értelmét nem látja a korhatárkarikáknak sem, azt leszámítva, hogy az állam azt a látszatot keltheti, hogy ellenőrzés alatt tartja a médiát, továbbá a karikákkal néhányan eljátszhatják a gondos, jó szülő szerepét. Az öldöklős videojátékokat övező felhajtást alaptalan morális pániknak tartja, előbb a film-, majd a tévéerőszak okozott sokkot, ma a videojátéktól és az Internettől való rettegés van soron. Az amerikai kultúrfölénytől való félelem is eltúlzott, mondja a renegát médiatudós, aki szerint a befogadás mindenhol a helyi közönségtől függ.
Fotó: Huszti István

Orvosként végzett, gyógyított is, most pedig szociológus és médiakutató. Miért alakult ez így?

Az orvoslásnak is az emberi és a társadalmi oldala érdekelt, mint a médiának, ezért nem volt nehéz döntés. Annál kevésbé, mert az egészségügyben már az 1980-as évek végére világosan látszottak a válság okai, de azóta sem történt semmi. Mindenki tudta, hogy az egészségügy tőkehiányos, amit egyedül a hálapénz és az orvosok túlmunkája tart fenn, a politikai konszenzus mégis mindmáig hiányzik a gyökeres változáshoz. A kialakult patthelyzet nemcsak tragikus, de intellektuálisan dögunalmas is.

Azért kezdtem el a médiával foglalkozni, mert ott igenis vannak változások: az a forradalom, ami a médiában az elmúlt húsz évben lezajlott, semmi máshoz nem hasonlítható.

Magyarországon a vezető humán értelmiség nagyon pártos, szekértáborokhoz sorolható. A médiában is. Ön hol áll világnézetileg?

Baloldali érzelmű vagyok, mert a társadalmi igazságtalanság nagyon tud bántani, de politikailag pártsemleges, mert szerintem sem az igazság, sem az emberség nem politikai kategória. A médiának sem a hivatalos képe érdekel, hanem az amit az emberek a mindennapokban ténylegesen művelnek vele. Ez pedig nagyrészt abból áll, hogy minél merevebb és ostobább a szabályozás, annál inkább túljárnak a szabályozók eszén. 

Manipulálhatók még az emberek ebben a plurális médiakörnyezetben, van még médiahatás, ami felett a pártkatonáknak őrködni érdemes?

A médiának van hatása, ez nem lehet kérdés.  De ez a hatás nem direkt, nem megfogható, és pláne nem magyarázhatók vele társadalmilag elfogadhatatlan erőszakos cselekedetek. Ha tehát valaki mondjuk egy erőszakos film hatására elkövet egy erőszakos tettet, ott nem a filmmel van a baj, hanem azzal az egy emberrel a film sok ezer vagy sok millió nézője közül, aki így reagál rá. Azért az jellemző, hogy a bíróságokon sem fogadják el mentő körülménynek a média általi befolyásolást, pedig hivatkoztak már gyilkosságok motivációjaként az Oroszlánkirálytól kezdve a Bibliáig sok mindenre.

Én úgy látom, hogy szerencsére a média demonizációját egyre inkább a médiatudatosság váltja fel, a közvélemény kezdi józanul felmérni, hogy mire képes a média és mire nem. Néhány évtizede a hatásvizsgálatok még nagyon divatosak voltak, de mára már kezdenek lekerülni a médiakutatás terítékéről.

 

Orvosból lett médiatudós

Császi Lajos 1948-ban született Debrecenben, 1975-ben orvosi diplomát, 1980-ban szociológusi képesítést szerzett. Az 1980-as években a SOTE-n tanított szociológiát, 1987 óta az MTA Szociológiai Kutatóintézetében dolgozik. A rendszerváltás óta az év egy részét itthon, másik részét az USA-ban, tanítással és kutatással tölti, érdeklődési területe a média és a populáris kultúra. 2000-ben védte meg "A morál kulturális regulációja és a média" című doktori disszertációját az ELTE Szociológia Intézetében. 2007-ben pedig a PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszékén habilitált. Jelentősebb művei: A média rítusai (Osiris, 2002); Tévéerőszak és morális pánik (Új Mandátum, 2003); Biopolitika és kultúra (Új Mandátum, 2007).

A médiaerőszak mégis slágertéma a szabályozói oldalon, Magyarországon és másutt is. Ön állást foglalt ebben a vitában, könyvet irt arról, hogy a reprezentáció nem szül valós erőszakot, sőt éppen ellenkezőleg, csökkenti azt.

Én az erőszakvitába teljesen véletlenül keveredtem bele, mert eredetileg az erőszak elméleti aspektusa érdekelt: Mi az erőszak szerepe az emberi történelemben és ez hogyan jelenik meg a médiában? Ki dönti el és mi alapján, hogy valaki gyilkos vagy szabadságharcos, agresszor vagy áldozat? Ez egy olyan kérdés, amivel nap mint nap szembesülünk.  

Aztán rá kellett döbbenem, hogy a médiaerőszak témája sajnos nem az engem érdeklő kulturális kíváncsiság köré szerveződött. Inkább az erkölcscsőszök kedvenc vadászterülete ez: politikusok, rendőrök, jogászok és pedagógusok szokták erre hivatkozva a médiaszabályozás szigorítását követelni. Csak úgy zárójelben, a másik fenyegető rém meg a szexualitás. Jellemző módon a kifinomultabb Európában inkább az erőszak, a puritán Amerikában inkább a szex a nagyobb mumus a médiában.

Mi a vád a médiaerőszak ellen?

A médiaerőszak úgynevezett elmélete abból áll, hogy az erőszak utánzásra csábit, és aki ilyet lát, az előbb-utóbb maga is erőszakos lesz. Bár ez az értelmezés megengedhetetlen leegyszerűsítése az erőszak problémájának a társadalomban, ez ma mégis evidenciának tűnik sokak számára.

Akkor is, ha ez nem bizonyított, pedig lassan már nyolcvan éve kutatják a médiaerőszakot. Az erőszaktól való kollektív félelem miatt ugyanis mindig lehetett pénzt kapni a kutatására, és az így született publikációik aztán állandóan felszínen tartják ezt a hiedelmet.

De ezeket a publikációkat azután mások újra és újra megcáfolják, végül is soha, senkinek nem sikerült bebizonyítani, hogy közvetlen hatás létezne az erőszak ábrázolása és a fizikai erőszak között. Nem is sikerülhetett, mert az erőszak sokkal komplexebb társadalmi és erkölcsi probléma.

Természetesen az erőszak látványa nem kellemes, de ezeket soha nem önmagában értelmezzük, hanem abban a kontextusban, ahogy megjelenik. Más a jelentése a hírekben és más mondjuk a rajzfilmekben, megint más a kalandfilmekben vagy a krimikben, ahogy attól is függ a megítélés, hogy az agresszor követ-e  el valamilyen erőszakos cselekedetet, vagy az áldozat védi meg magát ilyen módon. Persze könnyebb tiltani valamit, mint gondolkozni rajta.

Tehát a médiaerőszaknak semmilyen hatása nincs?

De van, csak éppen ellenkező. Az erőszak médiareprezentációi olyan morális mesék, amelyek civilizációs funkciót töltenek be. Szenzitizálják az embereket, érzékennyé teszik az erőszakkal szemben. A görögöknél, ahol a sportban még el lehetett törni a másik kezét, le lehetett tépni az ellenfél fülét, az ábrázolásban csak a harmónia volt megengedett.

Valamikor a 18 század vége felé, a romantika megjelenésével azonban eltűnt a harmónia követelménye az ábrázolásból. Nem rejtették el az erőszakot, hanem felkavaró élményként kezdték ábrázolni,  amit azután később a realizmus és az avantgárd is folytatott. Ez annál érdekesebb, mert az erőszak sokkoló ábrázolása pontosan akkor terjedt el és vált egyre grafikusabbá a nyugati kultúrában, amikor magát a fizikai erőszakot a társadalomban a jog és a konvenció erőteljesen korlátozni kezdte.

Mondana példákat erre?

Ötven évvel ezelőtt kinevették volna azt a nőt, aki azt mondja, hogy őt a férje megerőszakolta, mert nem létezett a családon belüli erőszak fogalma. A gyerekeket is simán meg lehetett verni úgy az iskolában, mint otthon. Ma már szerencsére nem, ahogy másfajta civilizációs tiltások is rögzültek. A kérdés az, hogyan lehet akkor megmagyarázni az erőszak egyre szélesebb korlátozása és az ábrázolás egyre növekvő tolerálása közötti ellentmondást.

Én úgy látom hogy az erőszak-reprezentációk fontos civilizációs szerepet játszanak, mert éppen azokat a problémákat tematizálják, és nagyítják fel, amelyek a leginkább foglalkoztatják az embereket. Beleütik az orrunkat olyasmiba, amit nem szeretünk, sokkolnak, felháborítanak és nem engedik meg, hogy közömbösek maradjuk mások bajaival szemben. Végeredményben fokozzák a fizikai és lelki erőszakkal szembeni érzékenységet. Ez a szélesebb történetfilozófiai kontextus teljesen másként ágyazza be a médiaerőszakot, mint amelyik azt mondja, hogy ha ilyesmit látunk a tévében, akkor zombiként utánozni kezdjük.

Akkor viszont mi értelme van a korhatárkarikáknak, és a médiaszabályozásnak úgy általában is?

Annyi értelme van, hogy mind a kormányzatok, mind a hiszékeny szülők abba az illúzióba ringathatják magukat, hogy ellenőrizni tudják egyrészt a médiát másrészt a gyermeknevelést.  Ez szerintem totális félreértése mindkettőnek. A túlnyomó többség egyébként ügyet sem vet a korhatárkarikákra. Szerintem a tiltás legfeljebb felhívja a figyelmet és még fokozza is az egészséges  kíváncsiságot. 

A szabályozás mégis egyre komolyabban veszi az ügyet, újabban már a számítógépes játékokat is cenzúrázzák, a korhatárkarikáktól a teljes betiltásig terjed az intézkedések köre. A GTA című játékot például több ország betiltotta, mert állítólag gyilkosságokat inspirált.

Ezt nevezik morális pániknak. Hasonló ez ahhoz, mint amikor valaki pszichésen pánikol, azaz eltúlozza a félelmét, és irracionálisan viselkedik. Azzal a különbséggel, hogy itt az erkölcsöket, az értékrendet féltik, ezek nevében túlozzák el a vélt veszélyeket. A morális pánikok először a sajtóban megjelenő folytatásos regények, később a mozifilmek, majd a tévé ellen uszitottak, ma a videojátékok és az internet vannak soron.

Közelebbről megvizsgálva ezekről a vádakról mindig kiderült, hogy alaptalanok. Jellemző volt például a Született Gyilkosok című Oliver Stone film angliai fogadtatásának a története. A filmmel 1994-ben az angol sajtóban nem kevesebb, mint 255 cikk foglalkozott, és az újságírók pontosan tudni vélték, hogy Amerikában 11 gyilkosságot követtek el a film hatása alatt, és azt is, hogy hol és mikor. A bemutató engedélyezése előtt ezért a hivatalos szervek utánajártak a vádaskodásoknak, és személyesen ellenőrizték a híresztelések valódiságát. A filmet végül csak 6 hónap múlva mutatták be, miután valamennyi vádaskodásról kiderült, hogy kacsa.

Ebben a kérdésben azért a tudományos közvélemény sem egységes, a morális pánik elmélete csak egy verzió.

Igen, itt vita van a szociológusok és a pszichológusok között. A pszichológusok szeretik úgy látni, hogy egyoldalú kapcsolat létezik az erőszak reprezentációja és a valódi erőszak között, azaz szeretik a médiát hibáztatni a valódi erőszakért. Szerintük a média rossz megoldási mintákat közvetít.

A szociológusok viszont úgy látják, hogy a médiaerőszak nem önálló valami, hiszen a médiától függetlenül is ott az erőszak a családokban, az iskolákban, a kortárs csoportokban, a munkahelyeken, a társadalmi és politikai konfliktusokban. A médiába is onnan kerülnek be, ott is csak ezeket játsszák újra. Nem akarom az erőszak jelenlétét kétségbe vonni a társadalomban, én magam is ellene vagyok minden fizikai és lelki erőszaknak, legyen az egyéni vagy állami szintű. Az én vitám ott van, hogy ezért a média felelős-e vagy sem?

Szerintem a média csak bűnbak. Elgondolkoztató, hogy egy fiatalkorú bünőzők közötti vizsgálat azt találta, hogy a bűnöző gyerekek ugyanazokat a filmeket néztek, mint a többi gyerek, és ugyanazok a sztárok voltak a kedvenceik is, mint azoknak. Más szóval nem a médiából vett „minták" voltak a bűnözés forrásai. 

Akkor miért aggódnak a szülők?

Van a gyermeknevelésnek egy hagyományos képe. Eszerint a gyermekek ártatlan angyalok,  és a szülők feladata, hogy ezt az ártatlan állapotot minél tovább fenntartsák. A média meg veszélyes, mert rajta keresztül a felnőtt világgal találkozhatnak a gyerekek. Jól tudjuk persze, hogy a gyermekek nem angyalok, és azt is, hogy a nevelés célja sem a gyermekek izolációja a világtól. Ezért szerintem a könnyebbik utat választják azok, akik a jó szülő hálás szerepét játszva a médiától féltik a gyermeket, ahelyett hogy annak az értelmezésére tanítanák meg őket. 

Az ideje felét Amerikában tölti, mi a véleménye a kulturális globalizációról? Létezik az amerikai kultúr-hegemónia, ízlésdiktatúra, és kell-e harcolni ellene?

A globalizáció a nyolcvanas-kilencvenes években volt nagyon divatos elmélet. A nemzetek közötti  kölcsönös függés fokozódásával attól lehetett tartani, hogy néhány szuperhatalom, - de elsősorban az USA  - ráerőlteti a befolyását a többiekre. Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan, de eltúlzott volt. Mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy ellenállás alakuljon ki a nagyokkal szemben, aminek az eredménye az lett, hogy ma már viccet lehet csinálni abból, hogy manapság egyedül az anti-globalizációs mozgalom globális.

Egyébként soha nem volt kizárólagos az amerikai kultúrhegemónia, a regionális és nemzeti kultúriparoknak mindig is óriási volt a szerepe.

Ez mit jelent?

Latin-Amerikában a brazil, a venezuelai és a mexikói szappanopera az egyik legsikeresebb exportcikk, Ázsiában az indiai Bollywood és a Hong-kongi film. Afrikában az egyiptomi szappanopera vagy a nigériai filmek messze a nemzeti határokon túl is keresettek. Európában a Big Brothert és a Survivort jegyző holland Endemol vagy a jól megcsinált angol tévésorozatok töltenek be hasonló szerepet.

A regionális centrumok miatt a laoszi kultúrát ezért például nem is az amerikanizációtól féltik az ottaniak, hanem a szomszédos vietnami médiaprodukcióktól, ahogyan Afganisztánban sem a  kulturálisan távoli amerikai, hanem a fenyegetően aktuális indiai szappanoperákat tiltották be éppen 2008 elején. Ezek a példák is mutatják, hogy az USA nem kizárólagos exportőre a populáris kultúrának, bár kétségtelenül az egyik vezető nagyhatalom. A befogadás azután még tovább fokozza a kulturális különbségeket. Érdekes ebből a szempontból az amerikai tévésorozatok értelmezése más országokban.    

De azokat ott csinálták.

Igen, csakhogy éppen az az érdekes, hogy például mi magyar szemmel nézzük ezeket. Alapvetően a különbség, a másság határozza meg az értelmezésünket, az, hogy egy idegen világot, egy a mienktől eltérő kultúrát látunk bennük. Csak ezután jön - ha jön - a hasonlóságok észrevétele.

Ez a távolság az amerikai nézők olvasatából természetesen hiányzik. A média percepciója és befogadása ugyanis helyhez és közönséghez kötött. Ezt egy frappáns vizsgálattal mutatták ki  Izraelben még a nyolcvanas években. Összehasonlították az ott élő amerikai zsidók, orosz bevándorlók, és izraeli arabok értelmezését a Dallasról, ami akkor nagyon népszerű volt. Azt találták, hogy az amerikai zsidók egy családi szappanoperát, az orosz bevándorlók a kapitalizmus tézisdrámáját, míg az izraeli arabok a nyugati világ erkölcsi züllöttségét olvasták ki ugyanabból a tévésorozatból.   

Az interjút itt lehet kommentálni