Műveljük népeinket

Az MTV kettes csatornájának a létezése sem érthető, olyasmi, mint a rég megszűnt állami vállalatok fényreklámai a budapesti tetőkön, de azokba legalább áramot nem vezettek már az utóbbi időkben, az m2-be meg igen. Feltűnhetett ez a tévé vezetésének is, és az is, hogy mielőtt új csatornát nyitnak a demokrácia nagyobb dicsőségére, illene bizonyítani, hogy nem túl sok az a kettő, ami van. Úgyhogy most itt az új m2, és azon belül a Kultúrház.

Hát ilyen címet se a megcélzott magyar fiatal talál ki, hanem az, aki megcélozza. Ennyi erővel a Szólás Szabadságát hívhatnák Tájékoztatási Minisztériumnak. De hagyjuk inkább a címet, vagy tételezzünk fel valami iróniát jóindulatúan, és fáradjunk beljebb.

Adódik a megoldás, hogy ez a dolog a TV Sziget pótlására jött létre, amiből adódik a kérdés is, hogy kell-e azt pótolni. Vagyis hogy szükség van-e arra, hogy a kulturálisan aktív, színházba járó, művelt vagy művelődni vágyó fiatalokat a Magyar Televízió megszólítsa? Olyan nagy katasztrófa-e, ha a kultúrafogyasztó fiatalnak nincs oka a tévét választani a színház, a mozi, az extrémsport és a társasági ivás helyett?

Az MTV úgy véli, igen, ami egyébként részükről tökéletesen érthető, van ott néhány figura, aki egész média-emberöltőt szolgált végig úgy, hogy ebbe a kultúramegtartó és -teremtő ifjúságba számította magát. Illetve hogy a tévé a kultúrába tartozott egyértelműen, és nem alternatívája volt az életnek, hanem része. Hát hiába, van egy ilyen vonzereje a konszolidálódott diktatúrának, hogy eséllyel próbálja felfelé rángatni a népet. Csak ugye azt meg ők mondják meg, merre van a felfele. Szabad demokráciákban az dívik, hogy nincsenek is irányok, mert irányokat kijelölni már maga a diktatúra. A piros sarokban Erdős Péter, a kékben Lagzi Lajcsi. Szóval ez az egész oda vezet, hogy a kultúrára vágyó fiatal már szedett magára annyi tapasztalatot, hogy alapból gyanakodva figyelje, amikor a tévé, pláne az állami tévé, meg akarja mutatni, hogy mi a kultúrája neki.

És kapásból hazudik. Ugyan nem Rózsa Péter lesz az egyetlen műsorvezető, de az első napot mégis ő vitte végig, úgyhogy először róla. Az látszik, hogy igyekezett felkészülni az interjúalanyaiból, összeírta a releváns kérdéseit, amelyek az érvényes beszélgetéshez szükségesek, mert mondott ám olyat is, hogy „de hát akkor miről fogunk mi itt érvényesen beszélgetni”. Ezzel szemben az egyáltalán nem látszik, hogy érdekelné őt a vendégei személye; keményen, nyersen vág a szavukba, hogyha a halaszthatatlan kulturális ajánlónak kell jönnie, egy másodperccel sem hallgatja tovább a választ, mert nem nagyon kíváncsi a mondatok értelmére, csak arra, hogy az énbeszélek-tebeszélsz mérlege statisztikailag meglegyen. Plusz emellé egyszerűen oldskool arc, az MTV Pörzse Sándora, petíciós nénikéknek talán hiteles, de nem az urbánus fiatalnak, sej. Ugocsa non coronat. Fáradt káderarc, aki elköszönésképpen fejcsóválva meginti a maszkban nyilatkozó házfoglaló aktivistát, hogy „a nyilvánossághoz azért hozzátartozik, hogy nem maszkban járunk”. Meg ilyen hosszú hajjal, szakadt farmerben! Kár, hogy a kokakólamámorról nem volt bejátszás. Ásító generációs szakadék tárul fel ezekben a próbálkozásokban, és erről most eszembe jut Győrffi Miklós a Rakottból, a másik kultúrműsor-csökevényből, aki legutóbb azt kérdezte, hol lehet egyáltalán elektronikus zenét hallgatni, mert ő csak annyit tud, hogy Yonderboit Londonban. Csak arra tudok gondolni, hogy ezeket a próbálkozásokat nem azok csinálják, akiknek szólni próbál, vagy legalábbis nem olyanok vannak döntési pozícióban, akiknek volna valami rálátásuk a témára, és láttak már szinglit saját szemükkel. Félszeg kapcsolatfelvételi kísérlet egy generációval, tétova rádiójel, mint a SETI-program bárgyú kis emberkéi. A Kultúrház szótagolva és ordítva beszél a a célcsoportjához, mert a megálmodói csak a jéghegyek csúcsait látják, kuriózumnak tekintik a mindennapit, lázadásnak a rutint, és forradalmi fészeknek a kocsmát, ahol fiatalok beszélgetnek.

Aztán az sem akármi, hogy a Kultúrház felirataiban hemzsegnek a helyesírási hibák, ami a régi szép időkben nem fordulhatott elő (lásd: addig jó, míg Kádár él). Egyszerű igénytelenség, de a lehető legrosszabb helyen. Viszont legalább a TV Sziget vizuális epilepsziája és anarchiája nem él tovább, még ha most is érthetetlen, mi célból is ül át a műsorvezető egyik kanapéról a másikra, hogy mi is az értelme ennek a szép nagy stúdiónak. De elhomályosul a hitem azt illetően is, hogy ott, a képernyő túloldalán olyan nagyon hisznek a kultúrában, ahogy mutatják (bármi is legyen az a kultúra), mert négyszer egymás után olvassák be, hogy a Művész moziban svéd filmeket lehet nézni, de ennél többet nem árulnak el, nem mondanak nekem semmit Svédországról és a svéd filmművészetről, nem árulják el, kinek milyen filmje van műsoron, és miért érdemes megnéznem, miről álmodik a szőke ország, amelynek az Abbát és az Army of Loverst köszönhetjük. Meg a Volvót. És a Gripent is. Valószínűleg azért, mert szerintük is elég ennyi, valahol valami svéd filmeket adnak, aztán kész, menjünk tovább.

Mi az értelme ennek az egésznek? Mi ez a végvonaglás?

Színházi előadást méltat a Kultúrház műsorvezetője, amely fél óra múlva kezdődik. Spontán, szinte automatikusan kiszámolja, hogy még éppen odaérnek, ha sietnek a kedves nézők… aztán elgondolkodik, és visszaszívja: illetve inkább maradjanak velünk, végül is ez az első napunk, aztán a béna színielőadást megnézik máskor. Haha, milyen egyszerű a kulturális ajánló csapdája: ha mindenki elmegy Kulka Jánost látni a színházba, akkor ki marad a boltban? Ki nézi a műsort?

Nem lehet-e, hogy a tévézés eleve ellentétes azzal az életérzéssel, amit a Kultúrház szerkesztői és kiagyalói olyan elnéző megértéssel kultúrának igyekeznek tekinteni? Amibe nagy kegyesen beleveszik a foglalt házakat, sőt urambocsá a szingliséget is, ami nagyon új jelenség Rózsa Péter szerint, meg a Sark presszót. Nem lehet-e, hogy kinyúlt tréninggatyában röfögni a tévéfotel mélyén, az pont a műsor célközönségének nem pálya? Hogy tévét nézni már önmagában a passzivitás, a lustaság, és legfőképpen az izoláció szimbóluma most, amikor az első tévén felnőtt generáció nyugdíjba vonult, és mást se csinál, mint tévét néz? Lehet, hogy ennek a rétegnek nincs szüksége tévéműsorra?

Rövid távon valószínűleg ez a helyes megfejtés; a tévézés presztízse ebben a célcsoportban igen alacsony – kutatások bizonyítják, még ha sokat le is tagadunk a tévére szánt időből, pont mert ciki –, ezért a népművelő, jobbító attitűdbe beletartozik, hogy rángassuk el az embereket a tévé elől, mint a gyereket zavarja ki labdázni az anyukája, hogy ne csak mindig azt a nyomorult számítógépet cicergesse. Tévézni többnyire egészségtelen, nem is annyira fizikailag, mint pszichésen, szellemileg; a tévéműsor befogadásához nem kell homo sapiensnek lenni, tévét nézni a macskám is tud. Az volna a cél éppen, hogy melegednének már be az emberek, agyban is, processzorilag, és álljanak fel a tévé elől. Volna erre egy szerény javaslatom. Úgyis lassan lejárnak a koncessziók. Mondjuk mindenféle kulturális tévéműsor helyett cserébe visszaáll a rend, hogy a hét egy napján nincs műsor. Sehol. Ez sem újdonság tulajdonképp, a megszentelt nap régi találmány, csak a Biblia idejében még nem volt tévé. De legyen inkább péntek vagy szombat, mint hétfő. És akkor aznap kimehetnek az emberek a városba, és csinálhatnak valamit ahelyett, hogy néznék, hogyan csinálják mások a kultúrát, az életet, azt a valamit, amit csinál az ember, amikor nem tévézik.