Rendőrvicc

A Magyar Televízió, mivel már-már minden szellemi tőkéjét és hitelét elveszítette, időnként önkéntelenül a hagyományaihoz nyúl, ahogy neveletlen kisfiú keze téved a nadrágjába, magafeledten. Természetesen a saját hagyományok ápolása önmagában még nem lenne kifogásolható, de arról sosem szabad megfeledkezni, hogy a magyar tévé nyolcvanas éveiben a legendák kialakulásának fő oka az volt, hogy más nem is szerepelt a képernyőn. Ne felejtsük: akkoriban nemcsak Linda volt ikonikus figura, hanem a híradó előtt beforduló kamerás ember is, meg Szuhay Balázs. Az tehát, hogy valamely produkció akkor népszerű lehetett, még egyáltalán nem ok arra, hogy tíz év múltán megint előszedjük.

No de csukjuk be a tankönyvet és vegyük elő a munkafüzetet: figyelmezzünk az elővevés konkrét eredményére, vagyis a most műsorra tűzött első részre. A szegényházi kézimunka jegyei ritkán kendőzhetők el; a kevéssé támogatott magyar művészek jobbára öniróniával szokták betömködni a pénzhiányos lyukakat. Ez a krimi viszont nagyon komoly akar lenni: iróniának nyoma sincs, és humor is szigorúan csak rossz poénok képében kerülhet bele, mint például a verekedés után elkövetett tárgyilagos főhősi benyögés. És különben sem foglalkozik itt senki minőségbiztosítással: a jelenetek jó részét illett volna újraforgatni, gyakran hibás a felmondott szöveg, az akciójelenetek koreográfiája valahol az időgépben elveszett - és a tetejébe ott van Görbe Nóra is.

A Linda egyedülálló film, mert itt nem a rossz színész teszi tönkre a karaktert, hanem a figurát igazították már eleve az ő szerény képességeihez; kitaláltak egy irreálisan apatikus nőt, akit talán botfejjel is el lehet játszani. Görbe Nóra nemcsak arra képtelen, hogy úgynevezett arcjátékkal vagy egyéb gesztusokkal kísérje a felmondott szöveget, hanem a mondathangsúlyt is lazán hasbarúgja, mondhatni, a nonverbális elemek kérlelhetetlen ellensége ő. A sors fintora: a nagy nosztalgiavető túl messzire hord, az emlékképek közül előbodorodnak azok az alámondásos VHS-filmek, Inframan Hongkongból és Godzilla.

Ha már így előbújt a japán minimálsztori, ültessük le magunk mellé, nézze ő is Lindát. Lehet, hogy csöppet elhamarkodva, de mégis reális valószínűségi irányok mentén tűnik úgy, hogy a történet világa méreteiben egy karórán futtatott Mátrixnak felel meg: már az első részben kiderül, hogy az a néhány szereplő, akivel gazdálkodunk, több szálon is kapcsolódik egymáshoz, vagy ha még nem, hát akkor persze hogy összefutnak a kisboltban. Ezek azok a krimik, ahol a végére már az sem okozna meglepetést, ha a nyomozó varázsolna egyet, aztán kiolvasná birkabélből a megfejtést. Valami hasonló készül; az legalábbis gyanús, hogy Linda nem eszik húst és Buddha-szobrot tart a műszerfalon.

Erre az ormótlan törzsre aggatódnak fel aztán a hasonlóan nézőellenes díszek: a tökéletesen értelmetlen, ám percekig tartó töltelékképek, Bodrogi Gyula és Szerednyei Béla fáradt komikuma, a fekete rendőroktató és az amerikaiul is tudó, kedélyes körzeti megbízott. Ennél többet nem nyújt, tehát nem is érdemel több szót a Linda. Kétségtelen: a folytatólagosság itt másodlagos; a sorozat elsősorban azért került az m1-re, mert senki más nem venné meg. Remek üzleti lehetőség minden öntudatos polgár számára: adjunk el üveggolyókat az MTV-nek. Mint láttuk, vevők rá.