A buta barát: Medve sajt

"Jobb egy okos ellenség,
mint egy buta barát"
- Népi bölcsesség

A Medve sajt mint termék a Márka üdítővel, a (pöttyös) Túró Rudival, sőt talán távolról még a Bambival is rokon. Medve sajtból ötágú csillagot is ki lehet rakni, sőt úttörőtábor-ízű hasonlatok alapjául szolgálhat, miszerint annyi benne a brummogás. Mégis tévúton jár az a reklámmérnök, aki szerint népszerűsítéséhez elengedhetetlen a feketevolga-fehérzokni ízlésvilág felidézése.

Komenista csökevény

A filmecske, ami a dalt felvezeti, hitelesebben mutatja be a legkeleteurópaibb provincializmust, mint egy bonctermekből épített H betű a Duna fölött. Szakadt és túlterhelt autót állít meg a Kisvárosból szalajtott rendőr - az igazoltatás eleve disszonánsan hat egy reklámban, de nem itt, ahol a disszonancia és az ízléstelenség rendezőelv. A kocsiban végtelenül debil arcú emberek ülnek; ők jelképezik a boldog fogyasztókat, akik ráadásul egy család is: a társadalom alapja. A rendőrrel folytatott beszélgetésük lényege nehezen ragadható meg. A medvére hivatkoznak, vagyis hogy attól nehéz az autó, majd a rendőr kezébe nyomnak egy darab sajtot, amit ők, úgymond, mindenhová magukkal visznek. Hamarosan kiderül, hogy az autóban hátul egy borzalmasan animált, meglehetősen ijesztő medve (nem mackó!) ül, tehát a sajt mellett tényleg van medve, ami azt jelenti... nem jelent semmit persze, hacsak azt nem, hogy a reklám tervezői nemcsak nem gondolták, de nem is nézték végig a saját alkotásukat. A rendőr felveszi az utasok idióta grimaszát, jelezve, hogy a Medve sajt megbízhatóan, érintéssel is képes terjeszteni a szivacsos agysorvadást. És akkor a dal befejezi a hentesmunkát.

Egy állatfaj lejáratása

Logikailag a fenti történéseket nem lehet modellezni. E spot jelentősége abban áll, hogy az igénytelenséget nem csupán képi megvalósításában, szövegének beteges életszerűtlenségével és a csöndes sírásra ösztönző gajdolással dobja felszínre - vizuális angolnavész -; hanem a történést is képes fércmunkával megoldani, olyan nyomorúságos hányavetiséggel, amiért egy furulyafaragó vasárnapi hobbijuhászt is felelősségre kellene vonni. Nálunk persze nem igazgat ilyen pedáns szigor: senki nem akadt sem a megrendelő cégnél, sem a reklámot sugárzó adóknál, aki válogatott trágárságok közt küldte volna haza a stúdió kreatív elvtársát, hogy legalább tiszta fehér zokniban jöjjön vissza. De lehet, hogy jobb is így: szükség van szoborparkokra és hadtörténelemre is, kell, hogy rezervátumformában megőrizzük a primitív társadalom örökségét. Ha pedig egy termék ezzel szeretne azonosulni, az nem több, mint rossz üzleti stratégia, amely a szocializmus iránti nosztagia poshadó farvizében evickél.