Hősakadémia

Más élmény most Megasztár-selejtezőt nézni, mint egy éve volt. Akkor még csak az ott megszégyenülő naiv szerencsétlenek voltak szórakoztatóak, de senki se tudhatta, mi is a főnyeremény. Volt már előtte is ilyen sztárcsinálós műsor, és igaz ugyan, hogy még Oláh Ibolya és Tóth Veronika is eltűnhet hirtelen, de az is igaz, hogy egy év alatt nem tűntek el. Ha megasztárok azért nem is lettek, mert olyan errefelé nem él meg, ahogy Bakács kolléga nagyon helyesen aláhúzta magyar ecsettel. Ráadásul az ifjúságra gyakorolt előnyös hatásukat a hasonló kaliberek között is erősíti, hogy a szemünk láttára emelkedtek fel az egyszerű sorsú népből, példát mutatva arra, hogy modern európai társadalmunkban az igaz tehetség mindig szívesen látott vendég.

De ez a régi vágású komcsi népművelő szöveg sem való ide. A Megasztár létezésének nagyon fontos körülménye, hogy egy kereskedelmi tévé indította el és tartja fönn, nem magukat csalatkozhatatlannak tartó kultúrkomisszárok találják ki nekünk, hogy mi legyen a népszerű. Nem a feneketlen állami kasszából osztanak pénzt porcelán biszbaszokra meg tekerőlantos hejehujára. Csak az maradhat meg, akiért megnézik a következő adást is. Ennek aztán vannak nyilván hátulütői is, de mégis igazságosabb kitenni egy kaspót az arrajáró vadvirágoknak, hogy nyíljanak, ha tudnak, mint ültetni bele valami életképtelent. Emiatt tud most közszolgálatibb lenni egy kereskedelmi tévé, mint az állami.

Szóval most már közismert, hogy a Megasztár tényleg úgynevezett nagy lehetőség, és hogy a győztesnek tényleg tudnia kell énekelni. Nincs esély a győzelemre azzal, hogy a kedves jelölt hülyébb a többinél és van pornós múltja vagy jövője. Ez nem Big Brother. Ehhez képest már nem is annyira vidám eredmény, hogy megint idekeveredett több tucat emberke, aki nem lenne itt, ha volna egy igazi barátja ezen a szomorú világon. Zsűri ahhoz kell, hogy a jók közül kiválogassa a legjobbakat, de a reményteleneknek bárki megmondhatná időben, hogy inkább építsenek vitorlás hajót palackba, vagy foglalják el magukat bármi mással. Azt azért mindenkinek fel kell ismernie, hogy körülbelül milyen szintet állítottak fel a tavalyi döntősök, és hogy ahhoz képest hol is tart a haver, vagy az egyszem csemete. „Ez az én nyers tehetségem”, mondja szegény fiú, miután egy árva tiszta hangot nem sikerült produkálnia. Micsoda délibábok rejtőzhetnek még egy ilyen életben! Utána kellene küldeni egy stábot, hadd lássuk, milyen táptalaj termel ilyen alternatív életformát.

De végül is izgalmas, hogy a sok semmirekellő füves meg elesdés művész mellé a selejtezőbe a szipus szubkultúra is delegált egy-két arcot; egyik-másik próbálkozás mögött felsejlik a hideg őszi lépcsőház és a toluolos doboz, a végső elrugaszkodás a világtól és standardjaitól. Igen remélem, hogy a Megasztár az oldószer-szcénán kívül képes lesz valami életet adni olyan műfajoknak, amikben itt emberemlékezet óta nem született értékelhető teljesítmény. Mutatnak erre jelek, feltűnt itt egy emberke egy Manu Chao-dallal, de veszélyes hiány mutatkozik például metal- és gothicfronton is, pedig ha lenne rendes magyar metálzene, akkor nem kéne azt még mindig polgári körökkel helyettesíteni.

Különösebb újítás egyébként nincsen, az olyan apróságok, mint a panaszkodószoba meg a szavazásban történt változások inkább kiforrásnak nevezhetők, mint módosításnak. Még az is elterjedt, hogy netalán eladják külföldre a licenszet, ami rendkívül tréfás kezdeményezés, miután épp a TV2 mutatta be, hogy ezt a műsort szabálykönyv-vásárlás nélkül is le lehet koppintani. De ez számunkra teljesen mellékes üzleti ügy. Nekünk hősök kellenek, pontosabban emberek, akik nem azért lettek valakik, mert miazhogynagyonis – bár az ilyen népi hősök közé előbb-utóbb odasettenkedik valami miniszterelnök-féleség, hogy sütkérezzen a fényükben -, vagy mert ezüstkanállal a pici szájukban születtek. Kellenek ahhoz, hogy a szanaszéjjel szakadó nemzet játékmezején látsszanak a létrák, ahol feljebb lehet mászni.