Zenebohócok

Kellemetlen kötelesség, már-már a műfaj határait feszegető (vagy inkább azokon áátívelőő) vállalkozás, embert próbáló feladat pozitív tévékritikát írni. Ezért mielőtt rátörnénk a lényegre, halogassunk egy keveset, és lássuk, miért is van ez így.

Az ötlet a pattintott képcső óta változatlan: tessék befáradni a tévébe, és a legjobbakból sztár lehet.

Főképp azért, mert a tévéműsorok általában szörnyűek, így a kritikájuk többnyire lesújtó; az olvasó tehát már a rovatcím olvastán azzal vág neki, hogy most újabb kifinomult sértéseket tanulhat mindennapi használatra. De azért is, mert a magyar ember nagyon tud és szeret káromkodni és káromolni, és azt is szereti, ha valaki más becsmérel egy harmadik személyt, aki ráadásul mindkettőjüknél többet keres, és drága autókat csavargat a szalagkorlátra részegen.

És azért sem szerencsés temetés helyett dicsérni, mert akkor a konkurens tévé menten ingatni kezdi kockafejét sokatmondóan, hogy "naná, le van fizetve", mármint a kritikus. Hiszen mi másért írna jót egy műsorról, amikor a műsorokról rosszat szoktak írni. Biztosan megvették, megvacsoráltatták, hazakísérték, felverték a kispárnáját és megetették a macskáját.

No, essünk neki az elkerülhetetlennek. Hajós András óta a Megasztár az első olyan produkció, amelyet szinte megszakítás nélkül végig lehet szórakozni, és még az se szégyen, ha ez áthallatszik a szomszédba. Az ötlet megint végtelenül egyszerű, a pattintott képcső óta változatlan: tessék befáradni a tévébe, és a legjobbakból sztár lehet. Az egykori Ki mit tud?-ok (még ilyen ragozhatatlan képletet!) hangulata maradéktalanul megvan a Megasztárban: előfordul itt minden az azonnali közröhejt kiváltó szerencsétlen suttyóktól az olyan tehetségekig, akikről nem is lehet tudni, miért itt látszanak először.

énekelni akarnak, vagy Uhrin Benedek bácsi töviskoszorújára vágynak?

A móka kútfeje - legszebb öröm a káröröm - természetesen a minden hitelesíthető mértékegységtől elzárt, ki tudja, milyen szociális és anyagi nyomorból a stúdióba tévedt balfácán, a beszélni sem tudó önjelölt megasztár, aki ha látott életében kottát, akkor nyomban lefújta kemotoxszal. Hogyan keveredhettek bele ebbe az egészbe? Gonosz haverok rángatták őket a zsűri elé, vagy biztatóik is éppoly tudatlanok és egyszerűcskék voltak, mint ők maguk? Egyáltalán, komolyan énekelni akarnak, vagy Uhrin Benedek bácsi töviskoszorújára vágynak?

Mindegy. Viszont mielőtt bármi történt volna, okosan aláíratták velük a szerződést, miszerint nyomorúságos nyögdécselésükön keddenként este az egész ország mulatozhat kedvére. Érdekes elképzelni, mivel járhat ez mondjuk egy faluban. Másnap ugye szerda, iskolába vagy munkába kell menni, s bizonyosan sokan megsüvegelik szegény pufók Eric Cartman-imitátort, ha egyáltalán moccanni tudnak a röhögéstől. De ilyen kistelepüléseken talán már kedd éjjel felköszöntik a dalnokot.

Valahogy a zsűrit is sikerült olyan emberekből összerakni, akikről elhihető, hogy értenek valamit a zenéhez, és emellett televíziós látványként is működnek, és még a kemény szavakkal sem fukarkodnak. Pierrot egyetlen baja, hogy ezt a fejszerkezetet a Lazacban kiállított Gianni Annoni kissé lejáratta; Pély Barnabás pedig annak ellenére megnyerő figura, hogy ő a United énekese, ezért tulajdonképpen visszataszító stricinek kéne lennie. De nem az. Presser Gábor itt szerencsére nem bölcselkedik, csak szakért. Egyedül Bakács Tibor látszik csöppet esetlennek-bizonytalannak, de az se vészes.

mi lesz, ha ezek végleg kihullanak, és maradnak a majdnem-profik?

Legközépen pedig Spitzer Soma Gyöngyi. Illendő itt bevallani, hogy én önmagában is kedvelem Somát, és amikor először hallottam arról, hogy a TV2 a női nézők felé fordul, mindjárt abban kezdtem reménykedni, hogy ő is képernyőre kerül végre. Mégpedig annak ellenére, hogy ha galaktikus nagyúr volnék, javítóintézetbe küldenék mindenkit, aki ingával és spiritizmussal hülyíti magát. De egy dívának ezt is elnézzük, márpedig ha valakit ebben az országban dívának lehet még nevezni, akkor az Soma. A díva nem föltétlenül szép, nem tökéletes az alakja és nem tizenkilenc éves, de több tíz méteres körzetben körülveszi egy hangulat, valamilyen sugárzás, valamiféle aura, valami varázs... és már mehetek is a javítótáborba. A lényeg, hogy az a nő, akit Soma jelenít meg, sokkal kellemesebb társaság, mint az, akinek nevében Claudia baromkodik. Talán egyszer még műsora is lesz, valami late night show, ahol gépelt papír nélkül és bővített mondatban is szabad kérdezni.

Mókás kis adás lett ez. Az benne a jó, hogy nem azon röhögünk, milyen szar a műsor, hanem azon, milyen bénák azok, akik fellépnek benne; a produkció körülöleli, magába olvasztja, de egyben távol is tartja magától a pellengéren kínlódó önbohócokat. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha ezek végleg kihullanak, és maradnak a majdnem-profik. A Zenebutik kuncsaftjai izgulhatnak értük, hegyezhetik névjegyalbumukat a partiszervezők... de nem lesz több bakiparádé. Kit fogunk akkor kinevetni?