Bénázás betonban

A nézettségi adatok szerint az éppen tévéző magyar lakosság fele követte kedd este az RTL Klubon David Merlini szabadulását a betonkockából és a Duna mélyéről. Annyi embert érdekelt, hogy meghal-e a 26 éves szabadulóművész, hogy még a tévékettős Irigy Hónaljmirigyről is tömegesen kapcsoltak át, pedig ez, abban az országban, ahol egész nyáron, hétről-hétre a Mirigy-ismétlések voltak a legnézettebb műsorok, nagy szó.

Így majdnem kétmillióan láthatták, ahogy az RTL Klub akkurátusan porba alázza saját magát, az utóbbi évek legbotrányosabb tévés teljesítményét nyújtva. Ekkora bénázást ugyanis régen lehetett képernyőn látni, nagyságrendekkel felülmúlta még a csatorna tűzijáték-közvetítését is, pedig az elég magasra tette a lécet ("Káprázatos látvány! Nahát, az aranykép! Ja nem, ez az ezüst. Nekem nem ez van ideírva.").

A jövőre nézve például elkerülhető lenne a problémák nagy része, ha a stáb előre kitalálja, hogy mit fog csinálni az élő közvetítés alatt, sőt az is hasznos, ha a műsorvezető látja, mi történik, mondjuk odatehetnek neki egy kontrollmonitort, ez a trükk állítólag már sok tévének bejött. Marsi Anikónak ugyanis lövése sem volt, mi folyik éppen a Dunában (szóvicc!), arról már nem is beszélve, hogy érdemes lett volna olyasvalakit odaültetni, aki képes a vendégeivel két mondatnál többet váltani.

a stáb különös gonddal gördít akadályokat saját maga elé

Továbbá nem árt, ha olyan produkciót közvetítenek a televízióban, aminek van legalább egy látványos eleme. Lássuk be, a lépésben közelítő kamion még akkor sem izgalmas, ha percenként odakapcsolnak, hogy "Közeledik már?" "Igen, már látom a fényeit". A műsor egyébként is fájdalmasan lassú, persze érthető, hogy a produkciót a lehető legjobban el kellett nyújtani, arra ugye mégsem lehet eladni a reklámblokkokat, hogy valakit egy perc alatt betonba öntve beletaszajtanak a Dunába.

A stáb ezen túl is különös gonddal gördít akadályokat saját maga elé, például a szintén fókuszos Gönczi Gábor, aki a hídról tudósít, Merlini érkeztekor a járdán áll, ezért a híd láncaitól nem tud odamenni a kamionhoz. Próbáljunk akkor legalább szólni hozzá. "Dávid, hallasz? Bólints, ha hallasz!". Dávid bólint. Drámai.

Súlyos melléfogás az is, hogy Merlini kreatív koordinátora, miközben várjuk a kamion érkezését, egy villáminterjúban háromszor elmondja, hogy ha valami baj lenne, mindenképpen kimentik Dévidet, ez azért megnyugtató, meg nyilván ez neki a dolga, fejben a mentéssel foglalkozik napok óta, de egy kicsit mégis hagyhattak volna izgulni, pláne hogy Dévid minden adandó alkalommal kifejti, hogy ő a vérét és életét adja a közönség szórakoztatásáért. Így innentől fogva legfeljebb azon aggódhatunk, hogy felsül-e a szabadulóművész. Félreértés ne essék, a biztonság mindenek előtt, de elég lett volna mindezt csak utólag közölni, hadd higgye legalább kicsit a néző, hogy élet vagy halál dől el a szeme előtt.

Közben még gyorsan levetítenek egy kisfilmet Harry Houdiniről, aki mit ad isten, szintén magyar származású, ráadásul ugyanazon a napon halt meg 1926-ban, amelyiken Merlini született ötvenkét évvel később. A szabadulóművész édesanyja inkább azt tartja különösnek és ómenszerűnek, hogy Dávid apját Merlininek hívták, ami ugye máguskörökben igen jól csengő név, és már eresztik is a fiát a Dunába. Itt elérkezik a műsor legkínosabb pillanata, Merlini gondolatait halljuk zengeni:"Ezrek figyelnek, én mégis egyedül vagyok. Egyedül. Egyedül. Nincs lehetetlen. Nincs". Jaj.

kérem a kollégákat, mondja meg valaki, hogy hol tartunk

Annyit azért a fókuszosoknak áldozatos újságírói munkával sikerül kideríteniük, hogy legkésőbb az utolsó lélegzetvétel előtt lehet leállítani a produkciót, mikor a betontömb már csaknem elmerült a vízben, ez izgalmas pillanat lenne, kétmillió ember venne egyszerre nagy levegőt, ha nem maradnánk le róla. Mellesleg órát is elfelejtenek kitenni, így nem tudjuk, mennyi idő telt el a víz alatt. Marsi Anikó mindenestre folyamatosan beszél mindenféléről, kérdezgeti Merlini édesanyját, "Ne haragudjon, most nem akarok beszélni" - válaszolja ő összeszorított fogakkal, nem tudni, hogy éppen azon küzd, hogy nehogy lekeverjen visszakézből egy pofont a műsorvezetőnőnek, vagy csak az idegesség húzódott a gyomrára.

Arra fogadni mertem volna, hogy a betonkockára rögzített kamera képe a víz alatt egyszercsak elmegy, nem is lehet máshogy, kár, hogy erről a pillanatról is sikerül lecsúsznia az adásrendezőnek, csak később kapcsolnak oda, hogy jaj, már nincs kép. Marsi Anikó még javában sápítozik, hogy "Hol lehet, hol lehet, már másfél vagy hány perce lent van, kérem a kollégákat, mondja meg valaki, hogy hol tartunk", mikor a képernyőn már jól látszik, hogy Merlini följött a víz felszínére, sőt már egy jelzőfáklyát is meggyújtott, mire a műsorvezetőnő észreveszi. "Mi lehet az a piros a nyakában, talán a ruhája?" Nem, az a mentőmellény. Aztán van tűzijáték is, beindulnak a riasztók.

A meghívott vendégek viszont kellemes pillanatokat szereznek, igaz, hogy csak véletlenül. A betonszakértő például kedélyesen megjegyzi a produkció kellős közepén, hogy ha sikerül neki, Merlinit tiszteletbeli taggá választják a betonszövetségben, vagy az édesanya, aki a hajón közeledő csurom víz fia láttán anyukáskodni kezd: "Jaj, hát egy szál pólóban, meg fog fázni, hát tudtam, hogy ez lesz". Merlini végül csak megérkezik a közvetítőhajóra, látni rajta, hogy megviselte a mutatvány, a keze annyira szét van ázva a betontól, hogy alig tudja megfogni az ünneplős pezsgőspoharat, és ideges az őt kihúzó helikopter szerencsétlenkedése miatt. Csak sejtjük, hogy mennyire ideges lesz, ha majd megnézi videóról a műsort.