Vittem 300 milliót!

A kackiás bajuszú Papp Endre egy ideje már nem kíván nekünk nyugodalmas jóéjszakát, a Panorámából eltűntek Járai Judit tompított dühvel felkonferált izraeli riportjai, oda a Magyar Szalon, egyedül csak az Éjjeli Menedék tartja még magát összeszorított fogakkal, hősiessége biztos tudatában.

Visszaállt a világ rendje, mondja minderre Juszt László kajánul

"Nem olvastam a Sorstalanságot, de biztos szar!" - küldik az igét a magyar pusztába, megfeledkezve arról, hogy az adás ideje alatt már minden valamirevaló, dolgos hungarista, summerológus és egyéb UFO-hítű az igazak álmát alussza, és csak a nikotintól felpörgetett balliberális értelmiségiek téblábolnak a tévé előtt.

"Visszaállt a világ rendje!" - mondja minderre Juszt László kajánul, vagyis értelmezése szerint most már bizonyos, hogy az Ég, vagy még inkább a vallás- és pártsemleges Sors rendelése szerint való, hogy Friderikusz, vagy éppen Szenes Andrea a köz szolgájaként tengesse mindennapjait.

A számok pedig látszólag őket igazolják. A négy éve agonizáló köztévé ismét erőre kapott, és felírta magát a nézettségi listára. A lakodalmas gagyi dicsőségét hirdető Szuperbuli csak a kezdet volt, az mtv archívuma felélése helyett megint új műsorokat gyárt.

Valóságshow 10 percben

Az egyik legfrissebb próbálkozás a Repülj most!, ez a valóságshow-ba oltott vetélkedő, ami a szépemlékű körkapcsolás hatásmechanizmusait felhasználva próbálja lekötni a nézők figyelmét. Budapest két pontján, két lelkes riporter zaklatja a járókelőket egyetlen kérdéssel: Nem akar Ön, teszem azt, Rióba utazni? Mármint most azonnal. Ha igen, hát rohanhat, és ha előbb érkezik Ferihegyre, mint a konkurens riporter kiszemeltje, már repülhet is.

"Meri vagy nem meri?" - a kérdés tehát ugyanaz, mint Pokrivcsák Mónika minimálvetélkedőjében, csak a tét nagyobb, kézi mixer és Jimmy kazetta helyett egyhetes álomvakációt lehet nyerni. Pálmafák, tengerpart kontra szürke hátköznapok: a döntés egyszerűnek tűnik, a járókelők mégis leginkább nem merik, ki a munkára, ki a hitvesre hivatkozva marad inkább a soha véget nem érő, nagy büdös magyar télben.

A műsorba éppen ezért nem az élet, inkább a vágó visz némi izgalmat, aki egymás mellé montírozza a két helyszín párhuzamos történéseit. Vajon Béla bólint rá előbb a lehetőségre, vagy Irén, melyikük fog hamarabb taxit, ki markolja fel gyorsabban az útlevelét? A kiszámítható feszültséget még mesterkéltebbé teszi a jelenetek alá kevert zene, ami mi más lehetne, mint Prodigy, hiszen ezerszer újrahasznosított taktusok ide vagy oda, ettől még a legunalmasabb képsorok is megtelnek adrenalinnal.

marad inkább a soha véget nem érő, nagy büdös magyar télben

Ráadásul akármennyire is igyekeznek a készítők, a műsor felénél oda az izgalom, mivel nem kell buszsofőrnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, ha az egyik játékos már a Nagyvárad téren robog, míg a másik a Deák térnél araszol a dugóban, ez utóbbi akár fel is adhatná, és frissen vásárolt fogkeféjével nyugodtan hazakotródhatna.

Felejthető műsor a Repülj most!, ami az első adással még lekötheti a nézőket, de egy idő után monotonná fog válni, és ez ellen valószínűleg még a szimpatikus és felkészült riporterek sem tehetnek semmit.

Vitray kérdez és felel

Komplikáltabb eset a Friderikusz produkció másik műsora, a Hoztam egy milliót!, ami Vitrayval és szokatlan játékszabályaival csábítja a valóságshow-któl megcsömörlött idősebb korosztályokat.

A célközönséghez mérten antikolt a stúdió is: mahagóni utánzatú bútorok, műparketta és aranyképkeretbe zárt LCD-monitorok uralják a teret, ez utóbbi például legfeljebb annyira ízléses, mint a modern népművészet egyik legmegkapóbb remeke: a matyó hímzéses terítővel letakart tévékészülék. Ebbe az enteriőrbe szinte belesimul Vitray, aki minden bizonnyal elküldte a búsba a körülötte sündörgő sztájlisztokat, így senki nem tudta megmondani neki, hogy fekete bőrmellénykéjében pont úgy néz ki, mint egy amatőr természetfotós vadlesen.

a műsorokat kiöregedett, a szoftkapitalizmusba beleőszült televíziós személyiségek jegyzik

A három versenyző az első fordulóban a klasszikus műveltségi vetélkedő szabályai szerint méri össze az erejét: aki először csap rá a gombra, az válaszolhatja meg a kérdéseket. Legalábbis elvben így lesz ez egyszer, ha majd sikerül elérni, hogy a kritikus időpontban minden jelzőkészülék tökéletesen működjön. Addig azonban marad az ideges vigyorgás: nyomjad te barom, te nem nyomod jól, égetsz itt minket sok százezer néző előtt! - gyöngyözik Vitray homloka, miközben partnernője, Nóra idegesen kalimpál lábaival a furnérlemezből összetákolt műpáncélszekrényen, amire vízfestékkel számzárat és fogantyút pingáltak gondos kezek.

Egy idő után Vitray beáll játékosnak, majd a fináléban szemtől szembe megmérkőzik a milliós fődíjra ácsingózó továbbjutóval, ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak mindketten, persze hangszigetelt magányba burkolózva. A néplélek pár adás múlva törvényszerűen csalást fog kiáltani minderre, hiszen Vitray akár tudhatná is a válaszokat, és az amúgy alaptalan gyanút csak tovább erősíti, hogy Nóra önfeledten kacag és tapsikol, amikor főnöke helyesen felel.

Az ilyen apró részletekben megbúvó nemtörődömség rontja el a vetélkedőt, a szocreál gőg, amely egyetlen adóban gondolkodik, és nem fogja fel, hogy a jó műsoröltet vagy a népszerű sztárok semmit nem érnek, ha belóg a mikrofon vagy, ha látszik, hogy krepp-papírból van a függöny.

- Hát, a tévé elnöki szék oda, de mit szólnál havi háromszáz millához? - búgta egy kellemes női hang a sípszó után, Fridi pedig elgondolkodott, milyen külföldi licenszekkel tömje tele az mtv főműsoridejét. A végeredmény ugyan nem károsítja a szemet, de nem is szórakoztat, ami nem meglepő, hiszen a műsorokat kiöregedett, a szoftkapitalizmusba beleőszült televíziós személyiségek jegyzik, akik, miután kudarcot kudarcra halmozva végighaknizták a kereskedelmi tévéket, most visszatértek oda, ahol nem kell bizonyítaniuk.

Az előző négy év gárdája népnevelni akart, tollas-süveges víziókkal traktálta a nézőt, ezek a régi-újak viszont nem akarnak már semmit; csak vinnének még néhány milliót.