PR-mise a reklámkatedrálisban

A helyzet érezhetően fokozódik, laza gyapjúpulóveres kreatívszakemberek és J-Lonak sminkelt értékesítési asszisztensek borulnak le a multinacionális nagytőke óriási ércemlékműve előtt, amely épp azt a megható pillanatot ábrázolja, amikor Ronald McDonald brezsnyevi csókot lehet a Michelin-baba megilletődött arcára a BMW-jelet formázó hajnali napkorong előtt.

Alázat, áhítat fogadja a félmeztelen, testfestett papnőket, akik enyhén citrusos alkopop szagú füstölőik segítségével teremtik meg az imádat és a legvégső odaadás hangulatát. Hirtelen háromszor megcsendül egy apró, alig hallható polifonikus csengettyű, majd egy meglazított nyakkendőjű salesmanager a magasba emeli a gyors válaszidejű, digitális inputtal és outputtal felszerelt szent LCD-kijelzőt. A hódolat pillanatában többen a reklámhatékonyság és a médiafogyasztás szavakat suttogják kábultan, majd rövid csend után felhangzik a már ezerszer, a boldog öntudatlanságig kántált, ősi ima első sora: "Pécsi kesztyű, ez mind pécsi kesztyű!"

A márkadiktatúra

Odabent már este nyolc óra óta két pofára zabálják a reklámokat a nemzetközi ügynökségek titkárnői, a junior kreatívok, a kommunikáció szakos főiskolások és a média napszámosai. Barnán csillogó, energiamentes illat tölti be a Kongresszusi Központ nagytermét, megrészegedett fogyasztók ölelik magukhoz a zsugorfóliás, alakjában és kialakításában is márkavédett palackokat, van, aki az emelt díjas szerencsével flörtöl, mások hagyják, hogy eltöltse őket a vásznon pergő reklámokból szublimáló kreatív szentlélek.

Idekint még tart a körmenet, a tömeg csendben pulzál az ingyen kóla és az ajándék, nagy értékű kulcstartóval kombinált, lézerventillációs füstszűrővel felszerelt cigaretták között, a megnyerhető Mini Cabrionál félszegen megfordulnak, és elindulnak Magyarország legnagyobb példányszámú napilapjának pultja felé, ahol címlapkép készül róluk, majd újból az ingyen kóla, hogy aztán a mantrikus körforgás megint a lézerventillációs kulcstartók elé vesse őket.

"Tavaly legalább voltak ajándék lufik bazzeg, most meg már az ingyen sör is elfogyott fél kilencre" - jegyzi meg halkan egy esztétából reklámszövegíróvá vedlett, félhosszú bőrdzsekit viselő fiú, de a kifejtésre már nem marad ideje, mert egy átlátszó melltartóban sétáló hosztesz váratlanul a szájába spriccel pár centiliter enyhén alkoholos koktélt, majd hirtelen felökleli egy óriási fekete pontnak öltözött szendvicsember, és amíg azon igyekszik, hogy megtartsa az egyensúlyát, a háta mögé kerül egy leginkább kétméteres ragasztóra emlékeztető reklámfigura, és észrevétlenül kiemeli a tömegből.

"Jól megtervezett, összehangolt akció" - súgom Hajnal fülébe, és nagyot kortyolok a light kólából, ezzel is mutatva, hogy én hiszem és vallom a fogyasztást, és akármikor kész vagyok áhítattal magamba fogadni bármilyen márkás konzumternéket.

"Nyugi, nem szúrtak ki minket" - jegyzi meg Hajnal, miközben elsétálunk egy nagydarab biztonsági őr mellett, aki alig halhatóan sutyorog az adóvevőjébe, és szemeivel, mint két párhuzamos ipari kamerával pásztázza a tömeget.

Eksztázis a gyarmatokon

Odabent eközben a tömeg önfeledten tapsol minden társadalmi reklám után, a szertartásnak megfelelően sípszóval adózik az összes poénnak, és harsányan röhög a gyarmati hirdetéseken, amelyek általában mosópornak is használható szappant vagy éppen ruhafestéknek is alkalmazható ételízesítőt reklámoznak.

Minden olyan, mint tavaly vagy éppen tavalyelőtt. Mint a karácsonyi szentmisén, itt is csak a felszín változik, a rítus maga változatlan. Ugyan tavaly a bokszcipő és a lábszárközépig felhúzott szűkfarmer volt a divat a kreatív szubkultúrában, most pedig a magas sarkú csizma és a felhajtott fekete, feszülős szövetnadrág, de a tamponhirdetéseket követő kacagás hangszíne ugyanaz maradt, ahogy az eksztázisig fokozott sípszó is ugyanazt a felszabadult fogyasztást ünnepli, amely arany Visa-kártyával harcol, akár a végsőkig is, a saját szabadságáért.

Éjfél után megpróbálunk átcsúszni a biztonsági őrök rohamláncán, nem vágyunk már másra, mint az ötlettelen óriásplakátoktól és összehasonlító mosóporreklámoktól fuldokló valóságra. Hajnal ugyan még megpróbál elemelni a büféből pár nanotechnológiával parányira zsugorított, százötven forintos minicroissant-t, de sikerül elrángatnom, még mielőtt a biztonságiak felfigyelnének ránk.

Már a kijáratnál tartunk, csak néhány lépés a kreativitásmentes, friss, téli este, amikor hirtelen valaki megragadja a vállam. Félve hátranézek, miközben igyekszem felidézni az "Ó az Ofotért, áóá, ez kell nekem" kezdetű dal folytatását, hátha jól jön majd, amikor az életünkért könyörgöm.

"Itt nem lehet dohányozni, kérem, fáradjon ki" - mondja a kissé álmos biztonsági őr, és én boldogan, szívemben megannyi szlogennel telve teszek eleget a kérésnek