Maffiózók

A sorozat szereplői

A sorozat készítői igazán kitettek magukért. Beszereztek néhány olyan fazont, akik annak idején befértek volna a Keresztapa trilógiába, felturbózták őket a mai viszonyoknak megfelelően (suhimelcsi, mobil, vagány verda). Ehhez hozzátettek a Keresztapa hangulatából, belevettek egy kis Kaszinós erőszakot és némi Ponyvaregény-dumát, és addig gyúrták, amíg be nem gyűjtöttek vele pár Arany Glóbusz díjat. (Megérdemelték.)

A sorozat már csak azért is nagy feltűnést keltett, mert az akkori vezető ER (Vészhelyzet) elől happolta el a díjak tömkelegét. A főszereplő James Gandolfini, és a feleségét alakító Edie Falco nyerték a legjobb színésznek, illetve színésznőnek járó díjat. A legjobb mellékszereplő díját Nancy Marchand (Tony Soprano édesanyja) kapta. És persze nem lett volna teljes a kép, ha nem kapják meg ezek mellé a legjobb sorozatnak járó díjat is.

A történet egyébként rendkívül egyszerű, itt-ott felfedezhetünk néhány kölcsönvett, urambocsá' lopott ötletet. (Anthony Soprano pszichológushoz jár, ezt már láthattuk egy egész estés verzióban.) Adva van egy család, amely abban különbözik bármelyik másik családtól, hogy a családfő nem csipkeveréssel keresi a kenyerét. Ehhez jön a szokásos házasságtörés, felnövő gyerekek, féltékeny feleség, és a munkahelyi stressz. Ennek feldolgozásához kell egy pszichomókus segítsége is.

Felturbózott keresztapák

És, ugye, adva van a nem mindennapi munkahely, ha egyáltalán munkahelynek lehet nevezni. Nem telik el rész anélkül, hogy legalább egy ember ne halna meg, nem a végelgyengülés végez vele. A nyelvezet sem mindennapi, kissé vulgáris, de mindezek kellenek a sorozat hitelességéhez.

Hitelességhez, ez a lényeg. Általános tény, hogy ezek a kulisszák mögötti sorozatok nem feltétlenül a valóságot mutatják, illetve nem a teljes valóságot. Mert a kórházban nincsenek rossz, sumákoló orvosok, nincsenek ellátási problémák, stb. A rendőrőrsön nincs korrupció, illetve ha van, azt azonnal leleplezik. Tehát mindig a jó győz.

De mi a helyzet akkor, ha nincs jó? Mi van ha a szereplők bűnözők, akik, mily meglepő, bűnözéssel foglalkoznak. Na erre varrjunk gombot. Hétről hétre ülünk a képernyő előtt, és azt figyeljük, hogy vajon összejön-e az üzlet, fizet-e a tag, kiderül-e valami, vagy esetleg elkapják-e a szereplőket. Szeretjük, élvezzük, érdekel, és nyugodtan bevallhatjuk, nekik szurkolunk, akármilyen erőszakosak, bunkók is. Mert a színészi játék hiteles, és a történet is az, általában. Igaz ettől ne higgyük azt, hogy rögtön megtudjuk, hogyan működik a maffia, mert manapság ez már nem így megy, de az illúzió megvan, a film szórakoztat, ez a dolga.

Társadalmi háttér

Ami pedig igazán dob a filmen, az a társadalmi háttér. Egy olyan ország bűnözőiről szól, ahol különböző népcsoportok tagjai élnek együtt egymással, és mindenki a saját fajtájához húz. Vannak itt kínaiak, spanyolok, négerek, olaszok, zsidók. A film meglepő realizmussal jeleníti meg mindezt, ki, kit, miért szeret, vagy éppen utál, kinek mi a maga "szakterülete".

És persze az olasz maffia mozgatórugója, a család. Van belőlük bőven, nagynénik, nagybácsik, testvérek, gyermekek, férjek, feleségek. Mindannyian egymáshoz tartoznak valamilyen szinten, és hogy ezt hogyan élik meg, azt is láthatjuk, meglehetősen hitelesen. Árulás, zsarolás, szerelmi viszonyok, csalás.

Tulajdonképpen egy tök átlagos szappanoperáról van szó, csak a helyzet szokatlan és ez az, ami élvezhetővé teszi a dolgot. Nagyon is. A sorozat ellen már több ízben felléptek, de megállíthatatlanul terjed. Amerikában már levetítették a második sorozatot is, megjelentették a filmzene-albumot. Állítólag semmit sem változott két szezon alatt, ami feltétlen pozitívum. Úgy tűnik a készítők nem alkusznak meg. Szeretni, vagy utálni lehet, de beszélni róla mindenképpen kell.