Szigeti veszedelem

Letelt a türelmi idő, most már muszáj a TV Szigetről megemlékezni. Más szerszámot vesz elő az ember, amikor kulturális meg közszolgálati műsorokat méricskél, mert itt alapértelmezés szerint van egy pozitív hátsó szándék, nem a szokásos kaszálási vágyból teremtetett a produkció. Aztán a jóindulat elpárolog, marad a düh, jön megint az ötkilós kalapács, az ütvefúró, az ipari robbanóanyag. Pedig de jó lenne már eloldozni az odabenn lakó rózsaszín nyuszit, és szeretni végre. Ha előbújhatna néha a lépegetőt irányító kedves ewokmackó.

Megvan az a jóindulat kezdetben, hiszen látszik a műsorkészítőkön is, hogy ők most éppen lázadni igyekeznek, felrúgják a konvenciókat, élő műsort csinálnak, spontánat, lazát. Mernek hibázni - ennyivel el lehetne takarni az első száz hibát, tényleg, merjünk bénák lenni, az olyan emberi, legyünk alternatíva a centire kimért talkshow-k mellett, legyünk olyanok, amilyenek vagyunk. Jól van. Ez a hárítás addig működik, amíg a műsorvezető dadog összevissza; hát ő ilyen, szeressük így, ne diszkrimináljunk, ne különböztessük meg csak azért, mert nem tud folyékonyan beszélni, mindannyian keressük és elveszítjük a hangot olykor magánbeszélgetésben is. Oké, ezeket a hibákat tényleg elkövetjük mindennap, ezért elfogadhatóak. Van viszont egy csomó, amit nem követünk el, mert a nézők többsége például nem szokott hangmérnökölni, szerkeszteni, videobejátszást készíteni vagy kamerát kezelni.

vegyük észre, amikor egy dokumentumfilm azt mondja el a készítőjéről, hogy az irtózik a valóságtól

Márpedig a TV Sziget nem a dadogástól olyan, mint egy gimnáziumi vidószakkör csetlésbotlása, hanem azért, mert egyszerűen üzembe helyeznek néhány kamerát, botorkálnak velük fel-alá a Millennáris parkban, elhülyéskednek a filterekkel (miért, miért, miért? miért játssza végig az összes effektet mindenki? Nem kell mindent kipróbálni. A cracket sem, például.), és persze, hogy céltalan habogás lesz belőle, ha nincs útiterv, ha annyira lázadunk és annyira anarchisták vagyunk, hogy semmilyen hatalmat nem tűrünk meg, a rendezőét sem. Ha a fene nagy spontaneitás következtében minden megszólaló a felelni hívott rossz tanuló helyzetébe kerül, rajtaütésszerűen. Ha az az önmagunk, amit olyan lazán és természetesen akarunk prezentálni, igazából valami mély élethazugság, eredendő görcs, amiből aztán nyilván csupa kicsi görcsöcske lesz. Ha olyan mértéket ölt a haveri konfliktuskerülés, hogy egyértelműen botrányos filmeket sem dobunk vissza, nehogy feszkó legyen. Mert a TV Sziget videói szinte kivétel nélkül hozzák a papa kamerájával szórakozó kisfiúk színvonalát, a rosszfajta, emlékkönyves művészkedést. Szolgálati felhívás: vegyük észre és jegyezzük fel, amikor egy dokumentumfilmecske vagy hasonló elsősorban azt mondja el a készítőjéről, hogy az irtózik a valóságtól. Nem elégedett a valósággal, nem meri rábízni a hatást a nyers felvételre, hanem feldíszíti mindenféle hülyeséggel, lelakkozza, manipulálja a hangot, mert olyan gomb is van. Tornóczky Anita jut eszembe, de még ő sem érdemli meg, hogy a TV Sziget brigantijaihoz hasonlítsam.

És nem, nem dobják vissza ezeket sem, pedig jobban járnának, ha inkább nyökögne plusz negyedórát valamelyik műsorvezető. Nincs belső kritika, nincsenek nemek. Mert akkor sértődés van, és a barátait nem sértegeti az ember. Jó lesz az a parasztoknak. Azoknak mindegy, mi meg biztosan jó fejek maradunk, mert azok vagyunk már húsz éve. Hát eddig tartott a lázadás meg az őszinteség. Nem is lázadás ez. Zavargás.